HOGYAN KELETKEZNEK A ZAVARGÁSOK?

1883

Hogy most egy pár hétig megfordultam a vidéken, sokszor támadt kedvem abból a csendes faluból, ahol laktam, berándulni a városba. Mert az ember mindig azt szereti, amije nincs.

Nem nevezem meg a várost - az én kedves barátom, a városi fõkapitány iránti tekintetbõl, aki igen pompás ember, és aki azt állítja magáról, hogy neki van ebben a birodalomban a legjobb orra.

És mert neki van a legjobb orra, így szólt egy szombat délben a feleségének:

- Kedves lelkecském! Estére nem jövök haza.

- Micsoda? Nem akarsz hazajönni estére? Már megint? Ember, ember! Te rosszban töröd a fejedet.

- De látod, fiacskám, dolgom van!

- Már ugyan mi dolgod lenne?

- Ház izé… ma szombat van, ma kapják ki a munkások a heti fizetéseiket. Ányjuk, te tudod, hogy hatalmas orrom van! Erõsen hiszem, hogy valami kravál lesz - a zsidók ellen.

- Ideje is már.

- Ebbõl láthatod, hogy résen kell lennem este, s át nem adhatom magam a békés családi estelizésnek.

A menyecske sajnálkozva bocsátja el a rend és a közbátorság hatalmas õrét, s még a küszöbön is nyakába csimpaszkodik cirógatásokkal:

- Aztán ne lövess közéjük, kedves öregecském… kár volna szegényekért!

- Ne, nem… csak eredj be már.

- Hajnalig ne maradj, mint a múltkor…

- Attól függ kedves galambom, hogy miképp alakulnak a viszonyok.

S ezzel a fõkapitány a kuglizónak tartott, ahol már mindnyájan vártuk, s útközben a következõleg monologizált:

»És nem is valami lehetetlen, amit a feleségemnek mondtam. A nép csakugyan fel van izgatva az újságlapok által. De meg szombat is van, a csõcselék többnyire részeg ilyenkor. Hm, hm! Az ördög nem alszik.«

Útközben betért a városházára, s odaszólította a fõbiztost:

- Koczó bácsi, estére dupláztassa meg az õröket.

- Hát csakugyan lenne valami? - mondá Koczó bácsi az öröm kételyével.

- Meglehet - felelte a kapitány titkolózó arccal, hogy az öreg örömét el ne rontsa.

Azzal aztán nyugodtan pályázott a kriegspartie-hoz. Mert minden háborúnál ez a legszebb háború a világon.

A kapitányné asszony ezalatt átment kötõkosarával a szomszédba a postamesterékhez. Ott mindenrõl folyt a szó, még arról is, hogy estére zavargások lesznek a városban.

- Jezus Mária! - sikoltott fel a sógorasszony.

- Teringettét! - csodálkozék a postamester sógor. - Ez nagy dolog! Persze szombat van… no, persze, természetesen…

- Apjuk de már ezt megnézzük este valami kapu mellõl! Korábban adom fel a vacsorát, aztán elsétálhatunk a zsidó utcákba.

A postamesterné a nagy hírrel legott átszaladt a zsidórészbe a járásbírónéhoz:

- Jaj, lelkem, Nelkám, vannak-e spalétek az ablakaitokon? Hogy is tudtatok ide jönni lakni, hogy is tudtatok?

Kétségbeesetten tördelte kezeit.

- Csukjátok be legalább a zsalugátereket, szerencsétlenek! A gyermekeket pedig legott át kell vinni hozzám, mert itt rettenetes háborodás lesz az éjjel.

Ezalatt Koczó bátyánk sem állhatja meg a nagy titkot. Bizalmas embereinek bajuszpödrés közben el-elújságolja:

- Estére lesz valami.

S pajkosan hunyorít hozzá a félszemével.

Az »Ezüst Kifli«-nél, ahol a szokott félmeszelyt szokta meginni estefelé a stammgastokkal, ráncba szedett homlokkal vágja oda:

- Ma még vért is ihatunk, hé!…

Azután hozzá teszi:

- Halad a világ gyerekek… istenugyse mégis halad.

Majd elkomorodva süllyeszti arcát tenyerébe.

- Ilyenkor terhes a hivatal. Sokért nem adnám, ha közönséges ember lehetnék.

A hír folyton terjed a csendes városban, mint a futótûz. Naplementén már a szolgálók is beszélik a kútnál. Este harangszókor már minden ember tudja. Az egész város talpon van. Az emberek izgatottan járnak-kelnek az utcákon. Hol lesz? Mikor lesz?

A tömeg, mint a lavina, hömpölyög a zsidó városrész felé. A tûzõrök a vízipuskákat töltögetik, a pandúrok teljes fegyverzetben robognak a városon végig. A honvédkaszárnya elõtt vagy száz katona áll fegyverben.

A csõcselék is egyre gyûl, a nagy zsivajból csak a mesterinasok füttye vágódik ki néha-néha.

A zsidók által lakott utcákon nem lehet közlekedni, a megrekedt szekerek egész torlasszá képzõdnek. A közönség izgatottan hullámzik.

Egy ideig mulattatja a dolog: tarkabarka jelenetek, a nagy élénkség, de aztán türelmetlen lesz.

- Hol vannak hát azok a zavargások?

Egyik-másik elszomorodva kérdi a szomszédjától:

- Hát semmi se lesz?

Egy hang felkiált a másik csoportból:

- Várjunk még!

Erre megjelennek a rendõrök, s kezdik szétkergetni a kíváncsi tömeget.

- Takarodjanak haza, mert lövünk!

A publikum vad futásnak ered.

Egy ácslegény a tolongásban könyökével kitör egy ablakot. Az üvegcsörömpölésre megáll a tömeg.

Egy hang felordít hátul:

- Éljen Istóczy!

Egy vékony hang visszafeleli:

- Halál a zsidókra!

Valami kocsis felkap erre egy követ, s odavágja egy boltfirmához.

A bolt-firmán nagyot kong a kõ, mintha egy ágyú volna.

- Hajrá magyarok! Csakugyan csináljunk valamit, ha már eljöttünk!

De most két lovasrendõr jön, s amint végignyargal az utcákon, úgy kisöpri azokat, hogy egy óra múlva megint olyan csendes nyugodt a város, mint tegnap volt.

Reggelre meg már éppen semmi nyoma az éjjeli jelenetnek (kivált, mikor a betört ablakot is megigazítja az üveges tót), s csakis délután látszik meg a nagy zavargás a pesti lapok kövér telegrammjaiban:

»B városban tegnap óriási zavargás volt. Ezernyi nép gyûlt össze „Éljen Istóczy” s „halál a zsidókra” kiáltásokkal, neki rontott a zsidó városnegyednek, ablakokat és boltokat zúzott össze - de az erélyes rendõrség hirtelen ott termett, s szétverte a tömeget. Emberélet nem esett áldozatul.«

A fõkapitány elégedetten olvassa el a sürgönyt, s kidüllesztett mellel ballag újra a kriegspartie-hoz, hol fennhéjázóan eldicsekszik:

- Mégiscsak nagyszerû orr ez az én orrom! Mert most már becsületemre mondom, megvallom nektek, egy szemernyi hivatalos tudomásom sem volt a zavargásról - hanem csak kikombináltam, megéreztem. Mert ez az orr gyerekek, ez valami!