A CSEKK

(Egy ügyvédsegéd elbeszélése)

1882

Egy öreg kanonok halt meg nemrég, aki a legutolsó volt azok között a jó magyar papok között, akik nem tudják, mi a csekk, sem azt, hogy mire költsék a pénzüket.

Jóízű alak volt az öreg, tetőtől talpig magyaros. Velős, szelíd, nemes arcú.

A kamatokat és a törlesztési rátákat szoktam volt elvinni neki negyedévenkint, azon összeg után, mellyel az uradalom tartozott neki. A principálisom rendesen engemet küldött a rengeteg pénzzel, mintegy két-háromezer forinttal.

- Mit hoztál, édes fiam? - kérdé a kanonok, mert csak te-nek szólított mindenkit.

- A kamatokat hoztam el, nagyságos uram!

- Miféle kamatokat?

- Hát amivel az uradalom tartozik nagyságodnak.

- No, hát tedd oda az asztalra, édes fiam.

Mindig ez volt a beszélgetésünk, se több, se kevesebb. Mert a kanonok kikötötte, hogy ő soha semmi írást sem fog adni. Kurtán beszélt velem mindig, de nyájasan. Csak egyszer, mikor már négy-öt esztendeig jártam hozzá a pénzzel, bocsátkozott velem bővebb diskurzusba.

- Mit hoztál, édes fiam?

- A kamatokat hoztam el, nagyságos uram.

- Miféle kamatokat?

- Hát amivel az uradalom tartozik.

- Az uradalom? Hát tartozik nekem az uradalom?

Nagy kövér ujjaival végigsimogatta homlokát, azután felém fordult, rám nézett a szelíd kék szemeivel s így szólt:

- Látod, fiam, nagyon öregszem… rettenetesen öregszem, gyengül a memóriám, nem bírom már eszembe tartani az adósaimat.

Én mosolyogtam. Ő pedig fürgén emelkedett fel ócska zöld-bőr karosszékéből, s odalépett egy fiókos szekrényhez, tömérdek elsárgult papirosokat húzva ki.

Odapillantottam, s láttam ott följegyezve mindeniken ilyeténformán:

»Ezennel bizonyítom, hogy Nagy Jánosnak vagy Kis Péternek a mai napon ezer forintot adtam kölcsön.«

- Nagyságos uram - kiáltám önkénytelenül -, hiszen ezek az írások semmit sem érnek!

Az öreg nyugalommal fordult felém, bámészan rám nézett s volt a hangjában valami méltatlankodó fölháborodás.

- Már hogyne érnének? Hiszen mind a tulajdon magam írása!

Valahol alul megtalálta az uradalom kontraktusát, az rendesen volt kiállítva, mert ügyvédek csinálták.

- Az ám - mondá -, csakugyan van itt valami. Hát hol az a pénz? Tedd le oda, fiam, az asztalra.

Letettem az összeget, de egy csekk is volt közte, ezer frt-ról szóló. Az öreg megnézte a cédulát, forgatta a kezei között, közelebb vitte az ablakhoz.

- Hát ez mi légyen? - kérdé tünődve.

- Az, ezer forint! - mondám.

- Ezer forint! - kiáltott fel csodálkozva. - Hát ez pénz?

- Igenis, teljesen jó pénz, nagyságos uram!

- És micsoda országnak a pénze ez?

- Az általános bank utalványa.

Az öreg a fejét csóválta, és megint csak megnézegette.

- Aztán adnak azért valamit?

- Hogyne adnának!

- És bizonyos vagy abban, édes fiam, hogy meg nem csalnak?

- Bizonyos vagyok benne, nagyságos uram, le merném tenni a hitet.

- No-no, fiam… ne hirtelenkedj a dologgal. Megállj csak egy kicsit, behívom inkább a szekretáriusomat. Az oszt’ okos ember. Tud az mindent!

Éppen jött is már a szekretárius, Konopka Mihály uram, nagy hajlongások között.

- Domine Konopka - szólt a kanonok -, igaz-e, hogy ez jó pénz?

Konopka megnézte a csekket, s aztán a boglyas fejét rázta.

- Meglehet, fõtisztelendõ atyám - de én még sose láttam ilyet!

- No látod, fiam - szólt a kanonok felém fordulva. - Azért hát én be nem teszem a világért sem a pénzem közé, és nem akarom, hogy engem megcsaljanak…

- De kérem…

- Semmi de, engem nem tesztek bolonddá. Nem vagyok én az uradalomnak a lába kapcája. Ha már meg akarnak valakit csalni, hát csaljanak meg inkább téged, édes fiam, neked adom ezt a papirost.

- Nem fogadhatom el, nagyságos uram… lehetetlen elfogadnom…

- Márpedig én neked adom, mert én azt el nem teszem… Canis mater… velem ne bolondozzatok!

- Esedezem, hiszen azonnal felváltom. Pénzt adnak ezért akárhol…

Átvettem a csekket, de nem hogy megtartsam, nagy összeg volt az arra, és leszaladtam vele egy közelben lévõ nagykereskedésbe, a Wurda-céghez, ahol két forint híján lefizették érte az ezer forintot.

Szaladtam a pénzzel fel a kanonoki rezidenciába.

- No, mit akarsz megint? - förmedt rám a kanonok, föl sem nézve Ovidiusból, melyet olvasott, meglehet, hogy éppen a »Liber amorum«-ot.

- Elhoztam a pénzt, nagyságos uram.

- Miféle pénzt?

- Hát fölváltották a csekket, két forint híján. Itt a kilencszázkilencvennyolc forint érte.

- Fölváltották? Azután ki váltotta fel? - szólt közönyösen, a pénzt a fiókjába seperve.

- Wurda, a kereskedõ.

- Wurda? - vágott bele indulatosan. - És két pengõ forintot húzott le a felváltásért? Oh, a pogány, lelketlen farizeus! No megállj, vérszopó vadállat! Két pengõ forintot mert elvenni? Pedig minden vagyona innen van, mert két nagybátyja volt kanonok. Oh, a háládatlan korcs! Ezt még meg fogja keserülni.