A ROKKANT SZEKÉR

1882

Az Alföldön utaztunk egy kormánybiztossal, s minthogy olyan dologban jártunk, amely nem tûrt halasztást (névnapra kellett odaérnünk), kénytelenek voltunk sietni, következésképp nem ültünk vasútra, hanem szekeret fogadtunk Szõregen.

De nem akarok sok szót szaporítani, a dolog magva az, hogy Horgos községben egy zökkenõnél összetört a tengelyünk, s az én kormánybiztosom elkezdett éktelenül káromkodni.

Az egyik falusi porta kapujából, mely e vidéken szokásos módon úgy ki volt sujtásozva piros paprikakoszorúkkal, mint egy ünneplõ dolmány, öreg parasztgazda nézte nagy flegmával, miképp ül le egyszerre, megroppanva a szekér hátulja.

Se nem nevetett rajta, se nem csodálkozott, éppen csak olyanformán nézte, mint ahogy a felhõket szokás, amikor mindegy neki, akár keletnek mennek, akár nyugotnak.

No, mármost mit csináljunk? Erre az eshetõségre nem volt az útitársamnak semminemû instrukciója a magas kormánytól. A kocsisunk is kétségbeesett, annyi tudomány azonban mégis maradt benne, hogy egy vendégfával helyre lehetne ütni a dolgot, de hol vegyünk egy ilyen póttengelyt?

- Hej, földi - szólítja meg a kormánybiztos a künn ácsorgó parasztot -, mit lehetne itt most csinálni?

Az immel-ámmal közeledett s azután úgy foghegyrõl kedvetlenül felelte hosszabb gondolkodás után:

- Azt voltaképpen tudni nem lehet.

- A kocsisom mondja, hogy egy alkalmas fával föl lehetne csatolni a tengelyt.

- Föl azt, föl lehetne…

- Csak mármost volna aztán valahol egy ilyen fa - szólt a kormánybiztos idegesen.

- Hiszen ha volna.

- Nem lehetne keríteni valahol?

- Dehogy lehetne - mondá a gazda, pipáját a túlsó oldali agyarába fogva.

- De hát csak van tán kendnek valahol egy husángja, vagy mi? - faggatta félig ingerülten a kormánybiztos.

- Hát iszen csak van - szólt lustán s nehány perc múlva elõhozta a tengely-támasztéknak valót.

Hanem ez még nem tett boldoggá. A fának semmi hasznát sem vettük erõs kötél nélkül, mellyel odaerõsítsük a néhai tengely roncsaihoz.

- Egy kötél kellene még ide, gazduram.

- Hja - mond az fejvakarva. - Persze hogy persze.

- Hát azt mármost hol vegyünk?

A horgosi ember vállat vont.

- De hol ám? - vélekedék rendíthetlen nyugalommal.

- Ejnye, hát nincs a háza táján valami rossz borjúkötél, vagy egy kötõfék?

- Akad… de bizony akad - dünnyögé ásítva s nyomban kihozott egyet az istállóból, aztán látható kedvteléssel nézte a rác kocsis erõlködését, amint az végre nyélbe üti a szekeret.

- Most pedig mivel tartoznánk? - kérdi nyájasan a kormánybiztos, midõn újra elhelyezkedtünk a hátulsó ülésen.

- No, ugyan mivel tartoznának? - szólt csodálkozó szemekkel.

- Ej, hiszen csak értek kendnek valamit azok a tárgyak?

- Nem értek! - felelte durván.

- Akkor hát menjünk, kocsis! Köszönjük szépen a szívességet. Isten áldja meg!

- Jól van, jól - kiáltotta utánunk -, hanem azt megmondom, visszahozzák ám fordulókor a kötelemet meg a fámat.

- Hophó! Megállj, kocsis! Hát mit komédiázik akkor kend? - pattant fel a kormánybiztos bosszankodva. - Más úton jövünk vissza. Az ördög jöjjön erre kendnek a fája meg a kötele végett.

- No, no… kár az emberre törni - szólott csillapítólag. - Hiszen, ha nem erre jönnek, hát persze, hogy vissza se hozhatják! Isten megáldja!

…Ilyen nehezen kapta meg tõle a kormánybiztos a fát, meg a kötelet, én pedig ilyen könnyen a magyar paraszt találó fotográfiáját.