ŐSÖK ÉS UNOKÁK

1884

Valamelyik nap egy Bihar megyei öreg beszélt nekem el egy dolgot, a mi Tisza Kálmánunk egyik õsérõl, Tisza Pál régi Bihar megyei szolgabíróról, akinek az eszejárásában benne van már a mi Kálmánunk eszejárása is.

Az öregúr is, aki nekem az adomát elmondta, az apjától hallotta, meglehet, hogy az õ apjához is hasonlóan jutott a kis történet - de akármilyen régi is, érdemes elmondani.

Tisza Pál szolgabírósága idején az õ kerületében lakott egy szûcsmester, aki arról volt híres, hogy egy olyan nagy vasládája van, melyet helyébõl elvinni nem lehet, mert nagyon nehéz, a tûzben nem éghet el, mert vasból van, feltörni vagy idegen kulccsal felnyitni meg éppen lehetetlenség, mert titkos zára van, úgyhogy aki nem tanulta ki a módját, egész holta napjáig babrálhat rajta, mégsem nyitja ki. Egy lakatos fia volt a szûcsnek, az csinálta neki a ládát remekbe.

Lõn, hogy egy szegény ember hallván a láda hírét, miután éppen egy nagyobb pénzösszeghez jutott, amit nem tartott bátorságosnak magánál tartani, azt gondolta magában: »Elmegyek a szûcs komámhoz, megkérem, tegye el õ ezt a pénzemet a ládájába, ott aztán teljes biztonságban lesz«.

A szûcs átvette a pénzt s betette a láda fenekére: »Úgy meglesz ez itt õrizve« - mondá - »hogy még a napvilág se jut be hozzá«. Írást persze még abban az idõben nem igen volt szokás adni semmirõl. Az adósok még akkor nem tudtak írni, a hitelezõk pedig nem tudtak olvasni.

Eljött azonban az ideje, hogy a szegény embernek szüksége volt a pénzre, s elment a szûcs komához, hogy visszavegye.

A szûcs koma ránézett csodálkozva, és azt felelte:

- Miféle pénzrõl beszél kend? Én nem emlékszem semmire.

Sírt, könyörgött a szegény ember, de a szûcs nem emlékezett a háromszáz forintra, s még ki is nevette a szegény tulajdonost.

Nagyon elbúsult a szûcs rövid emlékezõ tehetsége miatt a szegény ember, s elment panaszra Tiszához.

- Tekintetes uram, így meg így jártam.

- Hm, az bizony nagy baj - mondá a fõbíró -, kivált ha tanúi nincsenek.

- Nincsenek, kérem alássan.

- Hát tudja mit, jöjjön el holnap, addigra kigondolok valami okos dolgot ehhez az ügyhöz.

A szegény ember eljött másnap. Tisza vidám arccal fogadta.

- No, atyafi, hát majd csak csinálunk mi is valamit. El fog menni kend a szûcshöz, s még egyszer kérni fogja a pénzét.

- Hiába való - felelte -, voltam már én ott tízszer is, rám se hallgat!

- Ne okoskodjon, ha egyszer én mondom. A hajdúmmal fognak elmenni, csakhogy a hajdúm átöltözik marhakupecnek. A hajdú bemegy hozzá elõbb, akkor kisvártatva kend nyit rájuk, s kéri a pénzét…

A szegény ember a fejét csóválta lehangoltan. De azért másnap mégis elmentek a hajdúval. A hajdú bement a kapun által, a szegény ember pedig a szérû felöl volt bemenendõ.

A szûcs éppen otthon pipázott, mikor a parasztruhás hajdú beköszöntött alázatosan.

- Adjon isten kendnek is. Mi járatban van.

- A vasládás szûcsöt keresem.

- Én vagyok az.

- Azért jöttem kegyelmedhez, hogy én nagyon sok pénzt hozok magammal Erdélybõl, de még mielõtt hazajönnék, egy kis dolgom akadt a Nyírségben. Nem akarom magammal hordani, mert féltem…

- Ördögé az, ami a Nyírbe kerül - monda a szûcs ravaszul. - Két-három banda is csavarog ott most…

- Hát én bizony azt gondoltam, hogy ilyen becsületes és biztos helyre teszem a pénzemet, addig míg visszajövök.

- Elfér, kedves atyámfia - szólt kenetesen -, elég nagy a láda. Szívesen adok neki helyet, nem kér enni. Sok-e a pénz?

- Kétezer forint.

- Teringette bizony sok! - mondá a szûcs örvendve. - Márpedig én nem szoktam írást adni, mert nem értek az íráshoz, én csak a ködmönökre tudok írni szép tulipános idõket.

- Isten ments, hogy írással zaklassam kegyelmedet. Többet ér a becsületes szó, mint száz kontraktus.

E pillanatban megjelent a nyitott ablaknál a szegény ember.

- Jó napot kívánok, kedves komám - üdvözlé a szûcs tettetett nyájassággal. - Tudom már mért jött - hadarta sietve -, tudom mért, kerüljön beljebb, kedves komám. Ugye a pénzéért jött? Mennyi is csak? Ugye háromszáz forint. Itt van, kedves komám. Ne köszönje, egy szót se, kedves komám… az isten szerelméért egy szót se, ami a kendé az a kendé… egy szót se, komám… Most pedig, hagyjon kend magunkra, mert nem érek rá… majd megbeszélünk máskor mindent.

A szegény ember ámult-bámult erre a csodára, s örömlihegve pusztult a gonosz szûcs udvarából.

A hajdú ellenben elnevette magát, s így szólt:

- Bölcs ember az a mi tekintetes urunk mégis.

- Miféle uruk?

- Hát a Tisza szolgabíró úr.

- Mi közöm nekem a szolgabíró úrhoz?

- Az, hogy õ küldött engem ide.

- Minek?

- E kétezer forintot deponálni.

- Hát akkor adja ide kend, hadd tegyem el.

- Igen ám, de pénzt nem adott hozzá, szûcs uram. Nincs énnálam egy árva rézdénár sem.

A szûcs dühösen ordított fel:

- Megcsaltak! Hisz akkor koldussá vagyok téve!

- Ne búsuljon, májszter, kap maga szállást, kosztot, úgy nézem, a nemes vármegyétõl.