MAGYAR VIRTUS-CSELEKEDETEK

(Egy könyvterjesztő ügynök elbeszélése)

1884

Az ős koronázó város kitett magáért.

Megünnepelte Jókait úgy, hogy Kassa se jobban.

Még most is visszhangoznak tán az öreg falak a lelkesedéstől, mikor ezeket a sorokat írom. Sohase láttam ilyen szeretetet, ilyen örömet.

Még fülembe cseng a fogadási beszédből az a passzus: »hogyha az uralkodó ház egy tagja jött volna városunkba, akkor se éreznők magunkat jobban megtisztelve«.

Még látom lobogni a zászlókat, hallom a Zichy Jenő kocsisának ostorpattogtatását, fölharsan a viharos éljen, a Jókai-láz árja végigbizsereg ereimen, de csak mint álom, mert haj…, de ne rohanjunk ajtóstul a házba. Kezdjük az elején.

Azzal a vonattal, amellyel Jókai utazott Székesfehérvárra, én is odatartottam. Jókai az első osztályon ment, én a harmadikon, s velem volt egy nagy fekete láda teliden-tele Jókai legújabb regényfüzeteivel, a »Lőcsei fehér asszony«-nyal.

- Nagy kincset viszek magammal - gondoltam, s bizonyos önérzettel tekinték harmadik osztályú útitársaimra.

Az utazók közt hirtelen elterjedt az állomásokon, hogy a híres ember is ott van az egyik sárga kupéban.

»Bolondok vagytok. Az igazi Jókai itt van az én ládámban!«

Mikor végignéztem a nagyszerű fogadtatást, szomorúan sóhajtottam fel, hogy micsoda ostoba ember vagyok én, amiért még egy másik ládát nem hoztam.

Levett föveggel üdvözölték a nagy írót, s a tolongásban alig lehetett mozdulni. Engem fellöktek ott vagy hatan, az egyik pláne rám rivallt:

- Hordja el magát ezzel a nyomorult ládával. Mit áll itt az útban?

Micsoda? Nyomorult ládának meritek ezt nevezni? Oh, ha tudnátok, mi van benne. A »Lõcsei fehér asszony« van benne.

Ki akartam ezt kiáltani, de senki sem hallgatott rám.

Majd holnap… elmélkedém villogó szemekkel - holnap lesz a napja.

Ma csak hadd hordja tenyerén Jókait mindenki, holnap majd én viszem el õt mindenkihez a hónom alatt.

Úgy is volt.

Már kora reggel talpon voltam, hogy a nagy aratáshoz fogjak, tudom lesz lótás-futás egész estig, nem gyõzök új könyvekért hazafutkosni, ha az egyik »vitelt« szétkapkodják.

Bementem az utcában a legjobb kinézésû házba.

- Mi tetszik? - kérdé a házúr, amint elém jött.

- A Jókai »Lõcsei fehér asszony«-át hozom. Egy füzet huszonöt krajcár.

- Ej, hagyjon nekem békét, elég fehér asszony nekem a saját feleségem. Egy verdung púdert ken fel magára naponkint. Nem veszek könyvet.

Benéztem a szomszéd házba. Ott is a háziúr fogadott. Visszaemlékeztem rá a tegnapi ünnepélyrõl, õ ordította azokat a lelkes éljeneket a legvastagabban. No, ez már csak megveszi a Jókai könyvét.

- Sajnálom, barátom, de nem veszem meg a könyvet. Minek olvasnám én Jókait, mikor személyesen beszélgettem vele tegnap is.

Bementem a harmadik házba.

- Én egyfolytában szeretem olvasni a könyveket - mondá a bájos háziasszony. - Füzetes dolgot, amelynek a folytatására várni kell, sohasem veszek.

Búsan ballagtam ki a városház elõtti térre. Hiszen ez elátkozott utca volt.

Egy nagy sárga házba tartottam.

- Kolportõr vagyok.

- Igen? Mit árul?

- Könyveket. Jókai legújabb regényeit.

- Már olvastam - németül a Pester Lloydból. Nem kell. Ha én valami könyvet elolvasok, nem veszem meg többé.

Ennek legalább igaza volt.

Most az ötödik helyen próbáltam szerencsét. Azt mondták a városban, hogy az illetõ úrnak bibliotékája van s nagy könyvgyûjtõ.

Menjünk tehát a könyvgyûjtõhöz.

Amint elmondtam neki, mit árulok, így szólt:

- Én csak az olyan könyvet veszem meg, amelyet már elõbb átolvastam, és ha megtetszik, elteszem a könyvtáramba. Vakon nem adok helyet polcaimon egyetlen könyvnek sem, mert én rendkívül válogatós vagyok.

Kétségbeesve õdöngtem ki az ajtón, s a szomszéd házban tettem kísérletet.

- Jókai-könyv? - förmedt rám a ház lakója. - Én katolikus ember vagyok. Menjen ön a Jókai könyveivel a kálvinistákhoz!

A véletlen úgy akarta, hogy a következõ házban kálvinista ember lakott.

Éppen a Jókai-bankettre készült, a tükör elõtt állt, fésülködött, miközben egy fehér lapról hangos mormogással olvasott valamit.

- Mit akar? - förmedt rám haragosan.

- Jókai egy regényét árulom. Tessék az elsõ füzetet megtartani.

- Hagyjon nekem békét az ilyenekkel. Nem látja, hogy dolgom van? A tósztomat tanulom. Menjen útjára.

És távozóban csakugyan kihangzott; hallottam, amint deklamálva tanulta bent az elmondandó tósztját:

»Te, ki betöltöd neved fényével a félvilágot, s ki betöltöd szíved melegével mindnyájunk szívét… ezer meg ezer világot…«

Többet nem hallottam a tósztból - hanem elhiszem, hogy szép lehetett.

Jókai ott maradt még, de én aznap hazautaztam, s a nagy fekete láda tartalma is velem jött.

A vasúti indóháznál örömteljesen beszélgettek az emberek a világhírû vendégrõl. Derék nemes magyarok úgy el tudtak vele dicsekedni:

»Engem megszólított.« »Nekem ezt mondta - nekem pedig azt.« »Énvelem kezet szorított, nem adnám ezer forintért.«

»Hanem szívesen is fogadtuk, atyafiak. Én magam kilenc zászlót csináltattam, de nem sajnálom.«

Oda fordultam ama hang felé, amelyik a kilenc zászlót csináltatta.

Hát azok közül való volt, aki délelõtt a füzetért sokallt huszonöt krajcárt adni.