HOGY BUKTAM ÉN MEG A KERÜLETEMBEN?

1884

Hja, ilyen a sors - pedig az én megválasztásom is több volt, mint bizonyos. A kilenc tót községbõl öt föltétlenül az én pártomon volt. Egészen a markomban tartottam a mandátumot!

Pedig csak puszta véletlen, hogy fölléptem. Eszem ágában sem volt törvényhozóvá lenni. Nagynak, nagyon nagynak képzeltem én azt. Kigyúlt arccal, dobogó szívvel gondoltam gyermekkorom óta azokra a férfiakra, akik az ország legfõbb tanácsában ülnek méltóságos komoly képpel. Dehogy mertem én vágyakozni ezek közé.

Hanem itt Pesten meglehetõsen szétfoszlottak apródonkint az illúzióim, melyeket a képviselõi állás iránt tápláltam.

Egy bankár nagybátyám van, az meghítt egyszer vacsorára, s produkáltatta elõttem a kilenc éves kisfiát, aki angolul, olaszul és franciául úgy beszélt és szavalt, mint a folyóvíz, vagy még annál is jobban.

Meg akartam dicsérni a gyereket, s rokoni szeretettel cirógattam meg a két csattanós piros orcáját.

- Ebbõl a gyerekbõl még képviselõ lesz! - mondám olyan arccal, mint aki meg van gyõzõdve, hogy valami rettentõen nyájas dicséretet mond a gyerekre, ami a szülõknek is jól fog esni; de a nagybátyám savanyú arccal jegyzi meg:

- Mindjárt kitekerném a gyerek nyakát, ha nem válna belõle egyéb, csak olyan ember, aki öt forintot keres naponkint!

Késõbb egy hírlapíróval ösmerkedtem meg, aki mindig felbiggyesztette az ajkát, valahányszor a képviselõkrõl volt szó.

- Vékony parlamentünk van! - sóhajtá megelégedetten. - A fele része valóságos birka, valóságos, ritkított betûkkel nyomtatott  b i r k a.

- Hát a fõrendi ház?

- Cicero kompakt kedves uram… becsületemre mondom.

Még késõbb egyszer azzal dicsekedtem egy nagynéném elõtt, hogy rendesen képviselõkkel szoktam vacsorálni, mire nemsokára levelet kaptam az apámtól, melyben megérinté, hogy mint hallja, »könnyelmû társaságokba keveredtem« - igyekezzem ismét a szolid életre térni.

Én keveredtem volna könnyelmû társaságokba? Micsoda légbõl kapott beszéd ez! Ki szedhette rá az apámat? Hiszen éppen ellenkezõleg, koromhoz mérve nagyon is elõkelõ és komoly körbe jutottam!

E kör (melyrõl elképzelni sem tudtam, hogy apám ezt kifogásolja) mindinkább szívemhez nõtt.

Sokszor mondá egyik vagy másik: »Miért nem lépsz fel?«

- Oh, hogy gondolhatjátok - dadogtam elpirulva. De lassan mindinkább hozzászoktam a gondolathoz. A szerénység olyan, mint a rezedaillat, szétfoszlik nagy hirtelen.

- Miért ne léphetnél te fel? - mondták. - Van ott náladnál gyengébb ember is elég! Aztán meg illõ, hogy nevelésedet befejezd a Házban. Ez a tizenharmadik iskola. Ha az ember szorgalmatosan eljár az ülésekre, sokat tanul.

Mire a választások ideje megjött, nemcsak meg voltam gyõzve, hanem szentül hittem, hogy a természet is parlamenti tagnak alkotott. Az arcomban is van valami olyas, mintha mások képét viselném! Igen, igen, a szónoklatra van hivatásom!

Elhatároztam, hogy föllépek. Csakhogy ehhez még sok elõzmény szükséges.

Azt tanácsolták, hogy német hangzású nevemet (Kramper Jánosnak hívnak) cseréljem fel valami õs magyar névvel.

Hm! Ez nagyon meggondolandó dolog! Nekem a régi nevem nagy takaró a hitelezõim elõtt.

Mert mindenki azt hiszi közülök, hogy okvetlenül megváltoztattam, és senkinek sem jut eszébe, hogy a régi nevem után tudakozódjék a bejelentési hivatalnál (Úgyis hiábavaló lenne!), inkább vár türelemmel, míg az új nevemet kieszeli.

Nekem összes politikám és furfangom abban van, hogy mindig azt cselekedjem, ami a mások szeme elõtt nem valószínû. Bátran merem állítani, az ily eljárással lehet lavírozni legtovább.

De hát a mandátumért mért ne áldoznám fel nevemet? Bagatell! Mások politikai hitvallásukat is feláldozzák. De miért is ne! Hisz az még olcsóbb. Az nem kerül ötven krajcárba se.

Fölmentem egy akadémiai taghoz (a nyelvészeti osztályból való). »Uram - szólék - nem vagyok megelégedve - a nevemmel«.

- Hogy hívják, kérem?

- Kramper János.

- Pompás magyar név! - hadarta elgondolkozva.

- Hogyan, ön magyar névnek mondja azt?

- Nos, igen. Van zamatja. Egészen magyar név. Mert nagyot fordult a világ, uram. A legémelygõsebb nevek lettek a Zrínyi, Hunyadi, Rákóczy s több effélék. Hja, hja, úgy bizony! Nézzen ön ki az ablakon. Ott áll a Széchenyi István szobra. A minap mutatom egy bécsi ismerõsömnek, hogy »nézze csak, ez meg a nagy Széchenyi«. »Igen? - felelte õ - és hogy hítták azelõtt?« Azért mondom uram, hogy - legjobb név ez idõ szerint a Kramper János név. Csak maradjon ön meg mellette.

- Nem lehet, a választók nem igen tudják kimondani. Azért jöttem hát önhöz, mint az Akadémia nyelvészeti osztályának tagjához: méltóztassék nekem egy ízletes õshangzású nevet találni.

A tudós belebökött az ujjával az akadémia nagy szótárába, és éppen annál a szónál állapodék meg a nagyujja: »bürök«.

- Legyen ön Bürök János.

- Pompás, de éppen a bürökrõl jut eszembe, hogy mostan igen sok répát termesztenek abban a kerületben, amelyet kinéztem magamnak, legjobb lenne talán a »Répássy« név. Ez mintegy a szájába rágná a választóknak, hogy kit éljenezzenek.

- Ahogy önnek tetszik, uram.

Úgy is lett, megváltoztattam a nevemet Répássynak. Nemsokára bekövetkeztek aztán a nagy napok. A kerület, ahol fölléptettek, haláleset következtében üresedett meg. Egy a primipilus képviselõk közül levitt engem, és ajánlott a népnek minden faluban, külön-külön beszédben.

Magam is szónokoltam a falvakban, iszonyú, vakmerõ dolgokat mondván el.

Kokován beleszõttem a beszédembe, hogy itt született az igazságos Mátyás király, ebben a faluban, - itt nem szabad pártolni mást csak az igazságot. A kokovaiak lelkesültek, és elhitték, hogy Mátyás király ott született. »Okos fiatalember - mondogatták a hátam mögött -, sok olyat tud, amirõl mi nem hallottunk.«

A másik falumban az ellenjelöltemrõl (egy gazdag magyar gróf) azt a leleplezést tettem, hogy ugyanazon dajkája volt, amelyik Albrecht fõhercegnek: egy tejen táplálkoztak. - Hát hogy lehetne azt jó szívvel megválasztani?

- Nem lehet, nem lehet! - ordítozták teljes torokkal kalapjaikat a levegõbe hajigálva.

Egyszóval minden jól ment. Semmi se könnyebb, mint a siker. Csak nem kell magát kapricírozni az embernek, hogy kesztyûs kézzel tépi le.

A viszonyaim pompásan állottak, tudtam a parasztok nyelvét; ha úri házhoz jöttünk, a hölgyeknek szórtam bókokat - minden meg volt nyerve, biztos többség.

Az urambátyám, aki egész odaadással kísérgetett faluról-falura, nem gyõzött eléggé dicsérni:

- Pompásan reprezentálsz. Ember vagy, öcsém. Olyan okos arcokat tudsz vágni, hogy én magam is mikor rád nézek, azt hiszem, valami bibliotékát látok.

És eldicsért a nagy hazafi a választóknak mindenfelé a hátam mögött. Nem volt az a dicsõ tulajdon, amit rám ne kent volna. Hogy tudok vívni, milyen gazdag ember vagyok, minõ fényesek a tehetségeim stb. Nagy tisztesség a kerületre, hogy ilyen fiatalembert küldhet Pestre. Lesz ebbõl még miniszter is. Kilenc vasút fog erre járni, majd meglássák kendtek.

Másnap kellett volna megtartanom a programbeszédemet. De már ez csak »forma« volt. Annyi már a mandátum, mintha a zsebemben lenne.

Másnap este voltunk visszaindulandók a patrónusommal re bene gesta a fõvárosba.

Egy falusi korcsmába voltunk szállva, ott aludtunk mind a ketten, én legalább rózsaszínû álmok között, midõn éjjel kopogtatnak az ablakon.

- Ki az, mi az? - riadt fel a képviselõ ijedten.

- Küldönc!

- Mit akar?

- Sürgönyt hozok a szomszéd távírda állomásról.

Urambátyám reszketve bontotta fel a telegramot. Mindig félt tõlük.

A nagyobbik fia sürgönyzött.

»A mama halálosan beteg, siess haza.«

Az öreg felköltött engem; csak nagy nehezen bírt eszméletre hozni…

- Öcsém, én utazom! Nagy baj van otthon, a feleségem halálos beteg, hát itt hagylak.

Én hörögtem valamit, mint rendesen szokta a félálomban levõ ember. Még rémlik elõttem, hogy az öreg sietve gyömöszölte be holmijait a paktáskába, azután elõállott a furmányos szekér, elrobogott az udvarról, és újra csönd lett, én pedig aludtam édesdeden tovább, látva magamat álmomban benn a képviselõi padban elterpeszkedve s kevély önérzettel hallgatva, hogy miképp exkuzálja magát elõttem egy tegnap beadott interpellációm folytán a miniszterelnök.

Reggel a kisbíró jött felébreszteni.

- Nagyságos uram, a nép már gyülekezik a templom elõtt, tessék fölkelni.

Hirtelen fölrángattam a harisnyámat, a nadrágomat, és körülnéztem a cipõm után.

- Hol a cipõm? Holla! Kiáltson csak ki a szolgálónak, hogy hozza be. Micsoda rendetlenség az?

A kisbíró kikiáltott, a szolgáló berohant.

- Kérem, nem vittem ki cipõt, mert nem találtam.

- Hogy lehetséges az? - dadogtam elsápadva, s villámhirtelen lekuporodtam az ágy alá.

De a cipõ ott se volt.

A cipõt, az egyetlen cipõmet bepakolta nagy sietségében éjjel az öregúr, és elvitte magával.

És elvitte vele a mandátumot is örökre.

Egy képviselõjelölt mezítláb! Méltóztassanak azt elképzelni.

Ezer forintot adtam volna most egy cipõért, de hol kapjak én cipõt Kokován?

A tömeg ezalatt összegyûlt a templom elõtt, egy ideig vártak rám türelmetlenül, de azután kiszivárgott a mulatságos hír, hogy a jelöltnek nincs cipõje, a jelölt mezítláb van.

Elkezdtek nevetni. S a nevetés öl.

Én rögtön küldtem egy lovas embert Korponára (négy óra járás innen), aki cipõt vagy csizmát hozzon, de már nem használt.

Azalatt már gúnydalokat énekeltek az ablakom alatt, míg én benn ültem mezítláb, tehetetlenül, tépõ gondolatokkal, összemarcangolt szívvel.

Mikor a csizma megjött Korponáról, örültem, hogy az éj leple alatt elmehettem.

Jelöltek! Hordjatok magatokkal két pár lábbelit!