FÜGGELÉK

1885

A KIRÁLY KEGYELME

(A Toldi-legenda Alsó-Toldon)

1885

Kis falu Nógrád megyében Alsó-Told, - mert ha nagyobb lenne, már régen várossá tette volna az odavaló nagyszámú nemesség. Privilégiumról álmodoznak a bocskoros nemesek (pedig nem is olvassák az országgyûlési tárgyalásokat), benne van a vérükben, mindent maguknak szeretnének a jövõben s minden dicsõség az övék a múltból. Még az erõs Toldi Miklós is odavaló ember volt.

A falu neve alkalmas rá, hogy ezt higgyék. Nehány krónika is beszéli azonfölül. Az mindegy, hogy Arany másképp írta meg. Nyomtatott írás ide be nem hat, a kalendáriumon kívül. Az is olyan kalendárium, hogy három emberöltõt ellát. Százesztendõre való naptárrész van benne.

Az illúziót pedig teljesen emelik egy hajdani erõs épületnek a fundamentumai. Egy-egy mélyen leérõ falat ásnak ki néha a harangláb környékén. Ott kellett állnia valahol - természetesen kacsalábon - a Toldiak õsfészkének. Ha nem is volt talán vár, de akkor bizonyosan óriási kastély.

Élõ lélek azt nem tudja, se nem hallotta, hogy ki lakott abban - tehát okvetlenül Toldi Miklós lakott ott. Ezer mesét tudnak az aggastyánok a vitézi dolgairól.

Némelyiket már hallottuk sokszor, csakhogy másokkal történt. Új is van egy-kettõ, de ez meg sehogy se illik össze Toldival. Semmit se hagynak meg rajta, csak a nagy erejét - még azt a virtusát is elveszik, hogy felesége nem volt.

Egy tündérszép asszonnyal boldogítják az alsó-toldi mesemondók, - de bizony nincs benne valami nagy köszönet, hanem azért talán meg lehet hallgatni.

Laczffy Magdolnának hítták Toldi Miklósnét s Budán lakott férjével az udvarnál, hol is nagy tisztességben valának.

Nem Nagy Lajos uralkodott, de Mátyás. Hja, úgy van az! Míg a királyok élnek, sok mindenfélét elvesznek a néptõl. Egy cseppet se vehetik rossz néven, ha haláluk után meg a nép vesz el tõlük sok mindenfélét.

Vitéz Toldi Miklóst elveszik Lajostól és Mátyásnak adják az alsó-toldiak.

Mátyás királynak sok érzéke volt a szép asszonyok iránt. Igaz-é vagy nem igaz, ki tudhatná, de annyi tény, hogy Toldi Miklós gyanakodott a királyra, egész az õ füleig eljutván valamely gonosz pletyka. Mert pletyka már akkor is volt. (Hja, az is régi családból való.)

Az ugyan nem volt bizonyos, hogy az asszony-é a bûnös vagy a király kezdte-é a szemjátékot az udvari dáridókon (mert hiszen a szemjátéknál nem jutott tovább hálaistennek), de annyi áll, hogy Toldi a királyra lett ingerült, s mikor az egyik lakája éppen Magdolna napján virágbokrétát hozott Toldinénak, fogta magát Miklós s olyat lapított buzogányával a lakájon, hogy az menten meghalt.

Ingerült lett erre a király szerfelett, nem tudott mit csinálni a haragjával s nyomban parancsolá, hogy Toldi, összes méltóságaitól megfosztva, hagyja el az udvart, hogy oda többé lábát be ne tegye, mert a fejét veszti.

Miklós elbúsultan hazament ekkor Alsó-Toldra s ott élt sok esztendõn át harcoktól, udvari fénytõl messze. Egyéb öröme se volt, csak kis fia, akit Péternek kereszteltek.

Noha a büszke Toldi sohase tett lépést a király szívét meglágyítani, barátjai mindent elkövettek, s végre is csillapult a nemesszívû király haragja.

Egy nap fáradt vitéz érkezett Toldra, tajtékos lovon. A király csatlósa volt, Szentiványi Mihály. Levelet hozott és a levélben kegyelmet. De a kegyelemnek különös színe volt.

»Jöjj az udvaromba, Toldi Miklós, de el ne jöjj gyalog, se pedig semmiféle alkalmatosságon. Hozd el magaddal a legdrágább kincsedet, el ne felejtsd otthon legjobb barátodat s kíséretedben legyen a legnagyobb ellenséged is.«

Töri fejét ezen híres Toldi Miklós. Hiszen lehetetlen dolgokat kíván tõle a király! Se gyalog ne menjen, se pedig semmiféle alkalmatosságon. Hát akkor hogyan menjen? Aztán ha a legjobb barátját elõ tudná is keresni, hogy magával vigye, de honnan vegye elõ a legnagyobb ellenségét s miképp kényszerítse a vele menetelre?

- Ejh, a király bolondot ûz belõlem! - mormogá, mialatt a csatlóst egy belsõ szobába lefekteti. Azután bemégyen a maga kamrájába, hol töprengve okoskodik vala a király izenetén: ha netalán valamely titkos értelme lenne annak.

Amint így meghányná-vetné a dolgokat, valaki az ablakon kopogtat.

- Ki az, mi az?

- Én vagyok - szólt egy nyöszörgõ, vénasszonyi hang. - Én vagyok, Czifra Marcsa a faluvégrõl.

- Mit akarsz, te boszorkány? (Mert boszorkány volt Czifra Marcsa, meg is égették késõbb a varsányi határban.)

- Nagyon furcsa álmom volt az éjjel. Nyisd ki az ablakot.

- Bánom is én, te vén szipirtyó. Nem nyitom biz én.

- De bizony elmondom neked, Toldi Miklós, így is. Azt álmodtam, hehehe, hogy a király elé mentél és a kutya hátára tetted fel az egyik lábad, a másikkal pedig egyet ugrottál mellette. Szép volt ez nagyon és mulatságos. Megteszem, biz isten, hogy magam is így megyek fel majd egyszer a Gellértre.

Megörült erre Toldi Miklós s bezzeg nyitotta nemcsak az ablakot, hanem az ajtót s hítta be nyájasan:

- Gyere be no, öreg néni, beszéld el a többit is.

Czifra Marcsa bement s elbeszélte az egész bevonulását, ki volt ott, hogy volt ott, miképp látta õ azt az álmában.

Ebbõl aztán legott okos lett Toldi s megajándékozta a bûbájos asszonyt; körülbelül éjfélkor bemégyen az õ hitestársához, Laczffy Magdolnához, s felkölti õt, ekképpen kérdezõsködve:

- Láttad-e azt a vitézt, Magdolna, aki ma énhozzám jött?

- Láttam, kedves férjem. Magát király cselédének lenni mondotta.

- Az õ valóban. Drága ajándékokkal, láncokkal, gyûrûkkel mégyen király szeretõjéhez, Forgách Máriához Gácsra. Régi ismerõsöm lévén, nálunk meghált.

Laczffy Magdolna elvörösödött az irigységtõl, de aztán erõt vevén izgatottságán, szelíden mondá:

- Nyugodjék békében, szegény fáradt vitéz.

- De nem addig van az, gerlice párom. Tudod-é, min gondolkozom? Drága kövû násfák és kösöntyûk jobban illenének a te hó nyakadra, patyolat karodra, mint a Forgách Mária szeplõs csuklójára.

Magdolna szeme csillogott.

- Én megölöm azt a vitézt, Magdolna - szólt Toldi -, és neked adom a drágaságokat.

Az asszony ellenkezett, de olyan módon, hogy még csak jobban tüzelte urát a tett elkövetésére.

Toldi kiment zordon arccal, s egy óra múlva az ékszerekkel jött vissza, s egy zsákot cipelt hátán, mely roppant véres volt.

- Itt az ékszerek, Magdolna. És itt van a vitéz holtteste is. Mit gondolsz, hova rejtsem?

Az asszony egy üres fülkét mutatott, odatették a holttestet, melybõl a vér még most is csepegett, keresztülszivárogva a zsákon.

- Hanem most fussunk, Magdolna… fussunk! Mégpedig menjünk Budára, hogy eszébe se juthasson a királynak ránk gyanakodni, ha e szolgáját keresné. Ott lásson minket Budavárban.

Rögtön készülni kezdtek.

- Mit vigyünk az útra magunkkal a bérszekereken? - kérdé Magdolna.

- Semmit, csak a kisfiamat, meg a vadászkutyámat.

Így mentek el Budára másnap reggel. Mikor a palota elé értek, Toldi üzent a királynak egy szolgával, hogy immár jön azonképpen, ahogy a király rendelé.

A király visszaüzente, hogy egész udvarával várja s nézni fogja a tornácról.

Miklós ekkor karjára vette fiacskáját, felesége jobbról ment mellette, a kutyáját pedig egy madzagon vezette balról, rajta tartván ballábát az eb hátán, miközben a másik lábával egyet-egyet ugrott a kutya mellett.

Az udvari fõurak hangos nevetésre fakadának a jeleneten. Nini, a vitéz Toldi Miklós megbolondult, beállott szárazdajkának, gyereket hordoz.

Az udvari dámák pedig azon nevettek, hogy miért ugrándozik komoly ember létére a kutya mellett, tán bizony oda van nõve a lába a hátához.

Csak a király nem tartotta nevetésre valónak a dolgot s homlokát komoly ráncokba szedve szólott:

- Ne bántsátok ti Toldi Miklóst. Úgy látom én, okosan cselekszik õkegyelme. Nem bolondult az meg, hanem az esze jött meg. Különben majd kikérdezem még.

Midõn közel jött Miklós a királyhoz, meghajtván magát elõbb, egy korbácsot vett ki a mentéje alul s azzal a kutyát erõsen megütötte. A szegény eb vonítva futott el elõle.

- Nos, Toldi Miklós, hol a legjobb barátod?

Nem felelt hirtelen, hanem hízelgõ szavakkal hívni kezdte magához a kutyát. Az vissza is jött nyájas farkcsóválgatással és a kezét kezdte nyalni.

- Íme, itt a legjobb barátom, felséges uram!

- Valóban az - mondá a király.

Aztán az urakhoz fordult s így szólt halkabban:

- Megütötte s íme, mégis visszajött hívására.

Ekkor Toldi a feleségére pillantott s ekképp feddé meg:

- Mit kacsingatsz a királyra? Tán bizony szeretõd a király?

Az asszony lángba borult arccal kiáltá:

- Hogy mersz velem így beszélni, te szemtelen.

Erre a szóra megütötte a korbáccsal a szép Laczffy Magdolnát, mire az magánkívül rohant a kastély felé.

- Fogjátok el a gazembert, a gyilkost. Tegnap ölte meg a szolgádat, uram király.

- Íme, a legnagyobb ellenségem - szólt ekkor Toldi nyugodtan. - Ez az asszony, akit úgy szerettem, hogy életemet áldoznám érte, most olyan bûnnel vádol, amit el se követtem.

- Megölted szemem láttára - kiáltá újra az asszony. - Vádollak isten és emberek elõtt.

- Hogyan? - mondák a fõurak. - Hát mármost melyiteknek van igaza?

- Én mondom a valót. Egy megölt borjút gyömöszöltem a zsákba, s õneki azt mondtam, hogy a szolga holtteste.

- Hátha az is volt? - morogta a fõúr, Ujlaki.

- Nem volt az - szólt közbe a király -, mert a szolga már ezelõtt egy órával megérkezett. Helyesen jártál el, Toldi Miklós. Látom, a legdrágább kincsedet is elhoztad, a fiadat; ha nagyobbra nõ, udvaromhoz veszem apródnak. Ember vagy a talpadon, mindeneknek megfeleltél, s most legalább megtanulhattad a magad emberségébõl, hogy egy asszonyért nem érdemes tûzbe tenni a kezedet s királyodat gyanúsítani. Ha hiba van valahol, hidd meg, Toldi Miklós, annak mindig az asszony az oka. Ugyé hiszed már?

- Hiszem, uram királyom, és arról gondolkozom, mit csináljak vele?

- Semmit. Miért büntetni meg ezt az egyet, mikor a többi is olyan. Bocsáss meg neki. S maradj itt udvaromban örökké, ezennel megteszlek országbírónak.

Azzá is lett aztán holta napjáig, s mint ahogy fakalodája van a falusi bírónak, aranykalodát adtak az országbírónak.

Gyönyörû, fényes aranykaloda volt… Az öregapámnak a szépapja még ült is benne.

Már t. i. az alsó-toldi öregapjának a szépapja, mert én csak lesztenográfoztam ezt a történetet, híven, úgy, ahogy õk beszélték.