A TISZA

1883

Mi a görbe országban ritkán hallunk valamit az Alföldrõl. Tót aratók, mikor elhozzák a részüket, elejtenek néha egy-két szót: pénzért veszik ott a követ a bolondok, sehol egy hegy, amely szépen elzárná a vidéket, olyan az egész országuk, mint egy óriási kád, amelynek minden oldala szétesett. Hát tessék aztán ebbõl okosnak lenni: milyen az Alföld?

Alföldi ember sohasem kerül mihozzánk, híres madaraik nem néznek el idáig, sem a daru, sem a kócsag. A miénk egy se kevély, mind elmegy oda is! Csak a nótáikból jut el felénk egy-egy, de az sem egyenest. Valamelyik szárazdajka hozza el rendesen Pestrõl, mikor már nagyon el vannak koptatva. Nem is szíveket gyújtogat õ azokkal, hanem kis gyermekeket altat velök. Szegény öreg nótáknak az a sorsa!

Oda vágytam pedig már gyermekkoromban, ahol ezek a nóták születnek, hol a tündérek lába tapossa a homokot, regényes füzesek ahol nem csapódnak össze oly zordonan, mint a mi fáink, hanem csak suttognak, mikor a szél azt a nagy szürke pántlikát gyûrögeti, simogatja, amit a mappán Tiszának neveznek.

Hát egyszer aztán úgy esett, hogy a Mari húgomat kellett elvinni Szolnokra nevelõbe. A gyámunk, Pélly, engem is elvitt, egyrészt, hadd lássam az Alföldet, de másrészt, hogy otthon ne csináljak addig rendetlenséget.

Gyönyörû volt az út, persze nekem, mert Gábor bácsi már járt erre egyszer, a húgom pedig nagyon szomorú volt, akkor hagyta el szülõfaluját elõször. Kendõcskéjét, mellyel a feje be volt kötve, mélyen lehúzta az álláig, nem nézett sem ide, sem oda és csak mikor a kendõ egészen átnedvesült szép fekete szemei környékén, arról vettük észre, hogy folytonosan sír. Mert még csak gyermek volt akkor a mi kis Mariskánk.

Pélly bácsi különben is fumigálta a vidéket. Egykedvûen pipázott és az óráját nézegette. Vidék, vidék, az isten mind egymás képére teremtette a vidékeket. Egyik bikkfa olyan, mint a másik bikkfa. Õt hát ne is untassam az ilyen ostobaságokkal.

Tengelyen utaztunk, hanem el volt határozva, hogy Tokajtól Szolnokig csónakon megyünk a Tiszán. Mindenki úgy javasolta, kényelmesebb is, rövidebb is. Mondanom sem kell, hogy a tiszai hajóknak még akkoriban híre sem volt.

A fuvarost Pernye Mihálynak hítták, zömök, barátságtalan képû, durva ember, akit nem vetett fel a szapora beszéd. Kelletlenül válaszolgatott kérdéseinkre:

- Mikor indul Tokajból a komp?

- Hát csak indul, indul… amikor rágondolja magát.

Tudós ugyan nem lehetett senki a Pernye uram feleleteibõl, hanem azért odaértünk Tokajba éppen jókor.

Csodálatos szép városnak tetszett elõttem; egyik fõutcája már akkor is ki volt kövezve, hanem - mi tagadás benne - olyanformán, hogy Pernye uram mindig a legnagyobb sárban, a széleken eveztette ekhós szerekét, szakavatottan rángatván a gyeplõt ide-oda.

- Gyi Sármány, Tüzes! Gyi te! Hophó! Rá ne menjetek valahogy a kövezetre!

Mondom, jókor értünk oda, a csónak éppen indulóban volt Szolnokra. Pernye nagy hirtelenséggel lerakott bennünket a parton, s miután rendbe hoztuk vele s a hajósgazdával is a dolgunkat, markos evezõslegények berakták cókmókjainkat az öblös vízi jármûre, s mi magunk is beültünk kényelmesen.

- Hát ez a Tisza! - fitymálta a húgocskám. - Hiszen ez csak olyan víz, mint a miénk!

Pélly bácsi nevetett, majd nyájaskodva felelte:

- És te ugyan milyennek képzelted, fiacskám?

- Én biz azt gondoltam, rózsaszín vize van, s aranyhalak úszkálnak benne. Aztán, hogy cápák is vannak…

- Oh, te kis bolondom!

És megcsipkedte elõre nyúló állát, aztán, hogy mosolyt is fakasszon, megcsiklandozta egy kicsit.

- Itt futott egy nyulacska… erre… erre.

Amire aztán kipirult tündöklõnek a mi kis Mariskánk arca, mert hát nevetni való is az, hogy olyan nagy gyerek az a gyámapa.

No, még mit… most meg már fölemelte a levegõbe, mint egy babát, s elkezdte hajsókálni a víz fölött, hogy úgy röpködtek a szoknyácskái, mint a szárnyak, s a selymes haja is egészen körülcsapkodta a fejét.

- Ugye félsz most? Gyertek ide cápák, rákok, egyétek meg a Marcsánkat!

- Bácsi, mit gondol? - tiltakozott szigorú hangon, szemérmes oldaltekintettel az átellenben ülõ, mintegy tizennégyéves fiúra, ki anyja, egy kövér asszonyság mellett nézte a jelenetet.

- Ej, ej, azt hittem, örülsz neki, ha játszom veled.

- Igen, de nem illik… nem, nem - s kacéran rázta összeboglyozott fejét. - Mert már… hiszen én már nem vagyok éppen kislány.

- Nem vagy kislány? Mát mi az ördög vagy? Nyolcéves vagy. No, ez nem rossz. Haj jajjaj! Nézze meg az ember a félnapos macskát… máris nyiladozik a szeme… Ha sohasem is, de erre, úgy segéljen, iszom egyet. Ez nem rossz.

A szeredás és kulacs ott volt mindig a bácsi vállán. A szeredás tele van tömve hideg ételekkel, de biz a kulacs már üres volt.

- Hüm! Nem kotyogsz, kutyahitû? Hm. Jó volna megtölteni valahol. Teringette, hiszen éppen Tokajban volnánk vagy mi… Hé, hajósgazda, mikor indulunk? Van-e még idõ?

- Akár egy egész óra - felelte foghegyrõl a vén evezõs, agyarkodó tekintetet vetve a kövér asszonyság felé. Mert hát nem csónakba termett az ilyen.

Kedvetlenül vakarta orrát untalan s dühösen morogta, nagy fejét csóválva: »Mért nem megy az ilyen a tengerre, vagy mért nem marad a szárazföldön? Ojhoj! De sok esõ esett ott, ahol ez nõtt.«.

Pélly bácsi kapott az alkalmon. Egy óra sok idõ. - Hallod-e, gyerek, van-e kedved kijönni velem egy kicsit a városba? Vagy tán a picinyt is vigyük?…

De az már nagy dologban volt, a bársonyos százszínû táskájából mind kirázta maga mellé a játékait, a babákat, a kis sifonér-kaszniját, az egész konyhát, egy kis ibrikje éppen most gurult valahová, azt kereste a jármû fenekén lekuporodva, de azért ráért hátratekinteni a fiú felé is, hogy vajon nézi-e az a drágaságait s irigyli-e?

- Ej, Károly - szólt most a kövér asszonyság vékony hangon (hogy lehet már az ilyennek vékony hangja) -, miért nem segítesz a kisasszonykának megtalálni az edényeit? Te mamlasz…

Károly elvörösödött, restelkedve, gyámoltalanul odacsúszott a lánykánk felé, s õ is nézdegelni, kutatni kezdett a sok batyu, málha között.

- Menjünk - szólt a bácsi. - Te pedig maradj itt Mari, mindjárt visszajövünk.

Elmentünk gyámapámmal. Nagy meleg volt és az újdonatúj ünneplõ csizmám volt a lábamon, mely szorított, csak nagy kínnal cammogtam az öreg után, aki keresztül-kasul hurcolt a városban, vagy három-négy korcsmába benyitott, de a bort seholsem találta kielégítõnek… Inkább megtölteném otthon a Péry Jánosék pocsolyájából - kiabálta -, mint hogy evvel a lõrével piszkoljam be a kulacsom belsejét. Hát tokaji bor ez, hé? Hát bolond vagyok én, hé, hogy engem holmi korcsmárosok lefõzzenek. Te, gyerek, talán nem is Tokajban vagyunk mi? Megnézted jól a mutató-fát, amerrõl jöttünk? Igazán Tokaj volt ráírva? Hogy a pokolbeli sárkány hengerítse el innen a szõlõhegyeteket Liptó vármegyébe!

Nagy indulatjában az idõrõl is megfeledkezett úgy, hogy mire visszatértünk üres kulaccsal, rémülten ordított fel; a csónak már nem volt ott.

- Elment! - hörgé és elsápadott, azt hittem, hogy az erõs marcona férfiú össze fog roskadni.

Szeme vadul, tétován futotta be a kígyózó, széles ezüst szalagot… Messze, messze a sûrû füzesek tájékán úszott egy fekete valami, az a csónak… ott megy, ott…

És a szél is simogatja, nem hogy borzolná a hullámokat… sebesen megy lefelé minden. Ni, ott úszik egy darab zsindely… hogy megy, hogy fut… de már az se éri utól…

- Mit tettünk! Mit tettünk! - tördelte kezeit az öreg, én pedig úgy sírtam, mint a záporesõ.

Mi lesz a szegény kis Mariskánkból? Oh, istenem, istenem! Kétségbeesik az a gyerek… megõrül… a vízbe ugrik. Se ennivalója, se egy garasa, elhagyatva, eltépve tõlünk, mit fog csinálni szegényke? Kihez megy ott Szolnokon?

Az öregember megrendült, arca annyira fel volt dúlva, mintha tíz esztendõ futott volna el felette néhány perc alatt. A kólika is rájött. Mindég bántotta az az átkozott kólika. Leült a partra és sírt, zokogott keservesen, mintha a szíve készülne szétszakadni.

Egyszer az égre nézett fel szomorúan, kék volt és ragyogott, nevetett ránk.

- Szegény sógor! - motyogá (édesatyánk volt a sógora). - Látod, látod, milyen jól õriztem meg a gyermekeidet.

S felkacagott, felugrott.

- Hátha… - szólt és itt megállott újra, lecsüggesztvén õsz fejét komoran - hátha gyors lovakon hamarabb oda érnénk Szolnokra, mint a csónak? - tette hozzá habozva. - De nem, az talán mégis lehetetlen!

Hanem azért szaladni kezdett, mint az eszeveszett, a város felé, nem érezte már a kólikáját, sem én a csizmámat, sorba jártuk azokat a korcsmárosokat, kikkel az imént összevesztünk.

- Édes uram - csengett -, ha istent ismer, fogasson be nekem, vagy kerestessen egy kocsit… megfizetem drága pénzen, amit csak kíván. - Nézze, nézze, mennyi pénzem van… (Pedig ugyancsak nem szeretett hencegni a jó Pélly bácsi.) Hálás, elismerõ leszek, még az imádságomba is beszövöm, míg élek, egész házanépét.

De tán gyanús volt a színébõl kikelt ábrázatával meg a csomó bankóval, melyeket csaléteknek fitogtatott, sehol sem kaptunk kocsit. Az egyik fuvarosnak éppen akkor sántult meg a rudas lova, a másiké nagyon el volt fáradva, a harmadik pedig a rossz út miatt nem mert vállalkozni rá, hogy a csónakot megelõzze Szolnokon… egy szóval, sehol semmi.

Csüggedten ballagtunk a piacon, most már igazán nem tudva, mitévõk legyünk, mikor csak honnan, honnan nem, ott terem Pernye Mihály.

- Hát? - mondá, de látszott, hogy nehezére esett ez az egy szó is.

- Nagy bajba jutottunk, kedves Mihály gazda… szörnyû bajban vagyunk. A csónak elment… pedig ott van a csónakon. Ott a szegény… ott…

Itt a fuldokló zokogás megszakította nagybátyám szavait. A zsebkendõje után nyúlt, de a dohányzacskóját húzta ki szegény, azzal törölgette zavarában a szemeit, minélfogva a dohányportól elkezdett irtózatosan prüszkölni, de õ bizony azt észre sem vette ebben a mindent fölülmúló szerencsétlen helyzetében.

- Kocsit akartunk… de már egy órája keressük… Most már késõ… már hasztalan minden… most már vége…

S könnyei végiggurultak a deres, sûrû szakállán.

- Hüm! - szólt Pernye Mihály. - Van-e az úrnak taplója?

- Van! - mondá nagybátyám fájdalmas hangon, pedig hát csak a taplóról volt szó, s aztán csodálkozva meresztette reá jóságos apró kék szemeit.

Megtömte a pipáját, kicsaholt, rágyújtott, megnézte a napot az égen s azután hátrafordult egy ott ácsorgó suhanc felé:

- Vigyázz a két patkányra és a szerszámra is, Matykó… amíg én visszajövök. Most pedig jöjjenek már utánam, ha már így van.

Heves disputáló természete volt a bátyánknak, mindenben ellenkezett és mindenben õ akart lenni a legokosabb, de most semmi nyomát sem láttam ennek többé, engedelmesen, szelíden lépegetett Pernye Mihály után, akár egy kezes bárány. Nem kérdezte minek, sem hogy hová, nem volt semmi akarata, egészen tehetetlenné, gyámoltalanná tette ez a csapás.

Ki tudja, meddig mentünk Pernye után földeken, réteken, cserjéseken át, lehet, hogy egy óráig, lehet, hogy kettõig vagy tán tovább is. Ki tudta, mi okozta, hogy nem is kérdezte a célt, bántuk is már, akármi történik.

Pernye mindenütt elöl ment, a gyalogúton, az átjárókon, a füzesek közt, csak néha fordult hátra megnézni, ha nem maradtunk-e el s ilyenkor úgy látszott, mintha szólni akarna, de csak mégis meggondolta magát és nem szólt soha semmit.

Egyszer azután egy nádasból átcsapott balra a Tisza felé. Mikor a parthoz értünk, beszúrta botját a homokba és rákönyökölt, úgy várta be, amíg beérjük.

- No - szólt -, én már most visszamegyek. Az isten megáldja a nemzetes uramat.

- Hát én aztán mit csináljak itt a fiúval? - kérdé Pélly bátyám esdõ tekintettel.

- Mit? Hogy mit? - És a vállát vonogatta Pernye uram. - Hát ez a hely itt, ahol állunk, a rév.

- De mi hasznom nekem abból, hogy ez rév? - fakadt ki gyámunk keserûen.

- Mi haszna? Hát az a haszna - veti oda Pernye uram nagy durván -, hogy egy jó félóra múlva idejön a csónak és ráülhetnek.

- Miféle csónak?

De már erre haragra fortyant Pernye Mihály.

- Hogy miféle csónak? Ne kínozzon az úr a kérdezõsködéseivel! Hiszen hát melyik, ha nem a Tokajból jövõ, amin rajta van a kis lány is?

- Lehetetlen! - kiáltott fel nagybátyánk s lelkendezve ragadta meg a Pernye viseltes nyakkendõjét. - Ember, ne ámíts!

Szemei szikráztak, s térdei roskadoztak.

- No… no… meg ne fojtson az úr - szólt Pernye uram s elmosolyodott.

- Minek tesz bolonddá? - lihegte Gábor bácsi tompán. - Minek ûz csúfot az emberbõl? Hogy jöhetne az a csónak ide? Hol van az már, istenem, azóta!

- Elég csúffá teszi az úr saját magát, ha azt se tudja, hogy a Tiszának máslija van.

- Mije?

- Hát, hogy mikor az isten ideteremtette, máslikba gyûrte össze néhol. Kanyarog, bomlik, hol befordul, hol kifordul, mint a kígyózó pántlika… Ni, éppen hogy itt van a tokaji csónak!

Csodák csodája, csakugyan a tokaji csónak volt… tulajdon az a csónak. Hahó, hahó! Ahol a kövér asszony is meg - biz’ isten a Mariska! Nem ölte meg a kétségbeesés hála istennek… amott virít a kis piros kendõcskéje.

- Mari, Mari! Hahó!

Kikötöttek a révészek a kurjongatásainkra s a nagy bánatot egyszerre vidámságnak fordította meg a Tisza kanyargó folyása.

Csak a húgocskám sírt egyre keservesen, hiába csókolgattuk sorba, hogy vigasztalódjék, hogy ‘iszen már semmi baj, újra feltaláltuk egymást, hiszen inkább örülnie kellene; nem ért semmit, tovább is folydogáltak a könnyei és zihált a kis melle a fuldokló zokogástól.

- De no, legyen eszed már - simogatta vígan Gábor bácsi. - Hiszen itt vagyunk… hiszen most már semmi bajod többé.

A bácsi keblére hajtotta le szöszke fejét, s úgy nagy üggyel-bajjal lehetett csak kivenni egyes elejtett panasz szavaiból, hogy hát mi haszna jöttünk - ha azért a kis ibrik mégis eltört?…

- Oh, oh! - nevetett fel nagybátyánk édesdeden, és egy fricskát adott a fejére. - No, megállj, te golyhó, hát most sül ki már, hogy te nem bennünket sirattál, hanem a kis ibriket.

Durcás fejecskéjét felemelte s kezével, mely szintén nedves volt a könnyektõl, a Károly fiú felé mutatott haragos tekintettel.

- Ez… ez törte össze! Ez a cudar - súgta aztán a nagybácsi fülébe. - Rálépett… Képzelje csak, mikor kerestük, ráhágott arra a kedves ibrikemre…

Ez még Tokajban volt… Tokaj óta mindig azt siratta.

A kövér asszonyság néhány szót mormogott a félénken meglapult fiú védelmére, de Gábor bácsi közbevágott:

- No, no… bolondság… nem kell pityeregni, fiacskám. Szolnokon egy egész pohárszéket kapsz, tizenkét apró tányérral és tepsivel.

Erre aztán elcsendesült húgocskám, lihegése mindig halkabb-halkabb lett, míg végre elszenderedett a Gábor bácsi ölében, s csak egyszer ébredt még fel az úton; megkérdezte, hogy a »tepsik rézbõl lesznek-e?« s mikor erre megkapta a kielégítõ választ, újra elaludt.

Jóízû szuszogása összevegyült a folyam locsogásával, mely mintha dajkának állna be, szelíden ringatta, s belebeszélt az álmaiba.