TESSÉK ENGEM BECSUKATNI

1883

Egyik újságíró kollégámmal történt, isten nyugossza meg az õ lustaságában, hogy nekem kell még az õ viselt dolgait is leírni, nemcsak a magaméit. Õvele történt, mondom, hogy egyszer a Borsszem Jankót szerkesztette, mikor Csicseri Bors nem volt odahaza.

A Borsszem Jankó pedig ott csinálódik, ahol a Fõvárosi Lapok - az Athenaeum melléképületében, melyek elõrészét a belvárosi rendõrség üli székhelynek. Szegény, vén Prottman bácsi, hogy csodálkozhatott õ ezen a sajátságos tüneten! Bele is halt a csodálkozásba.

Hát, mondom, az én barátom, akibõl már azóta neves író lett, éppen valami verset faragcsált, mikor hirtelen kopogtatnak az ajtón.

- Szabad!

Egy köpcös, polgári külsejû, meglehetõsen jámbor pofájú ember lépett be. Olyan harminc-harmincöt éves forma lehetett.

- Mi tetszik?

- Kérem, eljöttem.

- Igen? Mi tárgyban, kérem…

- Hát biz én azért jöttem… Hiszen tudja tán a tekintetes úr - hogy mivel hát én itt most be fogok csukatódni.

- Becsukatódni? Mit beszél ön?

- Itt van a citatórium róla, itt áll, kérem, hogy három napig. Tegnap jött meg az írás, eljöttem mindjárt, készen vagyok. Tessen engem becsukatni.

Megnézte, csakugyan úgy volt. Három napra volt elítélve, s ma kellett megkezdeni a büntetést.

- Tehát Kupka Jánosnak hívják?

- Ühüm. Hajszen ott áll az írásban.

- Aztán miért csukják be?

- Nem lehessen tudni, kérem alássan. Mert én ugyan nem vagyok korhely, de néha iszom egy-egy gyûszûnyit, s ilyenkor mindjárt fejembe megy az ártatlan ital, aztán ha valami bolondot csinálok, nem emlékszem rá. - Olyan vagyok én ebben, mint a ma született gyerek. Alighogy egy kicsit megnedvesítettem vasárnap a számat, mert odaát voltam a Neustiftben, már itt a veszedelem, ni. Hogy mit tettem, nem emlékszem, de azt kitalálom, hogy ide hoztak, ebbe az épületbe, s elítéltek három napra valami miatt - bizony, tudom, hogy nem hiába tették. Azért hát tessék engem most becsukatni.

Barátomnak egy jó ötlete támadt az õ rabjával, megtetszett neki az eredeti fickó, s látván annak a tévedését, hogy a rendõrség ajtaja helyett a szerkesztõséghez nyitott be, nem látta be, miért ne szõhesse odább a vígjátéki bonyodalmat.

- Tudja mit, kedves barátom. Maga szerencsés ember.

- Már mint én? - álmélkodék az, nagy szemeket meresztve.

- Szerencsés ember, mondom, mert jó kedvemben talált. Én megkegyelmezek magának, menjen nyugodtan haza.

Kupka János ahelyett, hogy megörült volna, kellemetlen ábrázatot vágott ezekre a szavakra, s elkezdte a füle tövét vakarni.

- Nem lehet az, kérem alássan. Nem lesz az jó. Csak tessék engem talán mégis becsukatni.

- Nem értem önt, barátom.

Kupka János elpirult, a nyakkendõje csokrát babrálta, s ötölt, hatolt.

- Nagy izé… nagy sora van annak… mert hát úgy áll a dolog, hogy hát tetszik tudni… bibe van.

- Miféle bibe?

- A feleségem - szólott mélabús hangon - három forintot adott a rabságom idejére, hogy azt mondja, éhen veszejtik itt a rabot, ha pénze nincsen, hogy azt mondja, segítsek a helyzetemen.

- No, és?

- Hát az a baj, könyörgöm, hogy útközben - mert hát tetszik tudni, el van ilyenkor keseredve a szegény ember - betértem a »Makkhetesbe« s elhelyeztem a három forintomat. Ez, ez! Én most már haza nem mehetek innen a pénz nélkül - mert nagy áspiskígyó ám! Ha pedig haza nem megyek - mit csináljak künn egy fillér nélkül… sem ételem, sem alvóhelyem… elpusztulok én künn. Tessék csak engem, kérem, elcsukatni!

De már ez olyan argumentum volt, hogy csakugyan igazolta minden komikus volta mellett is a helyzet tarthatatlanságát s egyszersmind Kupka János uram kérésének okszerû oldalait.

Ezen csak egyféleképpen lehetett segíteni. S minthogy éppen odatoppant két másik író is, megértvén Kupka János fátumát, miután jóízûen nevettek rajta elõbb, elhatározták egyesült erõvel, hogy a fátumot leveszik róla - összeadják neki a három forintot, menjen isten hírével - s azután lépéseket tesznek érdekében a rendõrségnél. Hátha van azoknak is érzékük valami iránt? S hátha éppen a humor az? Mert hogy mi, eddig még úgy se fedezhette fel senki.

- Hát itt van a három forint, Kupka János. Távozzék! Ön most már szabad, mint a madár.

Elérzékenyedve köszönte meg, s könnyes szemekkel csoszogott le a lépcsõkön.

- Mivel érdemlettem, mivel? - rebegé. - Az isten áldja meg a tekintetes urakat.

- Szegény ördög! - mondák. - Hogy fogja ez most áldani éveken át a rendõrséget.

Ez délelõtt történt. A redakciókban azonban mindég történik valami délelõtt is, délután is, még ha nem történik is semmi. Ennélfogva délután is történt - még pedig az, hogy kopogtattak az ajtón -, majd minden dolog ezzel kezdõdik, a tolvajlási történeteket kivéve.

Kopogtattak, s kinyílván az ajtó, a Kupka János arca volt látható. A szoba most homályosabb volt valamivel, s a Kupka arca is pirosabb valamivel, de azért mégis fel lehetett ösmerni.

- Maga az, Kupka? Mát mi baj van?

Kupka pozitúrába vágta magát, azaz csak akarta, de nemigen sikerült neki, mintha mozgott volna alatta az a veszett padló.

- Hát az van - mondá rekedten, de mégis alázatos szelídséggel -, hogy odabotlottam megint a »Makkhetesbe«, száradjon el, aki odaépítette utamba… s izé… úgy fordult, hogy… tessék csak engem mégis becsukatni.

…Csakhogy ez már akkor igazán lehetetlen volt - mert a rendõrségnél is le volt róla véve a fátum, kieszközölték a büntetés elengedését.