AZOK A »NYÁJAS OLVASÓK«

1883

Mi boldog újságírók, kik a világok dirigáljuk (ezt hisszük ugyanis mikor a délutáni feketekávénkat szürcsölgetjük), hiába eregetjük gombolyagban a bölcsességet, hiába hirdetjük urbi et orbi, hogy így, hogy úgy, a mi tenyerünk van rajta a közönség szívén, érezzük dobogását, vérének lüktetését, mi hozzuk gyorsabb mozgásba, mi csendesítjük le, mi vetjük el a magot, mely ott kikel, mibelőlünk szívja erejét, reánk ügyel, utánunk mozdul.

Nem igaz abból egy szó sem. Semmi se igaz. Semmit se lehet mondva csinálni, se közvéleményt, s hangulatot, minden magától támad. A lap magától lesz népszerűvé - ha lesz. Amelyik pedig arra született, hogy népszerűtlen legyen, csinálhatunk mi azzal akármit, elé tálalhatjuk a közönségnek nagy rafinériával azt, ami a legjobb, a legízletesebb, hozzá se nyúl, vagy ha hozzányúl, elfintorítja az arcát. Nem ér semmit!

Rajtam esett meg az eleven példa vidéken lakó János bátyámmal, akitől azt kérdeztem, járat-e lapot?

- Éppen tegnap fizettem elõ.

- Melyikre?

- Nem tudom én. A postamesternek küldtem be a pénzt. Tudja már a politikai meggyõzõdésemet. Mert tudod én pecsovics ember vagyok… muszáj, tudod… Ne volnék csak kataszter, tudod. Hát, majd csak eléjáratja a jó öreg »Hon«-t.

- Nincs az már meg, János bácsi.

- Mi a kõ? No, hát akkor az »Ellenõr«-t.

- Csakhogy az sincs meg már.

- No, hát akkor tudja a fránya…

Harmadnap megjött neki az »Egyetértés«. Elolvasta, letette szó nélkül. Negyednap is megjött az »Egyetértés«. Elolvasta, letette szó nélkül. Pedig vártam, hogy szólni fog - de már nem várhattam meg.

- Hát mit szól hozzá, János bácsi, hogy az »Egyetértés«-t küldik? Csak nem az »Egyetértés«-t akarta?

- De bizony talán… azt gondolom, öcsém, hogy alkalmasint éppenséggel az »Egyetértés«-t kívántam járatni.

Pars pro toto. Míg mi itt szépen disputálunk az egyes rovatok felett, beleöljük a lelkünket, hogy ez a kifejezés így legyen és ne úgy legyen, az irány kinyomatot leljen itt is, ott is, hogy a rövid hírek a vegyesek után jöjjenek, s hogy milyen hang legyen az irányadó, mi az élvezetesebb a léleknek, hogyan kellemeztessük magunkat: addig a tisztelt olvasó azt se tudja odahaza, ha nem olvas, élünk-e még, ha pedig olvas, akkor azt se tudja, hogy bennünket olvas-e?

A konkurrencia fáradságos erõlködése, fegyvereink hatalmas csörtetése, a szellemi erõ kisugárzó melege, a beosztás bravúrja, a frisseség nagy pénzen vett lehe, mind, mind elvész az elõtt az érzéketlen rezes pápaszem elõtt - melyen át a praenumeráns nézeget bennünket.

Annak, aki nem éhes, mindegy, ha ananászt tesznek eléje, vagy ha vadkörtét; egyformán piszkál bennök. A mi publikumunk pedig nem éhes. Olyan nekik a lapolvasás, mint a jóllakott embernek a villásreggeli. Nem érzik még egészen szükségét.

(Egy hang a publikumból: De igaz is, hogy gyomor kell hozzá.)

Gyomor kell némely laphoz, meglehet - de nem igazságos a közbeszólás, mert éppen az ilyen lapok dicsekedhetnek sok praenumeránssal.

És itt megint jöhetne egy közbeszólás - hogy: »igen, mert olcsók«.

De ez se igaz. Én magam is azt hittem egy darabig, hogy az olcsóság teszi a lapokat elterjedtekké, mert hát a szegény magyar publikum nagyon megszámolja a garasait, s inkább megvonja magától a szellemi táplálékot is, ha ki van neki számítva, hogy eddig és ne tovább.

S meg is találtam erre egész közel a biztos példát, a kaszinóknak abban a nyomorúságos fösvénykedésében, mely szintén deprimálólag hat a magyar sajtó terjedésére s ezzel kapcsolatosan javulására, hogy a már egyszer kiolvasott lapokat ellicitálják e többnyire gazdag testületek, s azokat egyesek kiveszik albérletbe. Ami a következõképp történik.

A szolgáló minden korán reggel benyit és felrántja álmából a kaszinószolgát (mert az csak ilyenkor alhatik szegény, egész éjjel fent kártyáznak az urak).

- A teens asszony elküldött az újságunkért, a »Fõvárosi Lapok«-ért.

A szolga azután kikeresi az illetõ lapot, ha még megvan, s átadja annyi darabban, amennyiben megvan. Otthon már mohón várják a kisasszonykák, s nekiesnek a szellemi eledelnek.

S ez így megy napról napra. Se a kisasszonykák nem unják meg, hogy a lapot egy nappal késõbb kapják hézagosan elrongyolva, sem a teens asszony nem unja meg a küldözgetést, se a Kati szobaleány a járogatást, mert hát a szegény ember úgy él, ahogy lehet. S ha az ember selyemruhában járatja a leányait, bizony nem hányhatja a pénzt papírosért.

Az ilyen lapok rendesen kétharmad áron válnak az egyes licitáló famíliák tulajdonává, s bizony négy-öt forint is pénz. Nekem bizony eszembe se jutott emiatt a közönséget szidni - minek is? Sokkal közelebb van nekem a pénzügyminiszter.

Hanem ma már én is kifakadok - mégpedig keményen. Tessék meghallgatni kérem ezt a hallatlan esetet, melyrõl egy barátom értesít.

Szó szerint adnám a levelet, hanem hosszadalmas egy kicsit, hát majd csak magam beszélem el, mi történt s hogy történt.

A múlt január hóban, az új esztendõvel kitûzetett X-ben (nem mondom meg a kis városka nevét, mert Göcsej lenne belõle) a már említett laplicitáció.

A könyvtárnok volt a kikiáltó. Mert a könyvtárnok úrnak (aki e hivatalos címet különben onnan kölcsönzi, mert Jósika négy regényét, Oldal József, Ábray Károly és a környékbeli könyvkomponálók egypár kötetét tartogatja egy kisztnyiben, melyben az alispánné tíz cilinder bort küldött egy hajdani kaszinói batyubálra) pompás hangja van.

Tehát õ volt a kikiáltó. A licitánsok zordon ábrázattal ültek a nagy zöld asztal körül.

Elöl egy volt országgyûlési képviselõ úr, aki Deákról per »Feri barátom« beszél. Ez a »Pesti Napló« embere. Nagy tekintély a tekintetes úr. Senki se mer rá ígérni. Jaj volna annak! Biztos tehát, hogy a jó öreg Napló olcsón jut a kezére.

Balról a tisztelendõ plébános úr ül, õ még biztosabb… Ki a mennykõnek kellene a »Magyar Állam«? Megkapja egy forintért! Õ csak mosolyog a többieken, s a markát dörzsöli. A többiek pedig õrajta mosolyognak, hogy milyen pazar!

A »Nemzet«-re maga a tekintetes alispán úr spekulál. Belevág a keretébe. Igaz, hogy a pénzügyi igazgató is azt lesi, de hát azé legyen a Lloyd. Mind a kettõ pompás lap - s felesége úgyis német. Legalább az is olvashat.

Az »Egyetértés« a legdrágább - mert most ez van divatban! Hanem ‘iszen azért gavallér a fõfiskális, hogy ne nézzen egy pár forintra. Mert bizony tíz forinton alul nem jut az »Egyetértés«-hez! Mindegy, telik neki. Hiszen csak a minap is, kétszáz forintos csokrot hozatott a tanfelügyelõnének!

A »Pesti Hirlap«-ot pedig tekintetes Ernyeczky János uram leste ott kitartással, mert takarékos Ernyeczky uram azt állítja váltig, hogy õ a »Pesti Hirlap« nélkül nem tudna élni, neki olyan lap kell, politika van az elején az õ számára. Bolondságok, beszélyek, tréfák, bûnesetek vannak a mellékleteken, azok az asszonyoknak jók, a legvégén kép is van; az meg a gyerekeknek gyönyörûség… Nem kell nekik enni adni azalatt, míg a képeket nézegetik s játszanak velök. Ebbõl az egy lapból jóllakik az egész família, s még azonfelül a vándor zongora-stimmelõnek is az a fizetség, mikor felhangolja a klavírt, amelyen a kisasszonyok könyv nélkül betanulják a »Pesti Hirlap« kotta-mellékleteit - hogy azokat odaajándékozzák a stimmelõnek. S az mint a bolond megelégedve rohan odább az új tudományával, új zongorákat stimmelni.

Hát mondom, ilyen szörnyen dicsérte Ernyeczky uram a maga »Pesti Hirlap«-ját, roppant kötvén magát, hogy azt ugyan el nem licitálja tõle senki, mert abból háború lenne.

Mivelhogy divatban van Ernyeczky bácsit bosszantani, ahol csak lehet, elhatározták azok a konok kaszinói molyok, hogy azért sem fogja olvasni a »Pesti Hirlap«-ot az idén.

Alig várták, hogy kikiáltsa a könyvtárnok.

- »Pesti Hirlap«! Hat forint! Ki ád többet érte!

- Hét! - mondja Ernyeczky bácsi szigorú hangon.

- Nyolc! - vág közbe az alispán.

- Kilenc! - nyögi a bácsi halkan.

- Tizenegy! - zúg fel a tréfás levéltárnok.

- Tizenkettõ! - harsog Ernyeczky bácsi szilajan.

- Tizennégy! - kiáltja bele a gavallér fõfiskális.

Ernyeczky bácsi halántékairól az izzadság csurog, szemei dühösen forognak üregeikben s nézése rettenetes.

- Tizenöt! - lihegi végkimerüléssel.

--------------

- »Pesti Hirlap«! Tizenöt forint! Senki többet? - hangzik a kikiáltó szava.

- Hiszen csak nem bolond senki - szólt közbe valaki -, mikor az eredeti ára csak tizennégy forint.

- Az istenugyse! Hát maga ezt nem tudta Ernyeczky bácsi?

- Hogyne tudtam volna? - dörmögi az öreg berzenkedve. - De mikor nekem így többet ér!

*

Hát tessék mármost azokkal a szegény takarékos praenumeránsokkal beszélni!