ÚTI KALANDOK SZEZONJA

1882

Nyáron tudvalevõleg minden ember kéjutazik, sokszor még az is, akinek nem akaródzik, s csupán azért, mert ez divat. Nem is az a divat, hogy elmenjen valahova, hanem csak az, hogy otthon ne legyen.

A gazdagabbja elmegy Svájcba, Tirolba, Svéciába, ki-ki a saját gusztusa szerint, a szegényebb emberek, ha hegyet akarnak látni, nem is fárasztják magukat tovább, hanem átrándulnak Erdélybe, s meg is látszik aztán úgy õsz elején ez utazásuk nyoma mindenfelé - a lapokban.

Jönnek az úti kalandok, pakktáska-történetek, miket gombamódra szaporítanak a Kisselákok, mindenféle régi turista-adomákat tálalva elénk.

Különben valahányszor idegen országról beszél el valaki valamit, önkéntelenül is feltámad bennem a nagymagyarországi ember hányavetisége, hogy: No hát, ugyan még ez is eset? Történnek ám velünk itthon sokkal különb úti kalandok, mint Svájcban.

A SZÓRAKOZOTT SÓGOR

Egyszer például jogász koromban a sógorom, akit értem küldtek, hogy hazavigyen - adósságom kifizetése után (ez a clausula minden hazavitelhez hozzá volt nõve), - útközben éjjel sürgõs táviratot kapott valahonnan s azonnal útra kelt rendkívül fontos ügyben, hogy valahogy el ne késsék a gyorsvonatról: õrült sietséggel csomagolta össze holmiját s roppant szórakozott ember lévén, elfelejtette, hogy egyetlen garasom sincs, elutazott, rámhagyva a vendéglõi szoba kifizetését.

Én persze, mint minden jogász, hazafelé pakktáska nélkül utaztam s nem számíthattam hitelre, midõn korán reggel fölébredve, zûrzavarosan emlékezni kezdtem, mi történt, s egyedül találtam magam egy ismeretlen falusi vendéglõben.

No, hát mármost mi az ördögöt csináljak? Szegény szórakozott sógorom persze azt hitte, hogy pénzem van, mert szavaira, midõn felköltött, bejelentvén más irányban szükségessé vált hirteleni elutazását, álmosan morogtam valamit, de pénzt nem kértem.

Mindegy, isten neki, majd csak kivágom magam valahogy. Megrántám a csengettyût; bejön a kellner.

- Hozza be a ruhámat! - parancsolom.

- Miféle ruhát? - mondá õ.

- Hát az én ruhámat. De nehéz felfogása van, barátom.

- Nem vittem ám én ki egy szálat sem.

- Micsoda? - kiáltám rémülten. - Hát hova lett?

Nézem köröskörül, székeken, fogason, az almáriomban, az ágy alatt, nem volt sehol, sehol.

Most már az én felfogásom lett nehéz.

Végre is a kellner találta el az igazat, hogy alkalmasint szórakozott sógorom csomagolta be hirtelen a cipõimmel együtt a saját ruhái közé.

A TOLVAJ-GOMBOK

Mikor a székesfehérvári kiállítás volt, együtt utaztam tekintetes Ujlaki Miklós úrral, a kiállítást megnézni.

Ujlaki Miklós úr pénztárnok egy kis vidéki városban.

Régi jó patriótám. Ösmerem kívül-belül. Derék fiú az öreg, csak hiú egy kicsit.

Azt mondja: Ujlaki herceg ivadéka. Otthon úgy hívják tréfából, hogy »kegyelmes úr«. Egészen megszokta ezt a nevet. Ha valamikor miniszter lesz belõle, már nem is fog elpirulni.

Hát a kegyelmes úrral mentem; a tömött budai indóházból indultunk. Irtóztató tömeg zsibongott, alig fértünk be a vagonokba.

Ujlaki kivette ezüst klepszidra óráját, amint elhelyezkedett, s így szólt, megnézvén az idõt:

- A vasúti szerint igazítom. Ámbár ilyen órája, mint ez, még sohase volt a vasútnak.

- Talán a bosnyák bán Ujlakié volt.

- Hm! Meglehet… Én az apámtól örököltem.

Ezzel nyugodtan mentünk Fehérvár felé, egyéb bajunk nem történt, mint hogy a pakktáskája egy heves rázkódás következtében lefordult a horgolt polcról s ráesett az alatta ülõ budai ember cilinder-kalapjára, benyomván azt egészen a fülére s palacsintává lapítván.

- Krucifix! - ordítá a német.

- Nix krucifix! Ich bin Ujlaki de eadem.

Olyan vészjósló hangon mondá ezt, hogy a német elnyelte a mondókáját s nyugodtan leült s olyan fájdalmas arccal simogatta, ajnározgatta a tönkretett jószágot, mint ahogy egy eleven kis babát szokás, ha azt nyöszörgi, hogy »bibi«.

Fehérváron kiszálltunk s a vendéglõ felé vettük utunkat, midõn rákiált Ujlakira egy kofa a piacon:

- Mindjárt elveszti az óráját, teensuram.

Ujlaki ijedten nézett a mellényzsebére. De hát ott volt a híres ezüstóra. Megbolondult az a vénasszony?

Egy utcakanyarodásnál azonban a következõ párbeszédet hallom a hátunk mögött. Hátranéztem. Két paraszt jött utánunk; az beszélgetett.

- Ez bizonyosan az õfensége, komám…

- Mármint József fõherceg? Lehetetlen. Hiszen nem olyan potrohos ember az!

- Márpedig mégis õ!

- Mirõl ismer rá kend?

- Ejnye, de gyenge szeme van, komámuram. Hát nem látja az aranyórát, amint lefityeg a háta közepén?

Tudvalévõ dolog, hogy ezt csak egy herceg teheti, miszerint hátul is aranyórát viseljen, s nyilván azért, hogy valami becsületes szegény ember annál könnyebben ellophassa.

Figyelmes lettem a párbeszédre, s megnézem hátulról Ujlaki bácsit, hát csakugyan ott fityeg az aranyóra aranyláncon, fekete gérokkja két hátulsó gombjára akasztva…

Szegény Miklós bácsiban elhûlt a vér. - »Szent isten, hol loptam, kitõl loptam?« dadogta tûnõdve. »Vagy, hogy talán mégis én vagyok József fõherceg…«

Nem õ volt József fõherceg - hanem az óra úgy kerülhetett a kabátjára, hogy mikor a budai indóházban a nagy tolongásban lehajolt a pakktáskájáért, fölemelkedõben ráakadt valakirõl a kabátja gombjára s láncostul, mindenestül kirántotta akaratlanul…

Ezt tessék utána csinálni a svájci turistáknak.