BIHARI NAGY ISTVÁNNAK AZ Ő GONOSZ PRAKTIKÁJA

1884

A tekintetes úr főszolgabíró volt a megyében. Nem szerette senki, de akkor még nem volt feltalálva az a metódus, hogy akit nem szeretnek, hogy megszabadulhassanak tőle, elküldik képviselőnek.

Nem szerették a megyeiek, de mindig megválasztották, mégpedig egyszerűen azért, mert minden emberben benne van a démoni hajlam; mindenki azért adta rá a szavazatát, hogy többi embertársait mérgesítse.

Így lett meg három évről új három évre, s azután is folytonos átkozódások közt: hogy veszett volna a pokolban, hogy már a vármegye is kezd megkompolyodni, hogy csúfot ejt magán, ha ezt a nyúzót, ezt a tirannust nem átallja megválasztani.

A panaszok is nőttön-nőttek Bihari Nagy István uram ellen.

Nincs annak az embernek annyi lelke sem, mint a körmöm feketéje. A minap is egy szegény zeheri ember, aki az igazsága után járt, egy kis szopós borjút hozván a vállán, tartott a Bihari Nagy István háza felé, mikor szembe nyitja rá az utcaajtót a kaszinóba ballagó tekintetes.

- Mit akar, kend? Kit keres, kend?

- A tekintetes urat keresném. Tetszik tudni, abban a Máthé János-féle ügyben.

- Tudom, tudom. Hát az az apró marha kit keres? - förmedt rá Nagy István zordonan.

- Azt a tekintetes úrnak hoztam, mert aszongya az anyjuk… vigye be kend a tekintetes úrnak, hátha meglágyítja szívét ennek az ártatlan borjúnak a bõgése.

A fõszolgabíró egy futó pillantást vetett a borjúra, mely szelíden nézte vissza a nagy kék szemeivel, s haragosan teremtettézte össze a parasztot:

- Hát én szoptassam azt a borjút, mi? Hát van magának esze, mi? Hát nem tudta kend elhozni az anyját is, mi?

A szegény paraszt persze hogy behozta másnap az anyját is, és a Máthé János-féle ügy gyors és igazságos elintézést nyert. Ilyen história nem egy, száz keringett Nagy Istvánról, ami egészen ellene zúdította a közvéleményt.

Mert volt közvélemény már apáink idejében is, csak körme nem volt neki.

Ahol ellene tehetett a polgárság valamit, azt semmi esetre se mulasztotta el. Különösen a szigetváriak voltak dühösek a félelmetes hatalomra, s egylet alakult, ahol arra kötelezték magukat, a tagok, hogy nem köszönnek neki az utcán.

Az ablakait behajigálták éjjel, a leányának nem volt táncosa, ha a bálba ment, a veteményeit elgázolták, s a háziállatjain töltötték a bosszújukat az emberek.

De õ ebbõl a nagy népszerûtlenségbõl is tõkét tudott csinálni. Ilyen fából való ember volt Bihari Nagy István.

Én még ösmertem gyermekkoromban a tekintetes urat, s amiért a legjobban megcsodáltam, az a tulajdonsága volt, hogy a szürke kabátján harminchat zsebe vala, az egyikben fésû volt, bicska a másikban, a harmadikban kis kefe, tapló a negyedikben, kova az ötödikben, a hatodikban cukor, amivel a kis gyermekeket kínálta meg, ha úri házhoz ment, a hetedikben acél, a nyolcadikban fogpiszkáló, a kilencedikben »medvecukor« a saját köhögése ellen, a tizedikben fülvájó, a tizenegyedikben kis tintatartó, a tizenkettedikben toll tokban, a tizenharmadikban (Isten bajt ne adjon) pápaszem, a tizennegyedikben Hoffmann-csöppek a kólika ellen, tizenötödikben kis tükörke, a tizenhatodikban ezüst hagyma-óra, a következõ zsebben szekrényeinek kulcsai valának, a huszonegyedikben bajuszpedrõ, a huszonkettedikben dugóhúzó (mivelhogy a saraglyában palackokat is hordott), a huszonharmadikban a szivarszopóka, a huszonnegyedikben a tubákos szelencéje, egy iskátulya étvágypor a huszonötödikben.

De a legcsodálatosabb ebben az volt, hogyha valamit keresett, hát mindig legutoljára találta meg azt a tárgyat, amit keresett, rendesen mind a harminchat zseb felkutatása után. Mert nagyon szórakozott ember volt, s csakis akkor gyûjtötte össze az eszét egy rakásba, amikor éppen kellett.

Lõn ugyanis, hogy a szigetváriak haragudtak a katonaságra is, mely ott feküdt a városban.

Mert bizony, valljuk meg, kevés vígasztaló van abból a szelíd, békés polgárokra, ha valahol katonaság fekszik.

Az végre is nagyon sovány kárpótlás, amit mondani szoktak: hogy a következõ generáció majd sokkal szebb lesz.

Addig-addig áskálódtak hát a katonák ellen, míg sikerült kieszközölni a kormánytól, hogy a huszárság áthelyeztetett a szomszédos apró falvakba, melyek Szigetvárat sûrûn környezik.

Hanem ott aztán a katonák unták magukat, s most már õk peticionáltak, sürögtek-forogtak a kormánynál, hogy tegye õket vissza Szigetvárra.

Az intézõ körök azonban azt felelték, hogy az csak úgy lenne lehetséges, ha a város és a megye is akarná.

No, ezt meg éppen nem lehetett remélni. Annyira már mégse bolond sem a megye, sem a város.

Gondol erre egyet Bihari Nagy István, aki szerette volna, ha bejönnek a katonatisztek, akiktõl sok pénzt harácsolt el a ferbliben, s azt mondja:

- Csak adják be az urak a folyamodványukat a megyéhez.

- Kár arra a tinta és a papiros.

- No, csak adják be. Garantírozom én a többit.

Azok ránéztek, helyén van-e az esze; de azért mégis csak megfogadták a tanácsát.

A következõ megyegyûlésen elõkerült a népszerûtlen tárgy.

Felállott Bihari Nagy István, és egy hatalmas dikciót vágott ki, hogy semmi esetre se szabad visszaengedni a katonatiszteket.

Hévvel, lelkesedéssel beszélt ellenük, az atyafiak azonban zúgással fogadták a szavait.

- De bizony, csak azért is bejönnek a huszárok. Csak azért is!

Megszavazták egyhangúlag.

S valóságos diadalünnep volt rá néhány hétre, mikor a négy eszkadron végigrobogott az utcákon új lakóhelyére. A nõk virágokat szórtak az ablakokból, a férfiak is elragadtatva éljeneztek. A gonosz praktikájú Bihari Nagy István uram pedig gúnyosan nevetett.