AZ ISTEN HÓNA ALATT

1884

Az újságokban olvastam, hogy van a Felvidéken egy boldog falu, ahol a község vagyona és jövedelme untig fedezi nemcsak a közigazgatás költségeit, hanem öregbíró uram, amikor az adófizetés ideje megjön, belenyúl a helység ládájába, és kifizeti a falu minden lakosáért az államadót a felesleges készpénzbõl.

Ezt a községet Pálfalvának hívják. Én azonban soha nem hittem benne. Mese lesz az egészen. A pénzügyminiszter mulattatására gondolta ki valami élénk képzelõdésû mameluk!

Hanem amint nyáron felindultam a Kárpátok közé, a »Czerova« rengetegen túl a kies völgyben egy keskeny út fut végig, mintha egy hosszú kiterített vászon lenne.

- Hová vezet ez a fehér út? - kérdém a kocsistól.

- Az isten hóna alá - mondja a kocsis.

- Nem úgy szokták azt mondani: az isten háta mögé.

- De uram, tudom én, mit beszélek. Az ott a legboldogabb falu a világon. Pálfalvának hívják: ott még a szegény ember is gróf.

- Teringette, hát ez az a híres Pálfalva? Tudja mit, kocsis, vigyen el engem oda.

Alig egy félórányira fekszik az országúttól, gyönyörû tisztáson, szép fehérre meszelt cserépfedelû házacskák nagy kertekkel. A torony a legkülönb, csillogó bádog a fedele, s óra mutogatja négy szélrõl a nap járását.

- Itt terem az arany - mutatja a kocsisom a messze elterülõ káposztás földeket, melyeken éppen akkor borultak össze fejekké a palánták acélszín levelei.

- Hogy-hogy?

- Innen kezdve egész Lengyelországig nem terem meg a káposzta, csak ezen a kis darabka földön. S ezek a bolond tótok élnek-halnak érte, olyan áron veszik meg itt a tövén a pálfalviaktól, aminõt kívánnak. Egy holdon kétszáz forint ára káposzta terem. Hát nem az isten hóna alatt van ez?

A bíróhoz szálltunk, ki örömmel fogadott.

Hatalmas alak volt, nagy bajusszal, torzonborz szemöldökkel, minden szavát megropogtatta, kurtán beszélt, és nem tûrt semmi ellenvéleményt. Sarvenyez Mihálynak hívták.

- Hallom, nagyon gazdag a község? - mondám beszélgetés közben.

- Nono - felelte õ -, van, amink van! Kár, hogy a megboldogult elõdöm alatt sokat adtunk kölcsön a királynak, s ez most mintha nem emlékezne rá, se interest nem fizet, se a tõkét nem törleszti. Mit mondjon aztán az ember a többi adósainkról!

- De azért csak maradt még, bíró uram!

- Hát ‘iszen maradt, maradt. Annyira már vagyunk, hogy egyikünknek sem kell adót fizetni, hanem annyira még nem vagyunk, hogy egyikünknek se kelljen dolgozni. Ámbátor a szolgák és szolgálók mind a szomszéd falvakból valók.

- Aztán mi gazdagította meg annyira ezt a falut?

- Mi? Hát ez ni…

És felemelte a mogyorófa pálcáját…

- Ebbõl hull az arany… Mert a nép sohase perlekedik, minden dolgát itthon igazítjuk el a saját törvényünk szerint. Nekünk semmi közünk, hogy milyen törvényeket csinál az ország és a vármegye, azok sokba kerülnek és nem jók, a mi törvényeinket én csinálom, és alkalmazom ingyen. Soha innen nem vitt el a fiskális egy garast sem. De most engedje meg uram, hogy egy kicsit magára hagyjam, a faluházához kell mennem. Ma van a koldusválasztás.

- Mi? Koldusválasztás?

- Igenis. Az eddigi koldusunk felgazdagodott, megszedte magát a kópé… és most nem akar többé koldulni. Az pedig nagy baj. Mert ha saját koldusunk nincs, kénytelenek vagyunk beereszteni a szomszéd falvak koldusait. Ennek pedig nem szabad megtörténni. Isten áldja meg addig is.

- Nem addig van az, bíró uram, hanem én is kegyelmeddel megyek.

Úgy volt, ahogy a bíró mondta. Funta István uram, az eddigi koldus megjelent a tanács elõtt, újdonatúj kék dolmányban, csikorgó kordovány csizmákban, hosszú, deres haját hátul mágnás-parasztok módjára felszedte hétfogantyús fésûvel, és így szólt:

- Tisztelt tanácsnok uraim! Köszönöm az eddig belém vetett bizalmat, de már meguntam a keresetet, nincs is rá szükségem, hála istennek. Fáradt, öreg vagyok én már koldusnak: csinálja valami erõsebb, fiatalabb ember, én lemondok.

A tanácsnokok kezet szorítottak Funta bátyával, miközben felkelt öregbíró uram, s kinyitván a tanácsház ablakát, odakiáltott az egybegyûlt népekre:

- Ki akar koldus lenni közületek? Jelentse magát, jõjjön be.

Ezen kiáltvány után rágyújtott a makrára és várt egy darabig, hogy majd csak jõ valaki, de bizony nem nyílt az ajtó.

- Hát mármost mit csináljunk? - kérdé aggodalommal.

Erre nekiestek a tanácsbeliek, kapacitálva az öreg Funtát, vállalja el még legalább egy évre a közjó érdekében.

Funta bátyó azonban erõsen szabódott, hogy vannak immár õnála szegényebb és érdemesebb emberek is erre az állásra: isten látja lelkét, hogy õ nem akar meggazdagodni.

- Ami becsület, az becsület - szólt most szigorú hangon a bíró -, koldusnak lenni kell, punktum. Más ember nem akad, tehát kelmed lesz, punktum. Megengedtetik azonban, hogy ha tetszik, pénzen helyettes koldust fogadhat, punktum.

Ki lévén mondva a visszavonhatlan szentencia, ebbe aztán bele kellett nyugodnia Funta uramnak.

Bele is nyugodott, s a nép nagy örömujjongásai közt ballagott hazafelé, az újonnan épült kõházába.

Amibõl aztán megértettem, hogy ez a falu csakugyan az isten hóna alatt van.