A KÜRTHYNÉ UBORKÁI

1884

Kürthy Ferencné asszonyomról azt találjuk följegyezve az annálékban, hogy két élõ férje volt egyszerre, és hogy olyan gyönyörû asszony vala, kit korának mind a három költõje megénekelt. Már tudniillik Zrínyi Miklós uram õkegyelmessége, Koháry István uram õnagysága és Gyöngyösi uram õkegyelme.

Mert három nagy poéta élt akkor. Mindenben szertelen volt a bõség. Még a királyokból is kettõ jutott csak nemrég is. S ha az ember nem volt megelégedve az egyikkel, átment a másikhoz. Nagy kényelem volt az a mi édes õsapáinknak!

Azóta aztán annyira bekapott ez a divat, hogy mindig akadt valami ellenkirály, ha más nem, hát az erdélyi fejedelmekbõl valamelyik.

És a nemes vármegyékbe az egyik is nevez ki fõispánt, a másik is. A két fõispán, mindenik a maga módja szerint, megalakítja a tisztikart: a viceispánokat és nemesi bírákat. Nem is rossz az így! Mindenki ott keresheti az igazságot, ahol neki tetszik. S meg is találja mindenki, olyannak, aminõnek képzeli - mert ha az egyik tisztikar elveri rajta a port, beállíthat a másik tisztikarhoz: az merõ kötekedésbõl is biztosan pártját fogja.

Az pedig egészen az embertõl függ, melyiket tartsa a kettõ közül törvényesnek és igazinak.

Pörölhette hát Kürthy Ferencet a felesége miatt Detrik Péter uram, az elsõ férj, nem ért az semmit: ha III. Ferdinándtól eszközölt ki valami rendeletet, fogta magát Kürthy, s átpártolt I. Rákóczi Györgyhöz, minélfogva nem lehetett a rendeletet végrehajtani rajta. Mikor meg aztán Detrik is átment Rákóczi hûségére, hogy a feleségét annak a révén keríthesse meg, akkorra Kürthy Ferenc uram meg visszapártolt újra Ferdinándhoz, s megint nem lehetett végrehajtani a Rákóczi rendeletét.

Hát nem volt ez gyönyörûséges élet?

Nem lehet eléggé csodálkozni azon, hogy senki sem volt vele megelégedve.

De ha a szép asszonnyal nem bírtak a pápai rendeletek, sem a királyok, sem a megyék, jött egy sokkal hatalmasabb ellensége ezeknél - egy másik, éppen olyan szép asszony.

Történt pedig az olyanformán, hogy a híres Rosalyi Kún Istvánné megunta magát Erdélyben a második ura mellett.

Istenem be jól járt Bethlen István uram, az elsõ férj, hogy magától hagyta ott az asszonyt, halálnak halálával szakadva el tõle, mert úgy jár vala máskülönben, mint Kún István, kitõl megszökött egy délelõtt. Jó »lóháti« asszony lévén, fölkapott egy paripára tréfából, és sohasem tért vissza többé. Elvágtatott Déva várába egyhuzomra.

Utána ment Kún István sok lovas legénnyel, másnap éjjel csikorgó hidegben ott termett a várkapunál.

De biz azt csukva találta.

Elkezdte döngetni kegyetlenül.

- Én vagyok, Rosalyi Kún István, az uratok!

- A mi urunk a mi asszonyunk! - felelte a várnagy, Szerkely Gábor.

- Nyissa ki kegyelmed - fogta Kún István rimánkodóra.

- Nem lehet, asszonyunknál vannak a kulcsok!

- Jelentsd hát az asszonynak, hogy megjöttem.

Kún Istvánné visszaüzente:

»Csak várj még egy kicsit, szerelmetes férjem, míg a cipellõimet felhúzom.«

Didergett a kapunál Rosalyi Kún István, és megint csak megzörögtette a kardja markolatával.

- Megvesz itt az isten hidege! Menjen kegyelmed Máriához, hogy siessen!

Szerkely uram most is üzenetet hozott Széchy Máriától: »Csak várj még egy kicsit, szerelmetes férjem, míg a köntöskémet bekapcsolom.«

Várt, várt künn Kún István, míg egyszerre csak hallja a bástyákon a sürgést-forgást, léptek közelednek, távolodnak. Szíve nagyot dobban… ez a Mária könnyû járása… következõ percben a föld nagyot dobban és megrázkódik… ez nehéz ágyúnak a dörgése!

Uccu, megriadnak a Kún István legényei erre a »fogadj isten«-re, vesd el magad… ki merre látott, meg sem állottak virradatig, s Kún István uram is (mit tehetett volna szegény feje egyebet?) elvitte onnan az irháját, tanúságára a jövendõ századoknak, hogy a régi férjek sem voltak boldogabbak a maiaknál.

Ennek a kalandnak a híre messze csordult, és válás lett a vége. Mária az öccséhez, Széchy Évához jött lakni Murányba. Illésházy Gábor uram õkegyelmessége elküldte érte a várnagyát, Kádár uramat, az kísérte haza Erdélybõl keserû szalmaözvegységre.

Útközben azt találta mondani Kádár uram:

- No, most már két olyan asszony lesz a vidékünkön, hogy olyan két rezedaszál a tündérkirály kertjében se nyílik.

Megütötte a Mária fülét ez a mondat, s bizony nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: ki legyen vajon az a másik?

- Az bizony Kürthyné Rahórul. Olyan kívánatos piros annak a szája, mint a kökörcsin (szebb növény nem jutott eszébe Kádár uramnak), s olyan annak az arca, mint a tejbe mártott rózsa. Hanem szó, ami szó, kapós egy portéka! Most is két ura van, s veszekesznek felette halálosan.

- No, és hogyan eshetett az? - kérdé Mária negédesen, mert õneki egy ura se volt most.

- Úgy eshetett biz az, hogy Detrik követségbe járván Erdélyben, a menyecskét otthon Kürthy Ferenc uram magának megnyerte, kitért a vallásából, s a pap összeadta Kürthyvel. Hiszen pap mindenre akad, kegyelmes nagyasszonyom. Elvitte Detriknét a selyma Kürthy fényes nappal nagy zeneszóval Rahóra, s beültette oda, mint a tulajdon feleségét.

- Hát szabad ilyen istentelenségnek megtörténni?

- Tiltja az isten, instálom, de az istenre ki hallgatna, ha nem tart fegyverben se darabantokat, se mezei hadakat?

- Kend nagyon rossz ember, Kádár - mondá Mária megbotránkozva s alig várta, hogy Murányba érjen hatalmas sógorához, Illésházy Gáborhoz, mindjárt feszegetni kezdte ezt a Kürthy-ügyet.

Volt hozzá ideje elég. Mert bizony unalmas napok virradtak a »kisebbik asszonyra«. Illésházy és neje, Széchy Éva, vallásos, rideg életet éltek, és nagy kordában tartották a »murányi Vénust«. Pedig nyugtalan lelke kalandra, vigalomra vágyott.

Összes mulatsága abból állt, hogy kilovagolhatott, és akkor egész Tiszolcig száguldozott. Sarkantyú volt piros lovagló csizmáján. Vérig vágta vele paripáját minden lovaglásnál.

Egyszer eszébe jutott szép verõfényes délután, hogy megnézi azt a rahói szép asszonyt: szebb-e hát õnála?

Megkérte a sógorát is, hogy kísérje el: útközben pedig erõsen fellovalta, hogy milyen istennek tetszõ dolgot cselekednék, ha megbüntetné Kürthynét.

- Úgyis van nálam egy parancs Rákóczitól, hogy fogassam el és vitessem Detrik Péterhez.

- Hát azt bizony meg is tehetné ked… az én kedvemért:

Amire pedig Mária azt mondja: »tegye meg az én kedvemért«, az meg volt téve bizonnyal. Olyan volt annak a nézése, mosolygása, hogy az ellen hiába volt valaki sógor.

Az volt mondva, hogy a rózsás szép asszonyhoz nagyon nehéz a bemenet. Pedig nem volt nehéz.

Alighogy beüzentek az erõdített kastélyba, nyomban kijött maga az úr, s kérdé: mi járatban vannak?

- Szomszéd a szomszédot látogatja. Illésházy van itt és Széchy Mária!

Nosza lett erre sürgés-forgás, Kürthy uram pedig kapta le rögtön a föveget a fejérõl, s úgy kísérte az udvaron át a tornácra az elõkelõ vendégeket.

Az udvar tele volt virágokkal, daloló parasztleányok éppen akkor is öntözgették a piros bõrvödrökbõl.

- A húgom a kegyelmed feleségével kívánna megismerkedni.

Kürthy nem tett semmi ellenvetést. Benyitott a tornácon egy ajtót.

- Íme, a feleségem.

S elõttük állt most a híres Kürthy Ferencné Bozók Klára, cifra selyemruhában, arany csipkével szegettben.

Hanem hát ez nem valami nagyon szép asszony, ez még elbújhat õelõtte!

Össze is szidta otthon Kádárt még aznap este, miért bolondította el? Kádár uram aztán bevallotta, hogy õ sose látta Kürthynét. Rege beszéli a szépségét. Mit tudja õ azt, hogy már a regének sem lehet hinni!

Máriának minden féltékenykedése elpárolgott, s meghítta a rahói asszonyt, adja vissza a látogatását Murányvárban.

Az megígérte, s el is jött, de Illésházy uram gonosz szándékban lévén, elfogatta, s egyenesen a Mária szobájából hurcoltatta börtönbe, aztán lovas embert küldött az erdélyi táborba Detrikhez, hogy mi történjék az élete párjával?

Detrik azt kívánta, hogy a feleségét küldje utána erõs fedezet alatt. A fejedelemtõl is ilyen értelmû parancs jött. Mária könyörgött. Kürthy protestált, de hasztalan, az asszonyt elküldték Kolozsvárra hetven vitéz kíséretében.

Két álló hónapig tartott az út odáig és vissza.

Nyár derekán indultak, s õszkor tértek haza az Illésházy cselédei, de ami a legkülönösebb Kürthynét is hozták.

- Hát mi történt? - kérdé Illésházy, amint megpillantá a hintóban Kürthynét.

- Azt én bizony nem tudom - felel Kádár uram. - Itt van a levél Detriktõl.

Illésházy mohón bontotta föl.

»Nemzetes és nagyságos uram!

Nekem különös jóakaróm!

Mi is érhette vajon kegyelmedet, hogy íme szégyenszemre egy idegen asszonyszemélyt külde nyakamra.

Megkaptam kegyelmed embereitõl az illetõ perszónát, melyet kegyelmed feleségemnek állít lenni, de én õt soha életemben nem ösmertem, nem láttam.

Azért hát ezennel visszaküldöm, a nagyságos fejedelemnek azzal az üzenetével, hogy máskor jobban nyissa fel kegyelmed a szemeit. Dátum« stb.

No iszen, elõfogta érte Illésházy uramat a méreg, megesküdött ott nyomban, hogy Kürthynét kézre keríti, és lenyakaztatja. Isten legyen neki irgalmas és kegyelmes.

Széchy Mária nemkülönben nagy dühre lobbant, s vallatás alá fogta az ál-Kürthynét.

- Én csak a frájja vagyok az asszonyomnak. Úrnõm a virágokat öntözte az udvaron parasztruhában, mikor asszonyom hozzánk látogatott.

- Szép-e az úrnõd?

- A legszebb azok között, akiket valaha láttam.

- Ezért a szavadért meghaltok mindketten - sziszegte Mária.

Elhatározták Illésházyval, hogy valamelyik éjjel megrohanják a rahói várkastélyt, s fogságba ejtik Kürthyt, Kürthynét. Hiszen gyerekjáték az egész! Csak Kádárnak kell megparancsolni - Mária közbe is járt Rákóczi Györgynél a halálos szentencia dolgában. A fejedelem udvarias volt: egy szép asszonytól nem akarta megtagadni egy másik szép asszony fejét, s az õ nevére címezve küldte Naláczy Istóktól a halálítéletet, meg egy iskátulya ritka virágmagot. Mert akkor ez volt a kedveskedés módja.

Hanem most, mikor már minden megvolt, egyszerre csak közbe avatkozott a sors.

Ferdinánd parancsot adott valami Wesselényi Ferenc nevû füleki kapitánynak, hogy menten lóra üljön, és vegye be Murányvárát, ha lehet, sõt vegye be akkor is, ha nem lehet. Mert ettõl függ a felvidéki hadjárat sorsa Rákóczi ellen.

Wesselényi uram vette kelletlenül a parancsot, és megindult nagy immel-ámmal, hogy »lesz, ami lesz«. Hanem a »lesz« közt nem is mert álmodni a bevételrõl.

A Széchy-famíliával kikötni, melynek háta mögött a hatalmas Homonnai Drugethek és az Illésházy-atyafiak voltak, tán Ferdinánd egész hadserege is kevés lenne, hát még a Wesselényi rongyos dandárai?

Illésházy uram fenn a várban csak nevette ezt az áldatlan erõlködést, de azért a »szoknyaháborút« abba kellett hagynia Rahó ellen. Az csak békeidõre való mulatság!

Wesselényi megszállta haddal Murány környékét, és õ maga valahol Rahón ütött tábort, hol Kürthy Ferenc uram ez idõ szerint Ferdinánd hûségén élt.

Ily viszonyok közt magában a murányi várban is hadilábra állott minden. Kovácsok az ágyúkat tisztogatták, fehércselédek levágott marhák húsát sózták és rakták füstre. Éjjel eleséget szállítottak be, nappal sáncokat hánytak, falakat erõsítettek. Egyszóval, készültek az ostromra. Halálbüntetés terhe alatt nem volt szabad sem bejönni, sem kimenni senkinek engedelem nélkül.

A községekben ellenben ki volt hirdetve, hogy aki Wesselényit élve vagy halva elõhozza, ezer aranyat kap Illésházytól.

Mária egy füst alatt pedig azt hirdettette ki, hogy aki Kürthy Ferencnét élve vagy halva elhozza, száz arany jutalmat kap õtõle.

Csupán ez a két személy volt, akiknek a murányi kapu megnyílnék ezekben a nehéz idõkben is.

Hanem ez a két személy nem bolond, hogy ide jõjjön!

Egypár hétig csak el volt ez így, míg Mária rá nem unt arra a kedvtelésre, hogy most csillogó páncélban, nehéz csizmákban járhatott-kelhetett a bástyákon. Mit ér, ha senki sem látja, ha sóvárgó szem nézése soha meg nem csiklándozza azt a kis parádés páncélt.

Még az a mulatsága is megromlott, hogy kilovagolhatott messzire. Most attól kellett tartania, elfogják, ha messze megy a vártól. Végre pedig annyira elunta magát, hogy azon kezdett sopánkodni, miért nem fogja el már valaki?

- Ha egy akkora ember jönne kérõbe, mint a kisujjam, már ahhoz is elmennék - panaszkodott egy nap a bástyafokon Kádárnak.

Hát éppen abban a pillanatban megcsikordult alul a nehéz kapu sarkaiban.

- Ki jött? - kérdé Mária harsányan.

- Egy rahói paraszt Kürthynét hozta elfogva.

- No, ez az én ügyem - kiáltá Mária a dühtõl elsápadva, s leszaladt az udvarra.

Egy délceg parasztlegény állt ott a puskásoktól körülfogva, árvaleányhajas kalappal, tulipános szûrrel a vállán, erõsen fogva egy nõszemélyt, ki inkább cigányasszonynak nézett ki, mintsem Kürthynének. A ruha cafatokban lógott le róla, az ingváll végig volt hasítva, egy helyen a hátán láttatni hagyva fölséges márvány nyakát. Nagy beszélõ szemeit lesütötte szelíden.

- Ez az, ez az! - súgta Máriának az a sajátszerû ösztön, mely csak a nõknél van meg.

- Eressz el! - kiáltá most a cigánynõ merészen, megvillogtatva azokat a gyémánt ragyogású szemeket. - Mit akarsz velem?

- Kik vagytok? - kérdé Mária, lázas reszketéssel szemlélve a cigánynõt, kinek barna arcán a fürkészõ tekintettõl átgyúlt a pirosság, s kimondhatatlan széppé tette. Szebb volt, bizony isten, szebb volt még Máriánál is.

- Ez Kürthy Ferencné - felelte a legény, ki majd el-elnyelte szemeivel Széchy Máriát. - Elhoztam ide, hogy fölvegyem érte Széchy Máriától a száz aranyat. Melyik az a Széchy Mária, hol találom?

- Én vagyok.

- De Kürthyné meg nem én vagyok - vágott közbe a szép fogoly.

Fehér kézikosár volt a karján, piros pettyes kendõvel betakarva, azt meglóbázta, megzörgette haragosan.

- Ez az ember megfogott útközben. Bolonddá akar téged tenni, nagyasszonyom.

- Te akarsz bolonddá tenni - förmedt rá Mária -, mint ahogy már egyszer elámítottál. Te Kürthyné vagy!

- Cigány leány vagyok, könyörgöm. Bár lehetnék úri asszony, nem bánnám - s újra lesütötte a szemeit. - Ide igyekeztem reggel óta a várba, egy kis korán érõ uborkát akartam néked hozni, kegyelmes asszonyom. Mert tudom, a várban három héttel érik késõbben, mint a mi kertünkben!

S ezzel nagy kecsesen meghajtotta magát, átnyújtván a kis kosarat.

- Hisz ez az uborka már túlérett - szólt Mária, olyan arccal nézvén meg a kosár tartalmát, mint a bíró szokta a bûnjeleket.

- Csak az egyik túlérett, amit a magja végett hoztam, kegyelmesem. Vágd szét, és nézd meg, mikor egyedül leszel.

Ingerlõ titokzatosság volt a leány szavaiban, Mária kiérezte azt, s önkéntelenül befutott a kosárral szobáiba. Ott, amint a nagy sárga uborkát megfogná, egyszerre szétvált közepén magától, és egy levél hullt ki belõle »Széchy Máriának« címezve.

Wesselényi Ferenc kézírása. Szerelmet, házasságot ígér neki, és találkozót kér tõle valahol a mezõn, hogy ott megbeszélhessék a »többit«.

A »murányi Vénus« elrejtette a levelet keblébe, s aztán kiöntötte az uborkát a kosárból, benyúlt a szekrény fiókjába, betett az uborka helyére õ is egy levelet, és letakarta a kendõvel.

Mire visszament az udvarra, akkorra már a szegény leány arca volt sápadt és az övé bíborpiros.

- Itt a kosarad, lányocskám - szólt nyájasan. - Köszönöm az uborkát. Te pedig, fiam - mond a legényhez fordulva -, ne légy olyan bolond, hogy minden személyt Kürthynének nézel. Itt van három arany ajándékba. Elmehettek! Õrök, eresszétek ki õket!

Megcsillant a legény szeme, a nyájas hangtól-e, vagy az aranyaktól, de a cigányleány is megörült odakünn, mikor megtalálta kosarában a gonosz életû, erkölcstelen Bozók Klárának a halálos szentenciáját, aláírva I. Rákóczi Györgytõl. Milyen mulatság volt azt most dirib-darabra szaggatni, friss nyári szellõnek enyelgõ szárnyaira adni, hadd hordja, hajigálja szét a virágok s füvek közé…

*

Eddig a krónika a Kürthyné uborkáiról, se hozzá nem tettem, sem belõle el nem vettem. Hanem azt a »többit«, azt elénekelte elõlünk Gyöngyösi István uram.

Mária ötödnapra sárga pecsétes levelet küldött Wesselényinek Kádár által. Utána egy hétre megtörtént a híres találkozás a tiszolci regényes forrásnál.

- Megismertem Kürthynét - mondá a murányi Vénus beszélgetés közben mosolyogva. - Mégis kuruc asszony, hogy oda merte hozni a szép fehér nyakát.

- Hát a legény se cenk - felelte Wesselényi ravaszul.

- Csak tán nem? - álmélkodék Mária, felugorva a kõrül, amelyen ült.

- De bizony én voltam kegyelmes húgocskám.

- Ej, kár, hogy nem tudtam - fakadt ki Mária elkomorodva. - Mégis csak le kellett volna nekem nyakaztatnom azt az asszonyt!