A NAGYAPA

1884

Öreg, kopasz ember lépett be tegnap este a vendéglõbe. Lehetett vagy hatvan esztendõs. Nagy szakálla és bajusza volt, azazhogy nagynak látszott, mert a felérõl kisült, hogy csak zúzmara, s amint leült, olvadni kezdett róla, s pirosra mart képén csurgott alá a ruháira.

Egész lényén bizonyos keserûség és ridegség ömlött el. Szemeit szúrósan hordozta végig az asztalokon, míg végre odatelepedett, ahol én ültem.

Nem is köszönt, amikor leült. Haragosan eltaszigálta kesztyûimet és szivarszipkámat, s türelmetlenül zörgette meg az asztalt.

- Mi ez? Hát nem jön ide senki? - kiáltá nyersen.

Ijedten rohant elõ egy vézna pincér.

- Bort! De elõbb rohanj még a szobapincérhez, fûtesse be a huszadik ajtót, elsõ emelet. Ki ne szaladjon a numerus az ostoba fejedbõl. Hogy jól fûtsön be, érted-e?

- Hány személyre parancsol fûttetni? - dadogá reszketve.

Az idegen mogorván emelte fel öklét, hogy takarodjék, míg a szomszéd asztaloknál nevetve súgtak össze a vendégek: »Ej, ej, még a meleget is porciókra osztják már a vendéglõsök!«

Csöndesen lapultam meg az asztal végén, s míg õ kelletlenül szürcsölgette borát, nem mertem rátekinteni, de éreztem, hogy valami szörnyû, kísérteties fény lövell elõ szemeibõl.

Künn valóságos vihar zúgott, keményen rezegtetve az ablakokat, az emberek, akik beléptek a nyikorgó ajtón, toporzékolva rázogatták a havat csizmáikról.

- Nem érdemes a kutyát kikergetni - mondá némelyik.

S nekem mégis úgy látszott, mintha künn melegebb, kellemesebb lenne az idõjárás, mint itt. E rossz embernek a közelsége idegessé tett.

Már éppen fizetni akartam, midõn egy kissé kopottas ruházatú, hórihorgas alak jött be, megdermedt kezeit vidoran dörzsölgetve.

- Teringette! - szólt ismerõsen a pincérekhez. - Madarak halála lesz az éjjel!

Egy oldaltekintettel észrevette asztalomnál az idegent.

- Hollá, Rikner papa! Ninini, hol az ördögbe veszi itt magát?

- No - szólt emberem pislogva -, maga az, Titli?

Nem mutatott sem meglepetést, sem örömet.

- Brávó Rikner, öreg cimbora! Derék dolog, hogy rám ösmert!

S piros kendõjével a nedvességet törülgette szemeibõl.

- Az ördögbe is, hiszen húsz esztendeig voltunk kenyeres pajtások, s épp annyi idõ óta nem láttuk egymást. No, mármost hát együtt isszuk meg a félmesszelyünket…

- Ahogy tetszik, Titli - szól a vén Rikner közömbösen.

Titli kihúzta a nádszékek egyikét az asztal alól, s odatelepedett hozzánk. Csacska ember volt, csupa elevenség, csupa élet, a mint gallyról-gallyra a pintyõke, úgy ugrált tárgyról-tárgyra:

- Hej, Rikner papa, milyen idõk voltak azok! Nem rossz bor, becsületemre mondom. Még most is vízzel szokta, papa? Pompás idõk voltak, ha mondom! Még akkor maga se volt úgy elsavanyodva. De bezzeg nem is járt be még akkor Esztergomból Pestre, hogy a takarékpénztárba rakja a »levest«. Megházasodik az ember, családja lesz, pénzt keres, de a kedélyét elveszti. Mit ér az egész? Hej, akkor még egyforma fickók voltunk, igaz-e?

Az epés ember restellt felelgetni, csak egy-egy »hüm« vagy »hja« csúszott ki néha fanyarul ajkairól, a kellnereknek parancsolt közbe-közbe egyet-mást, hol kinyitotta, hol becsukatta velök a felsõ ablakot (Gazemberek, mért nem tesztek egy kis szenet a kályhába?), s reszelõs hangjába oly fenyegetõ durvaság vegyült, mikor rárivallt a borhordozó fiúra (Miért olyan piszkos ma a gázláng, te bivaly?), hogy a szomszéd asztaloknál megfagyasztotta az ott vacsoráló hölgyek vérét. A szegény asszonykák félénken húzódtak közelebb férjeikhez (Hiszen csak nem moshatja meg szappannal ez a szegény kellnerfiú a gázlángot).

Titli pedig folyton fecsegett:

- Mi lett magából, öreg? Én is megöregedtem, az igaz, de vígan éltem mától holnapig. Élveztem és még ma is élvezem a világot. Istenemre, Rikner, nem sajnálom, hogy »vén korhely«-nek neveznek. Ha az ítélet napján számon kéri tõlem az isten, mit csináltam itt e világon, azt fogom neki mondani: »Sohasem unatkoztam, Uram«. S ez neki nagy bók lesz, mert ebbõl fogja látni, hogy az jól van megteremtve. De ön Rikner, ön unatkozik…

S valóban, beszélhetett Titli akármirõl, az mind csak untatta õt, s olyanokat ásított közbe, mintha el akarná nyelni.

- Hej, Rikner, mikor még együtt álltunk a táborban. Körülbelül harmincöt esztendeje! Teringette, akkor is ilyen hideg volt. Becsületemre, még most is irigylem azt a jószabású honvéd atilláját! Pompásan állt az atilla, öreg! Olyat se viselünk már többet. Nagy hó volt, Rikner, emlékszem. Fehér volt a világ hanem a kedvünk piros.

- Ostobaság! - szólt Rikner, s mindkét könyökét elrántotta az álla alól.

- No, iszunk még egy félmesszelyt? Nem ízlik? Dehogy nem! Nem mindennap találkozik ilyen régi pajtással mint én. Cudarság, Rikner, amilyen vén medve lett önbõl. Önben már nincs szív, csak tapló. Mit, ön már távozni akar? Nem, annyira nem fog ön megsérteni.

S visszaerõszakolta helyére Riknert, ki sehogy sem tudott átmelegedni a régi emlékektõl.

- Igaz, biz az! A felesége meghalt, ugye? A lánya meg férjhez ment, ha jól hallottam, mégpedig valahová az Alföldre. Most hát egyedül van, papa? De remélem, néha csak meglátogatja a vejét? Van-e már unoka, he? Teringette, lány-e, vagy fiú?

- Fiú - mondá az öreg Rikner csendesen.

Titli elhallgatott most, mert a fogait kezdte piszkálni egy megfaragott gyufaszállal.

- Fiú - szólt kisvártatva -, és milyen fiú!

Élénken nézett Titlire, ki a szomszéd asztalnál keletkezett vitára kezdett figyelni.

- Mennykõ egy fiú! - ismétlé Rikner, kezét a Titli könyökére téve. - Ide hallgasson, Titli! Ha már ide ült, hát beszélgessünk vagy mi?

- Igaz, igaz - motyogta Titli ártatlanul -, mirõl is beszéltünk?

- Ej, hát mirõl beszéltünk volna - kiáltá Rikner türelmetlenül -, a fiúról.

- Miféle fiúról? - szólt az bámészan.

- Az én kis unokám felõl kérdezõsködött. Tartsa hát az eszét egy rakáson.

- Csakugyan, igen, igen, az unokáról volt szó. Egészséges?

- Mi? Egészséges-e? Valóságos vasgyúró. És milyen imposztor? Titli, ön még nem látott olyat soha.

Szemei felcsillogtak, s barátságosan néztek Titlire, egyik kezével, látván, hogy rá akarok gyújtani, udvariasan tolta felém a gyufatartót, s eközben egyre beszélt.

- Olyan, mint a halcsík, ha megsózzák. Minden negyedévben leutazom, s viszek neki játékszereket. Követelõ egy fickó. Jaj volna nekem, ha üres kézzel jönnék egyszer... De tán ihatnánk még egy liter bort, Titli? Forgósadtát! Hej, pincér, hozzál, édes fiacskám egyet a javából… egy burgundit, amolyan pókhálósat! Hopp! Hozhatsz mindjárt kettõvel! (Minek mászná kétszer a lépcsõt szegény gyerek? - tette hozzá gyöngéden.) Hát izé… az én unokám. No, barátom, Titli, ha ön meglátná azt a gyereket, megenné mindenestõl. Pedig olyan piszkos, mint egy ördög. Képzelje csak, most õszkor, hogy a võmnél voltam, mit mond nekem a kópé. Hahaha.

Úgy kacagott, mint a zuhatag, még a könnyei is kicsordultak.

- Azt mondja nekem a fiú (igyunk egy kortyot, Titli), azt mondja, hogy: »Te nagypapa, mikor halsz már te meg?« Dühbe jövök. Hogy én mikor halok meg? s lerázom a kölyköt a térdemrõl. Kitõl hallottad te ezt, gazember? »Ne okoskodj, nagyapa, jól tudom én, hogy nekünk jobb dolgunk lesz, ha te meghalsz, az apa mondta, azért hát halj meg, kérlek alássan.« Majd bolond vagyok a kedvetekért! Hallja ezt, Titli? Becsületemre, ezt mondta. Látott már ilyen életre való kölyköt, aki így beszéljen az emberrel? Valami ez, Titli!

Húsos arca kigyúlt, jóságos derû ömlött el rajta, székét pedig egyre közelebb húzta Titlihez.

- Mikor eljöttem, aznap hozzám sompolyog titokzatosan: - »Nagyapa, tartsd ide a kezedet«, suttogja, s egy rézkrajcárt csúsztatott a markomba. Mit akarsz, mókus? kérdezem meglepetve. Rámnézett nagy, kék szemeivel, s pártfogó modorban mondá: »Egy kis útiköltségre való, csak tedd el, nagyapa«.

- Hm! Üm! - morgott közbe Titli unatkozva.

- Becsületemre mondom, úgy volt, Titli. Útiköltséget adott a selyma! Ki látott már ilyet valamikor? De elhoztam, megvan! - kiáltá diadallal. - Ez az, Titli!

S mohón gombolta ki kabátját, hol az óraláncon ott fityegett aranyba foglalva egy rézkrajcár.

- Nagy dolog az, Titli. Lássa, ha ön is megházasodott volna! Csodálatos egy kölyök, annyit mondhatok. Tudja mit gondoltam, igyunk még az egészségére egy pezsgõt, mi? Igyunk, hehehe.

S míg harsogó kacaja megrengette a falakat, a szék is táncolt az öreg Rikner alatt, minden nevetett a nagy teremben, a csillogó sörös poharak, a savanyúvizes palackok tarka köténykéi, az öreg Gambrinus a falon, vidáman ragyogtak a gázak, és a fehér abroszok nyájasan mosolyogtak.

Csak Titli bámult némán maga elé. Most már õ a mogorva, s Rikner lett csacska.