EGY ÖREG PÜSPÖK HÁZTARTÁSA

1883

A néhai bonorum-direktor temetése után két napra eljött hozzám a püspök jól táplált titkára azzal a kellemes hírrel, hogy õméltósága engem óhajtana kinevezni.

Meghajtottam magamat.

- Mindenesetre megtisztelõ rám nézve. Még csak azt óhajtanám tudni, mi javadalmazás jár ezzel?

- Utique - szólt a tisztelendõ titkár -, nem sok, bizony nem sok, mert mi magunk is szegények vagyunk, éppen csak hogy megélünk.

- Meglehetõsen ismerem õméltósága szûk anyagi viszonyait.

- Annál jobb - folytatá kézdörzsölve. - Tehát. A fizetés ezer forint volna - ha volna honnan kivenni; hanem úgy mellékesen rámehet dominatio vestra hatezerre.

- Hát az se rossz - de mi ezekért a munka?

Hm! Erre már megakadt a püspöki titkár. Hát ugyan mi is csak? Végiggondolt a néhai bonorum-direktor egész pályáján.

- No, azt hiszem… úgy gondolom… természetes, hogy elõször is - igen, elõször is bemutatja magát domine spektábilis õméltóságánál, minden vasárnap ott fog ebédelni velünk… igen is… s azután természetesen felügyel a birtokokra, hogy legalább tekintetességednek hajtsanak valamit.

Beleegyeztem, minélfogva néhány nap múlva megjelentem az elhagyatott püspöki rezidenciában, hol a bevert ablaktáblák, a lehullt vakolat, a bedûlt korhadt lépcsõzetek eléggé mutatták a belsõ életet kívülrõl.

Õméltósága idegenül nézett rám egy kis ideig, majd barátságosan kérdé jóságos egyszerûséggel:

- Nos, ön az a bizonyos ember? Foglaljon helyet. Ide közelébb. Nem kíván egy kis gyomorerõsítõt?

Megköszöntem és elfogadtam egy félpohárnyit, miközben a püspök keserûn elpanaszolta, hogy nem tud megélni, teljesen lehetetlen neki.

- Pedig takarékosak vagyunk - sóhajtá. - Kiszámolva élünk. Négy krajcáros szivart szívok, direktor úr. Nem szelel. De hát mit tegyek?

- Nem foghatom fel a dolgot. Nem hittem volna, hogy ennyire van. Mennyi a jövedelme méltóságodnak?

- Úgy gondolom nyolcezer forint.

- Teremtõ isten, hát a többi?

- A többi? - szólt õ csodálkozva. - Miféle többi?

- Húszezer holdból legalább negyvenezer forintnak kellene lenni.

- Kellene. De mikor nincs.

- Igen, de mi lehet ennek az oka?

- Hát ki törné ezen a fejét, édes uram? Nincs, mert nincs. Néha húst sem hozathatok a mészárszékbõl. Szegény vagyok.

- De hisz méltóságod szerényen él, s nyolcezer forint végre is csinos summa.

- Hiszen ez, ez! - mondá jámborul. - Csináljon hát valami rendet, direktor úr, hogy legalább adósságba ne kelljen verni magamat.

- Mennyi cselédet tart méltóságod?

- Négyet. A kapus van itt, a titkár, az inasom meg a szakácsné, aki fõz.

Megkapván kinevezõ levelemet, legelsõ dolgom volt a rezidenciában csinálni rendet. Elõhívattam a szakácsnét.

- Hogy hívják a nemzetes asszonyt?

- Nemes özvegy Pungó Istvánné.

- Mióta van õméltóságánál?

- Abban az esztendõben jöttem kérem alássan, mikor a Kártyi Pistát akasztották… Furcsa fattyú volt…

- Mondja el nekem a napi kiadásait.

- Miféle kiadásokat?

- Vegyük például a konyhai kiadásokat.

- Hát legelõször is, kérem alássan, hozatok naponkint 24 font borjúhúst, 10 font marhahúst, hogy jó leveske legyen, kérem alássan, azután néhány baromfit vesz a lányom a piacon… ez az ebéd.

- Kezdjük mindjárt a reggelin. Mi kiadása van a reggelire?

- Legelõször is hatvan kifli.

- Hüm! Ez tán sok egy kicsit. Ki eszi meg azt a sok kiflit?

- Hát csak elfogy, kérem alássan.

- És azt a tömérdek húst?

- Jó étvágyunk van, kérem alássan.

- Elhiszem, de tíz font mégis csak megárt egy gyomornak.

- Nem emlékszem, hogy valamelyikünk beteg lett volna valamikor - vágta vissza Pungóné nagy alázattal.

Mikor aztán egy jegyzékbe vettem a Pungóné napi kiadásait (ilyenforma arányokban valának egész végig), felmentem a püspökhöz, s megkérdeztem:

- Mennyi kiflit eszik meg méltóságod a reggelijéhez?

- Ha egészséges vagyok, néha megeszem egy egészet is… de legtöbbször egy félkiflit.

- Vannak-e gyakran vendégei?

- Ki jönne énhozzám? - tört ki keserûen. - Nem törõdik énvelem senki. Tudják, hogy szegény vagyok. Nem jön ide a szarka sem - mert az is éhen fordulna le a házfedélrõl. Énmagam nem mehetek sehová, mert sánta az egyik lovam, és másikat nem tudok venni helyette; csináljon rendet, direktor úr… tegyen valamit énérettem.

Nagy buzgalommal fogtam a jó öreg püspök helyzetének javításához, Pungóné asszonyomon kezdve a reformokat, meghagyván neki, hogy ezentúl csak negyven kiflit szabad hozatni a reggelihez (még így is tíz jut egy emberre), húsban, fûszerben, mindenben ledevalváltam a kiadásokat felényire.

Hanem lett erre aztán vihar a rezidenciában olyan, aminõrõl fogalmam sem volt. Az emberek mind haragosan néztek rám. Az ajtókat dühösen csapkodták az épületben. A titkár majd feltaszított a lépcsõkön, és nem is köszönt. A kapusnak volt egy mérges komondor kutyája, az belebolondult a nadrágomba, a kapus ott nézte hidegvérrel, amint küszködtem vele, s a világért se mondta volna »csiba te! Hogy mersz a direktor úrba belekötni«. Pungóné egyszer napközben majd nyakon öntött a moslékos dézsából. S magának a püspöknek minden ételt kozmásan adtak fel, a szobáit be nem fûtötték, a slafrokkját meg nem találták, a feketekávéját elfelejtették megfõzni, egyszóval borzasztó zenebona támadt.

Hát még másnap, mikor a pék, a mészáros, a fûszeres, mind eljöttek deputációba a püspökhöz, hogy ellenük esküdtem, hogy tönkre akarom õket tenni, a házi személyzet pedig elkezdett keservesen panaszkodni, hogy éhen halnak, kiszáradnak, elsoványodnak, mint a héring.

A szegény püspök eljött hozzám a kerti lakba (mert ott voltam beszállásolva), s összetett kezekkel kért:

- Direktor úr, csináljon rendet… csináljon kérem rendet, hogy megélhessünk.

- De méltóságos uram, hiszen éppen azt kezdtem csinálni.

- Éhen halnak, tessék elhinni, éhen halnak… az egész város éhen hal… Most volt itt a pék, a fûszeres, a mészáros, a rumszállító…

- Méltóságos uram, egy ember, aki tíz kiflit eszik reggelire, a többi étel mellé, s tíz font húst ebédre, az nem halhat meg - mondám némi szigorral.

A jó öreg püspök megijedt makacsságomon, s kérlelõ bátortalan hangon szólt:

- Tessék elhinni, nem úgy van. A história emlékezik olyan emberekrõl, akik sokat ettek. Ezek mind olyanok. Egytõl egyig különös emberek. Kolosszális gyomrok. A gyomrokhoz ne tessék nyúlni kérem, mert már Menenius Agrippa is… Ne legyen olyan makacs, kedves fiskálisom. Én kérem. Hagyja meg nekik, szegénykéknek az eledelüket.

- Hát ‘iszen nem bánom méltóságos uram, ha már úgy van.

- No lássa, tudtam én, kinéztem én, hogy derék ember - felelte bánatos örömmel -, hagyjuk ezt csak annyiban. Hanem csináljon rendet, okvetlenül csináljon valami rendet, édes jó direktorom!