A LEGMODERNEBB PÁRBAJ

1883

A doktorom exkuzálta magát, miért nem jött el tegnap, hogy a szokott kávéházunkban reggelizzünk.

- Eredeti esetem volt - mondja. - Tegnapelõtt benyit hozzám egy fiatal ember, Rosenblüh Jakab… Alkalmasint ön is ismeri. Egészen el volt szontyorodva. Kosorra még jobban aláhajolt, s bizonyos köd ült sárga arcán.

- Mi baja önnek, Rosenblüh? - kérdém elcsodálkozva.

- Nagy bajom van, kedves doktor - mondá siránkozó hangon -, Schwarcz Dóri… a mi kedves Schwarcz Dórink párbajt fog vívni.

- Lehetetlen!

- Mégis úgy van - mondá õ leverten.

- És vajon mi vitte õt erre a szörnyû lépésre? - kérdém némi gúnnyal, amit azonban Rosenblüh nem vett észre.

- Mi vitte? Az vitte, hogy jövõ héten fog jegygyûrût váltani a Spitzkopf kisasszonnyal… a nagyobbikkal, azzal a sovánnyal, aki a románokból fejébe vette, hogy az õ võlegényének párbajának kell lenni. Ezért fog Dóri verekedni holnap reggel.

- És kivel fog verekedni?

- Egy embert szándékosan ostobának nevezett a kávéházban.

- És nem félt?

- Hogyne félt volna? Oda van az ijedelemtõl, nem tudok vele mit csinálni. Jajgat otthon.

- De hát akkor minek verekszik?

- Meg kell lenni, a Spitzkopf-leány miatt… nagy parti.

- Hüm! És hát mi közöm nekem mindezekhez?

- Mi köze? Az a köze, hogy ön lesz a doktor az eseménynél, én pedig vagyok a szekundáns, aki azért jöttem, hogy arra felkérjem. Holnap reggel idejövök a kocsival önért.

Ebben állapodtunk meg, s reggel csakugyan benyitott Schwarcz Dóri a szekundánsaival. Halotthalvány volt, s prémes felöltõjében is úgy remegett, mint a kocsonya. A nyaka egészen be volt húzva váll-lapockái közé.

Leültettem õket, s elkezdtem összeszedni a mûszereimet.

- Micsoda ez? - kérdi szepegve, oda bökvén ujjaival az eszközök egyikéhez.

- Ez a fogó.

- Nos, miféle fogó?

- Ezzel veszem ki a golyót a testbõl.

- Miféle testbõl? - dadogá.

- Hát például az ön testébõl, ha önt lövik meg.

- Ki?

- Ej, hát az ellenfele.

- Az, akit megsértettem?

- Persze az.

- Hát az mi?

- Ez pedig a tû, amivel be fogom varrni a sebet.

Schwarcz Dóri bágyadtan rogyott alá a székbe, s nyöszörgött ott, mint egy haldokló. Segédei hiába biztatták, bátorították, oda volt, s mint egy fadarab hagyta magát belöketni a fiakkerbe, mikor elindultunk a hõs vértõl pirosult gyásztérre, a megyeri erdõcskébe.

Az ellenfél már ott várt bennünket: szintén egy a mi népünkbõl, kinek segédjei is épp úgy, mint a Dórié, valóságos segédek… kereskedõsegédek valának.

Sokáig tanakodtak együtt mind a négyen, míg végre megtöltötték a mennykõ nagy karabélypisztolyokat (nyilván valami tandlertõl szerezték) golyóra, s felállították a két leventét. Egyiken se volt emberi ábrázat.

Egy, kettõ, három, taps… Az volt a jel a lövésre. Semmi csattanás, semmi füst… a lövõk ott álltak trémázva, mint a faszentek.

- Hát miért nem lõttek? - kiált rájok Rosenblüh méltatlankodva.

- Mi? Hát lõni kellett volna? - mondja Schwarcz Dóri ártatlanul. - Mért nem mondták?

- Jól van. Helyezkedjenek. Újra kezdem. A harmadik tapsra lõni kell.

- Egy…

Mély sóhaj szakad föl a Dóri mellébõl.

- Kettõ…

A másik fél kezében úgy járt a pisztoly, mintha földrengés lenne.

- Három!…

- Halt! - ordít fel kétségbeesetten a Dóri ellenfele. - Kiesett a golyóbisom.

Nosza, erre összeröffen a négy segéd velem együtt, odarohanunk, megnézzük a pisztolyt, csakugyan üres; amint fölemelte, kiesett belõle a golyó. Elkezdjük keresni a homokban. Egy negyedóra kellett, míg megtaláltuk.

- Mi történik most? - kérdi fontoskodva a Diamant a Király utcából.

- A becsületnek elég van téve - véli Zwiebel Mór.

- Oh, persze… Mert istenítélet van abban, hogy a golyó kipottyan a döntõ pillanatban - harsogja Rosenblüh.

De közbeszólt Blitz Mór a Két szerecsen utcából:

- Nem is annyira istenítélet, mint inkább, hogy ön nem tudta megtölteni a pisztolyokat… mert ön töltötte.

Szavazás következett. Ketten arra szavaztak, hogy a becsületnek elég van téve, ketten arra, hogy nincsen. Végre én döntöttem el, hogy ha már eljöttünk, ne álljunk itt hiába.

Újra kezdõdött a mulatság, megtöltötték az üres pisztolyt, s kiállottak újra: egy, kettõ, három!

A hõsök irányoztak, s hallani lehetett a végzetes pillanatban, hogy:

- Puk! puk!

Hallatlan! A pisztolyok mégis elsültek.

Az ellenfelek sértetlenül maradtak, s amint a füst eloszlott, odajárultak egymáshoz, kevély lépésekkel és délceg magatartással.

- Uram, én Schwarcz Izidor vagyok.

- Uram, én Weisz Jakab vagyok.

- Örvendek, uram! Kemény, átkozottul kemény gyerekek vagyunk mind a ketten. Igaz-e, doktor?

Szívélyes örömmosollyal rázták meg egymás kezét.

- Az ördögbe is - szólt azután Weisz Jakab harcias mogorvasággal -, lõjünk még egyszer egymásra, uram.

- Lõjünk, uram - mondá Schwarcz Dóri lelkesen. - Szeretem a viadalt. Égek a harci vágytól.

A segédek aggodalmas arccal ugrottak közbe:

- Nem lehet, urak. Az minden szabály ellen van.

- Ej, mit nem lehet! A szabályok csak a gyengéknek valók. Ilyen két kemény fickó megérdemli azt, ha összeakad, hogy egy kicsit kikacérkodhassa magát a halállal. De ha önök, mint segédek, nem engedik… éppenséggel nem akarom bajba keverni önöket. Igaz-e doktor?