LÁBNYOMOK A HOMOKBAN

1882-1884

Megkaptam leveledet, melyben írod, hogy egy kötet költeményt szeretnél kiadni a saját költségeden s kérsz, hogy mint gyermekkori barátod, én írjam könyvedhez az elõszót. Ide szeretnél jönni lakni, mondod, az irodalmi központba, ott hagyván szelíd, csendes faludat. Nõd is akarja, kész veled indulni. Hova? A dicsõség után, ugye?

Nem tudom, mit feleljek erre.

Talán azt, hogy megírom az elõszót egy elbeszélésben. Igen, ez lesz a legjobb.

Hát emlékezel-e arra a mogyorófabokorra, amely alatt annyiszor heverésztünk ábrándozva? Ha eszedbe jutna az a nap, amikor egyszer bekergetett az esõ a csõsz-kunyhóba? Amolyan futó esõ volt, a felhõ talán csak azért potyogott le, hogy ne lábatlankodjék a napfénynek, mely nyomban megszikkasztá a földet. A milliárdnyi homokszemek csillogtak, tündököltek. Sajátságos az, hogy mennyi érdekes dolog van oda bekeverve. Kalásznak a szilánkja, cserebogárnak az egyik lába, cserép-darab, letiport falevél, s mindez elpusztul, elenyészik, csak a kis homok-szemek maradnak örökké.

A megszikkadt homokban, a bokor mellett, amint a kunyhóból arra tartottunk, friss lábnyomokat vettem észre.

- Valaki járt itt már azóta - mondám, figyelmesen nézegetve a nyomokat.

- Igen - szóltál -, mégpedig valami nõ járt erre, mert igen picinyek a nyomok. Fogadni mernék, hogy nõi lábak.

- Ugyan eredj, kérlek. Ki járna erre?

- Sõt olyan picinyek és olyan formásak ezek a nyomok, hogy szinte látni lehet a cipõket. Gyönyörû lábacskák, annyi bizonyos.

A rigó elfüttyentette magát a szilvásban, a patak vígan csörgött a szakadék mellett, mi pedig elandalodva néztük a kedves nyomokat. A homok lilaszínt játszott a mélyedésekben, miket kivájt, ahova lépett.

Igen, igen, nõnek kellett lennie. A kicsi nyomhoz csak a lábat nehéz oda képzelni, a lábikrát már nagyon könnyû, a sugár alak pedig oda áll eléd magától.

A tizenhatodik évben voltunk, mikor te szüleimnél töltötted a szünnapokat. Bõszavú esztendõ; hogy sugdosott a füleinkbe mindenféle regényes dolgot, hogy megtüzesítette arcunkat, szemeinket. Tüdõnk kitágult, szívünk dobogott s önkénytelenül elindultunk a titokteljes nyomokon, mindig beljebb-beljebb az erdõ felé.

Ahol a gyep kezdõdött, ott a füvek mutatták lábának körrajzait engedelmesen. Letaposva egymásba fonódtak, az esõcseppek átgurultak az egyikrõl a másikba s ott himbálóztak makacsul, mintha fel akarnák szívni minden fûszálról a port, az illatot, amit az õ lába hagyott ott.

- Menjünk! Siessünk utána!

Vajon ki lehet? Ki tudhatná azt? A sejtelem szövi egy képbe arcát, haját, alakját, mosolyát, nézését; erdõ lombjai beszélik, de nem lehet megérteni egészen.

Egy mókus végigszaladt a selyem mezõn s hosszú farkával felborzolta a föld haját. Egy sötétzöld pántlika maradt nyomában, s e szalag tökéletesen tönkretette egy nagy darabon a nyomokat. Ezek a gyalázatos mókusok semmit sem tisztelnek a világon!

Te most elkeseredve ezen, nem akartál tovább menni, megfordultál. A déli harangszó hazacsalogatott a leveses tálhoz, de én már egészen bele voltam bolondulva a lábnyomokba. Meg is találtam õket újra a cserjésen túl s mentem utánuk, amerre vittek.

Egyszer balról csengõ kacaj hallatszott. Oda sem néztem. Mi közöm hozzá? Az én nyomaim jobbra visznek s engem most nem érdekel más.

- Hahó, hahó! - kiáltá egy hang utánam.

Megfordultam. A tiszteletes úr kisasszonykái léptek elõ a bozót közül. Egészen össze voltak tépve a ruhácskáik, a nagyobbik a hátán hozta a kisebbiket, ki egy kis garabolyt tartott kezében. A pofácskáik be voltak mázolva feketére. Valóságos kis ördögöknek néztek ki.

- Hát magok mit keresnek itt? - kérdém, kedvetlenül közeledve feléjük.

- Szedret szedünk a mamánknak. Nézze, mennyi sok.

- Látom. Hát nekem nem adnak?

- De adnánk magának is, ha egy madarat fogna elõbb.

- Oh, magok neveletlenek, kis csacsik! Lehet is a madarat úgy fogni, mint a guruló gombolyagot.

A nagyobbik, Vica, durcásan fordította el fejét, megneheztelt, hanem Birike nem vette szívére a sértést.

- Pedig nagyon kellene egy madár. Lássa, már mindenünk van. Megvan a kalitka hozzá, megvan a vályú, amibõl inni fog, zöld cserépbõl van, ha maga látná… A kalitkán torony is van… a kendermagot pedig elfelejtettem mondani.

- Értem, értem. S milyen madár kellene magoknak?

- Olyan ni… amott röpül, nézze… most meg már leült a jegenyére.

Fölvettem egy követ s úgy találomra megcéloztam a vörösbegyet; biz az szegény nem ért rá testamentomot csinálni, azon módon lefordult a fa tetejérõl halva.

- Kell-e még több? - kérdém, vitézi önérzettel odafordulva a lányokhoz.

De azok már nem hallgatták hencegésemet, odafutottak a madárhoz s hangosan siratták hirtelen bekövetkezett halálát.

A kosarat letették a fûre; felfordult s kiöntõdött belõle a szeder, úgy nézett ott ki, mint egy fekete sírhalom.

Tanácskoztak, hogy a vörösbegyet most már el fogják temetni, a Vica napernyõjével, mert az úgyis hegyes, egy kis gödröt ásnak a fa alatt, oda teszik le örök nyugalomra a meggyilkoltat.

Birike úgy is nézett rám, mint egy gyilkosra, de Vica felém futott s gyöngéden mondta:

- Az én kedvemért ütötte agyon. Lássa, lássa, mit tett? Én egy eleven madarat akartam.

Hozzám simult, ránéztem s csodálatos szépnek találtam most, nagy ragyogó szemével, a kis paplányt. Ha az én feleségem volna, sohasem engedném mosakodni, hogy így szedrével bekenve maradjon az arca örökkön-örökké, ha csak én magam nem csókolom le piros szája környékét…

…De a nyomok, a nyomok! Már majdnem elfeledtem!

- No, csak temessék el, kicsikém, azt a madarat, mert nekem el kell menni.

- Ne menjen! - csengett Vica - maradjon itt, kérem, oh, mert úgy félek… de úgy félek…

- Hiszen ha eddig nem félt…

- Igen eddig, de most… most úgy szeretném, ha velünk jönne, ha elkísérne, mert egész testem reszket. Ha kell, a szederbõl adok ám!

- Nem kell nekem, mert savanyú! Hanem adok egy jó tanácsot, menjenek le itt a gyalogúton, erre közelebb s a völgyben lent bizonyosan találkozni fognak a barátommal, az majd hazakíséri, ha félnek… Nos, mitõl fél úgy, kis bohó?

- Hát mitõl? - mondá a kis leány, szép szemeit lesütve. - Talán ettõl a holttesttõl?

- Oh, oh! - vágtam közbe nevetve - egy madárnak a holttestétõl!

S szaladtam tovább a nyomok után.

De a kis lány méla nézését még mindig éreztem, mintha hangyák mászkálnának a tagjaimban.

Visszafordultam s harsány hangon kiáltottam:

- Viki, Viki! Pá, pá, kis Viki!

Az még mindig utánam nézett, s míg Biri a sírt ásta lehajolva, õ azalatt fölvette fehér köténykéjét, mellyel ideiglenesen a madár volt letakarva s hívólag lobogtatta.

Habozva álltam meg. Milyen édesen hítt magához, ne forduljak-e vissza? Nem, nem! Meg kell találnom tündéremet.

Az erdõ túlsó része felé a puhább agyagos föld már nem volt olyan titoktartó, az már nemcsak sejteni hagyott, de tudni is. Egész biztosan haladhattam. A borókaillat mámorossá tett, nem éreztem sem éhséget, sem fáradságot.

Lihegve csörtettem keresztül bokron, bozóton, töviseken, tisztáson, sûrûségen, sokszor felbukva egy-egy szederindában. Hol egyenesen, hol cikcakkosan, már azt sem tudtam, merre megyek, egészen elvesztettem az irányt, csak a nyomokat nem.

Azok vittek, vittek hûségesen, míg egyszer csak ott találtam magamat a jegenyefa alatt… egy pici sírnál, ahova a vörösbegyet temették.

Legyek és apró bogarak gyász-zsongással körülröpködték a friss hantokat. Fenn a jegenyefán gúnyosan füttyentett a rigó.

Hohó! hiszen az otthagyott Vica volt az én tündérem!

Hideg szél süvített végig s megropogtatta a gallyakat, a földrõl mintha fojtó pára szállna föl, az erdei liliomok búsan hajladoztak, fölöttem az égen valami megdöbbentõ fenség honolt, s a kis madársír mintha rám nézne… megannyi szem, amennyi rögje.

Halálos félelem vett rajtam erõt.

- Viki! Birike! - kiáltoztam a kedves gyermekek után. Most már én féltem. Most már én szerettem volna hozzájok menekülni.

De hol jártak azok már!

Fölszaladtam a dombra, lenézni a falu felé.

…Ott mentetek lent a völgyben mind a hárman. Megismertelek. Te karodon vitted az elfáradt Birikét, nõd pedig, vagyis akkor még a kis Vica, melletted poroszkál s negédesen lóbázta szedres kosárkáját.

--------------

Mondjam még tovább? Magyarázzam is? Minek? Hagyj békét a csillogó nyomoknak, amik kivezetnek nádfödeles viskódból, sem a verseidet ne add ki soha a tulajdon költségeden.

Az erdei virágok, szerelem és a dicsõség magoktól jönnek-mennek, nyílnak és hervadoznak.