A MÁSOK EMLÉKEI

1882

Csodálatos tûz, mely olyan lassan ég, vagy olyan hamar kialszik! Az arany középutat fölverte a gyom. Nem jár azon itt egy lélek sem. Az emberek vagy megöregszenek fiatalon, vagy nem öregszenek meg sohasem. Íróink negyven évvel írják emlékeiket, mikor még alig van mire emlékezniök, s lírai költeményeket kezdenek faragni az aggastyánok.

A levegõ-e ennek az oka, vagy az éghajlat? A föld ereje-e az vagy a gyengesége, hogy az akácfa idõ elõtt elvirágzik, s idõ után bocsát rügyöt?…

Ahogy van, úgy van, én bizony nem töröm rajta a fejemet, hogy miért van nálunk egész irodalma a visszaemlékezéseknek, annyit azonban már is észrevettem, hogy valami nagy jóság lehet abban, visszaemlékezéseket írni, mert a legtöbb jó írónk azt csinálja, mikor már pihenni akar.

Meg kell kóstolnom ezt a pihenést, okvetlenül meg kell kóstolnom, még a negyvenedik év elõtt s minthogy magamnak nincsenek emlékeim, leírom itt a másokéit - akiknek fölösleges van.

Mégpedig kikeresem magamnak a század legnagyobb két alakját: Kossuthot és Garibaldit. Sohasem láttam sem az egyiket, sem a másikat.

Azaz hogy Kossuthot láttam. Legalább tisztán emlékszem rá. Ott szónokolt a nógrádi megyeház elõtti téren, ezer meg ezer fej körülötte… Komor arcok, tompa, elfojtott suttogások, az aggodalom festéke amazokon, a csüggedés árnyéka ezeken. Láttam… láttam õt! Atyám vagy anyám, vagy nem tudom én ki, engem is elvitt a tömeg közé. Igen, ott kellett lennie… ott volt; emlékezem a szemekben kigyúló fényre is, azután hallottam a lelkesült kiáltásokat, láttam a visszaforduló önbizalmat útközben - s õt magát fekete atillájában, strucctollas kalapjában…

Meg mernék rá esküdni, hogy láttam - és hamisan esküdném. Eljönne tanúskodni ellenem az a nagy könyv a tiszteletes úr polcáról, amelybe be van írva, hogy akkor születtem, amikor már õ künn bujdosott.

Alak, milyen alak volt, hogy még abba is bevésõdött, aki nem volt. Az is emlékszik rá, aki sohase látta. Öregemberek szavaiban, meséiben lett elevenné, s beszélni kezdett az új generációnak még egyszer… mindnyájának külön, külön.

Hát az a másik?

Nos, hiszen éppen õk ketten együtt fognak szerepelni ebben a kis visszaemlékezésben: Kossuth és Garibaldi.

Lõn pedig egyszer nagy izgatottság az aprók között, mikor az egyik óriás odaröpítette a kavicsot a másik óriás fejének.

Hogy volt, miért volt, miért nem volt, már az sem emlékszik rá tisztán, akitõl én tudom, elég az hozzá, hogy Kossuth egy nyilvános iratban vagy proklamációban sértõleg nyilatkozott Garibaldiról.

És az nagy esemény volt még akkor. Olyan nagy patkós csizmákban jártak ezek ketten, hogy ahova léptek, mély nyomokat vájtak… a leheletükre mozogni kezdtek a falevelek, s kiáltásaikra mozogni kezdtek az országok.

S most íme az egyik nekiment a másiknak. Mi lesz vajon ebbõl? Találgatták, errõl fecsegtek az emberek. Mit szól erre a sértésre Garibaldi.

Az öreg pedig nem szólt semmit, meglehet nem is tudta. Oda se ért hozzája a sértõ szó, vagy észre se vette. Igaz, hogy Góliátot kaviccsal ölték meg. De hiszen az csak Góliát volt.

Kossuthot sokan hibáztatták. Mire volt jó megsérteni az öreg hõst? Az olaszokban tagadhatatlanul rossz vért szült. Sõt Kossuthot a saját bujdosó honfitársai is szemrehányással illették. Nem jó volt, kár volt. Mi lesz most már odahaza a nótákból, hogy: »Jön már Garibaldi, Kossuthot is hozza«. Istenem, de vétek volt ezeket a nótákat most már mind elrontani egypár heves szóval.

Kossuth maga is megbánta, restellte is talán, lehet, az gyõzte le, hogy semmi hír se jött az öregtõl, hogy az nem pattant fel, nem adta vissza az oldalvágást, hanem nyugodtan öntözte otthon Caprerában a kedves georgina-rózsáit.

Kossuth leült az íróasztalához s mentegetõzõ, bocsánatkérõ levelet írt heves szavaiért a tábornoknak. Teleki Sándor éppen indulóban volt (õ mindig indulóban van), s útja véletlenül Caprera mellett vitte. Telekire bízta levelét, adja át a két Szicília meghódítójának illõ magyarázat kapcsában.

Teleki örömmel ajánlkozott e »diplomáciai« levélátnyújtásra. Mert ámbár a háborút kereste teljes életében, mindig szeretett békéltetni, s mégis csaknem elfogultsággal mert elõhozakodni e kényelmetlen üggyel a tábornok elõtt.

- Egy levelet is hoztam önnek.

- Igen? Nos, és miért nem adja ide, kedves ezredes?

- Mert hát… mert izé - mondja kissé zavartan -, mert Kossuthtól jön.

- Ej, ej - szólt a tábornok mosolyogva -, már szinte azt hittem az ön zavaráról, hogy illatos levél.

- Éppen az, tábornok… ibolya illata van a levélnek… Kossuth szerényen mentegetõzik benne, amiért önt megsértette és sajnálatát fejezi ki…

Garibaldi mosolygó arca egyszerre komollyá változott, de nem a harag ült az edzett és mégis szelíd vonásokon, hanem a méltóság, amint közbevágott:

- Kossuthnak nincs szüksége a mentegetõzésre, kedves Teleki. Ha mentegetõzés van e levélben, azt én nem akceptálom. Vigye vissza neki, s mondja meg üzenetemet, hogy ha õ engem megsértett, meg vagyok gyõzõdve róla, azt az ügy érdekében tette. Mert miért sértett volna meg egyébért? Annak akkor bizonyosan úgy kellett lenni, õ jobban tudja. Nagyon jól tette, hogy megsértett. Adja át kérem legszívesebb üdvözletemet.

Teleki meghajtotta magát, és bámész szemeket vetett az öregre.

- Ön csodálkozik? Pedig az nagyon természetes, hiszen mi azért vagyunk, hogy az ügynek használjunk, s hogy az bennünket elkoptasson. Öröm nekem, ha én kopom legjobban.

Mikor Teleki visszavitte a felbontatlan levelet Garibaldi üzenetével, Kossuth csillogó szemekkel sóhajtott fel:

- Ha mi tudnánk ilyen nagyok lenni!

Milyen lehetett hát »az a másik« - akirõl ezt mondta az egyik?