SZEGEDEN

ELBESZÉLÉS (Töredék)

1879

BEVEZETÉS

Ködös délután volt. Korán mentem haza az »Arany Oroszlány«-ból, s leheveredtem a kávészínû pamlagunkra. A spaléták le voltak eresztve, s félhomály uralkodott a szobában. A szó szoros értelmében misztikus félhomály, melyet virginiám füstje még inkább azzá nevelt.

A belsõ szobában a vén takarítónõ csoszogott; kívülrõl pedig elaltatólag hangzott be a szomszédasszony dajkájának melankolikus nótája:

»Arra jár a cimbalmos, cimbalmával cimbalmoz.«

Elkezdtem gondolkozni, nyugtalan képzeletem végigsuhant a politikai eseményeken, s láttam, hogy az egész politika nem egyéb, mint a királyok játéka a népekkel… s azok a nagy eszmék, miket mi dicsõítünk most, mindenik egy-egy rög, vérrel öntözött rög, mely az idõk barázdájára gurul, hogy csakhamar szétmálljék.

S mi az a zászló, mely alatt küzdünk mi?

Selyem ma, rongy holnap. - Az a sorsa, ami az elavult báli ruhának, még hozzáérni is kéj volt egykor, és ma már a szemétdombra kerülnek foszlányai…

Egy pikáns történet jutott eszembe.

Egy fõispán és egy album.

A fõispán lemond hivataláról. Tisztviselõtársai összejönnek s beösmerik, hogy »derék ember volt«, tehát illõ lesz megtisztelni. Egy dísz-albumot csináltattak számára, melynek sorai beszélni fognak a fájdalomról, melyet a szeretett fõnök távozása kelt.

Oh, az nagyon szép, õszinte album lesz.

S el is készült az album - de a fõispán nem távozott.

A hatalom elvesztette az étvágyát - reá. Õ helyén maradt.

Már most mi történjék az albummal? Milyen nagy kár, hogy most már a szép albumnak nincsen gazdája.

A koporsó meg van csinálva: milyen nagy kár, hogy nem akadt bele prédikációs halott!

És íme, nem az történik, hogy széttörik a fölösleges koporsót, hanem elteszik szépen gondosan, és inkább bevárják türelemmel, míg az idõ összetöri azt, akit abba a koporsóba szántak.

Mert hát mikor õk olyan nagyon szeretik azt a derék becsületes embert, hogy mindenesetre meg akarják tisztelni.

…És mikor idáig jöttem gondolataimban, megundorodtam a népszerûségtõl, föltettem magamba, hogy abbahagyom a nyilvános pályát, s behunytam szemeimet, hogy ne lássam a világot.

*

Amint szemeim lecsukódtak, egyszerre világos lett sötét szobám; valami földöntúli fény ömlött be a falak repedésein fölülrõl, s engem zsibbasztó édes lankadtság fogott el.

Felhõszín ruhában, szivárvány-diadémmal fönséges homlokán, szép nõ lépegetett felém; picike lábain piros szattyán csizma, ruhája népies, hanem az arca királyi és olyan nagyon, nagyon ismerõs. Ha oldalt néztem, úgy tetszett, hogy Borcsa; ha az ablak felé fordult, a Marcsából láttam benne egy-két vonást; mikor rám szegezte szemeit mosolyogva, egy régebbi ideálomat véltem fölismerni; összetétele volt az mindannak, ami valaha nõi arcokon elbájolt… Amint azonban bizalmasan vállamra helyezte kicsike kezeit s szemrehányólag tekintett le rám, volt feleségemnek rémlett.

- Maga az, Ilonka? Hol vette ezt a szép parasztkosztümöt?

- Nem az Ilonka vagyok - szólt ezüst csengõ hangon.

- Hát akkor kicsoda maga?

- Ösmersz. Sokszor emlegettél. Múzsád vagyok.

- Igen, igen, most már rád ismerek - kiáltottam föl, szívem nagyot dobbant, s arcom kigyúlt. - Ilyen vagy te!

Ilyennek képzeltelek, ilyennek akartalak! A nép ruháját viseled, mint az én lelkem… szép tõled, hogy eljöttél; csókolj meg!

A múzsa azonban nem csókolt meg, hanem fehér kötényét hamisan fölhajtotta az arcára s onnan beszélt ki; még így is csábító volt a hangja.

- Búcsúzni jöttem hozzád. Éppen ezelõtt két perccel fogamzott meg benned a szándék, hogy elhagysz engem, visszavonulsz a nyilvános irodalmi pályától.

- Higgye meg magácska, nem gondoltam komolyan.

- No tudod, hiszen tulajdonképpen én sem hagylak el komolyan. Vigyázok rád s meglátogatlak ezentúl is, de te arról ritkán fogsz tudni valamit. Csupán a szorosabb összeköttetést szüntetjük meg egy idõre. S én addig is gondoskodni akarok rólad.

- Hogyan?

- Te hátat akartál fordítani múzsádnak, és a magánéletben kívánod fölkeresni a költészetet és az életörömöket. Ám jó! Én ezennel magadra hagylak. Keresd a költészetet s az örömeket, ahol akarod. Válassz a földi lények közül helyettem hármat, akiket akarsz; én segíteni foglak.

- Jól van, kis múzsám, én nem bánom; hanem ígérd meg, hogy nem haragszol meg…

- Ígérem.

- Ígérd meg, hogy akiket választok, azokat te haragodban nem teszed szeplõsekké, sem rútakká, és ígérd meg, hogy azokat én a te hatalmadnál fogva látni fogom, egész lelkük mélyéig.

- Azt nem tehetem. Sokat kívánsz. Elõször is az én hatalmam kevés ahhoz, s a te lelked kicsiny ahhoz. Ha meglátnád az embereket úgy, amint vannak, megundorodnál, és undorodban megõrülnél. Nem, azt nem tehetem. Eddig csak a nagy íróknak, egy Shakespearenak, egy Dickensnek engedte meg múzsájok, hogy egészben lássák az embereket. Te nem tartozol a választottak közé. Hanem mégsem tagadom meg kérésedet egészen. Súgd a fülembe azt a három egyént, akit választasz.

Három nõi nevet súgtam a múzsámnak.

A szemem közé nevetett.

- Tökéletes bolond vagy. A nõknél keresed a boldogságot, és pláne háromnál. No, te ugyan kötni való bolond vagy.

- Hadd legyek én kötni való bolond is, csak te ne beszélj bele, hanem ha szeretsz, tedd meg amire kérlek.

- Hát jól van. Õket ugyan nem mutathatom meg, hanem fölfedek elõtted egy olyan tükröt, ahol meglátszanak.

- Hol van az? Miféle tükör?

- Járj, kelj az emberek közt, s amit hallasz, gondolkozzál fölötte. Akármilyen jelentéktelen szó, mindenik egy-egy szín, s az a tükör azokból a színekbõl áll. Ha valamennyi szín együtt lesz, állítsd össze, s ha ez sikerül, olyan leszel, mint egy kis isten, mindent látni fogsz.

- A három ideálomat is?

- Azokat legkésõbb; de mégis elég hamar.

- Fogsz-e segíteni te is a színek megválasztásában?

- Hát hogyne segítenélek!

- Akkor itt kell tartózkodnod Szegeden.

- Oh nem. Itt az idén nem lesz virág a réten.

- Miért nem?

- Mert a vén Neptun jön ide nyaralni. Ti, fiatal írók, persze nem ösmeritek már az öreg urat.

- Hát akkor hogy fogsz engem segíteni, ha nem leszel itt?

- Elküldöm hozzád a nagynénémet… az unalmat. Az majd örökké nógatni fog a gondolkozásra. Oh, a kedves nagynéni, az majd megtanít téged mindenre.

A kis bájos teremtés édesen fölkacagott.

- Maga rossz… maga gúnyolódik - mondám és felé nyúltam, hogy szép gömbölyû orcáját megcsípjem.

De biz ott, ahova nyúltam, nem volt semmi más, csak az íróasztal faragott angyalkája.

Hirtelen szétnyitottam a szemeimet. Az én múzsámnak híre-hamva sem volt. Talán csak úgy álmodtam én ezt összevissza.

A PETRIFIKÁLT MAMELUK

(Az elbeszélés tulajdonképpeni kezdete)

És lõn, hogy öreg Fércz Márton uram, a legpetrifikáltabb mameluk, Szeged városának a legszájasabb prókátora, s leghasznavehetõbb ócska ágyúja az álliberálisoknak, kezdett egyszerre megbolondulni.

Hüm! Csak gyarló teremtés az ember, ha szerelmes. Még az okos ember is. Még a megkövesült mameluk is. Sõt még a vén prókátor is. A reális egzakt irányból belemegy a regényességbe, mint valami törvényszéki írnok. Addig replikázik, allegál, egzekvál, licitál, likvidál, míg a legszendébb kliens úgy lefõzi két szép szem tüzes kacsintásával, hogy egyszerre elfelejt Corpus Jurist, telekkönyvi pátenst, kúriai döntvényt, s nekimegy per analogiam a házasság bolondos aktusának, mely legföljebb annyiban bírhat érdekkel józan prókátor elõtt, amennyiben leendõ válópöröknek szokásos alapját képezi.

Nem tudni bizonyosan, az ember gondolkozó tehetsége szünetel-e akkor, az agyveleje zavarodik-e meg, vagy járványos betegség talán, mely néha az öregeknél is jelentkezik, midõn egyszerre üresnek kezdi találni az »aktákkal« fölhalmozott »kancelláriát«, mely pedig olyan szûknek látszott ezelõtt, hogy az amice Lupcsek, Fércz Márton ügyvéd úr »adjunktusa« sem fért bele, hanem odakünn volt kénytelen hálni a Borcsa szolgáló kizárólagos terrénumán, amiért annak persze eszeágába sem jutott »birtokháborítási pört« kezdeni amice Lupcsek ellen; de míg üres, sivár lesz a kancellária, azalatt a szív meg megtelik holmi hóbortos, ábrándos vágyakkal, amik félig szívdobogás, félig eszeveszettség, félig idea, félig semmi, félig hidegborzongatás; a nagy zsíros pörök aktáinak nyomatékos sorai közt a legokosabb argumentumnál egyet fordul vele a világ, szétfoszlik betû, jogtudomány, argumentum s egy szép, feketeszemû, hosszúkás barna leányarc mosolyog le mindenünnen. Az engedelmes kalamus kifordul a bágyadt kézbõl, a kopott táblájú perrendtartásban összevissza kuszálódnak a §§-ok, semmire sem bír ráakadni, a »végrehajtási kérvényt« rózsaszín papírra írja, a pör »stádiumai« helyett a holdat nézegeti, és morog, zúgolódik minduntalan, mintha azon bosszankodnék, miért nem marasztalhatja el az egész világot makacsságban?

Ez az elsõ stádiuma a szerelemnek, mitõl a prókátor annyira reszket, hogy nem meri azt magának bevallani, hanem más okát adja nyugtalanságának: komisz politikai idõjárás… a szélsõbal emelkedõben… s ezek a szemtelen újságlapok nekimennek a legjelesebb férfiainknak… szûkmarkúak a kliensek… rosszul állapítanak a bírák… az ördögnek legyen jókedve.

Most jön a második stádium.

Ez már sokkal erõsebb.

Elmulasztja a »perfölvételt«, szakadnak nyakába a »makacssági végzések«, mint a zápor. Dehát baj is az? Törõdik is õ most a prrts 111-ik §-val? Nagyobb gondja neki most, ki van-e kefélve az új fekete »gérok«, s jól van-e megkötve a dohányszínû atlasz-nyakkendõ? Az adjunktustól megkérdi: van-e valami becsületes olvasmánya, mire az készségesen kikeres valami rongyos könyvet a Justinián novelláiról, mit a principális fitymálva dob el: neki a Jókai és Abonyi novellái kellenek, neki oda ne hozza se Paulert, se Virozsilt, mert nyomban lehúz negyven forintot a »salláriumból«; ami már azért is nehéz matematikai mûvelet lenne, mert a domine Lupcsek havi fizetése csupán huszonöt osztrák értékû frt.

Ebbõl aztán domine Lupcsek is megtudja, hogy a principális szerelmes; amit pedig domine Lupcsek tud, ki Fércz Márton fiskális úr szerint semmit sem tud, azt már valóságos szégyen volna magának Fércz Márton fiskális úrnak nem tudni.

Tehát a fiskális úr a második stádiumban rájön, hogy az a szép leány, az a kis »feketerigó« maradandó nyomokat hagyott szívében, s bizony ha véletlenül még »res nullius«, nem lenne bolondság magához hozni az élet »felzetéül«… hiszen a prókátor úr is ember… az õ szíve sem egészen kõ… azt is »szignálja« az Ámor nyila, az õ világában is helyet foglalhatnak a szelídebb emberi örömek, legalább »sub clausula«.

Ekkor tehát legelõbb is fölveszi elméjében a »tény álladékát«: a kis feketerigó egyetlen leány, az apja derék, becsületes iparos volt, az isten megáldotta a két keze munkáját, úgy vonult vissza a mesterségtõl, hogy egy szép háza van felsõvároson, s gyönyörû tanyája odakünn, hát biz ez mind a kis rigóé lesz, ha az isten õ szent akaratának tetszeni fog kiszólítani ez árnyékvilágból õkigyelmét Bike Ferenc uramat; ami meg másrészrõl õt magát (t. i. a fiskális urat) illeti, még mindig ér valamit ötven éve dacára is, van néhány ezer forintocskája a takarékpénztárban, csinos »klienturája« és egetverõ mameluki nimbusza. A két vagyonka összetéve, meglehetõs »fundust« képezne a jövõ számára, minélfogva elhatározta megtenni a kellõ lépéseket.

Egy egész processzus ez is - de nagyon furcsa processzus!

Az ember itt is megírja az »alázatos kérelmet«, csakhogy magát kéri benne »elmarasztaltatni« a bájos alperes által, dobogó szívvel lesi a »választ«, s minél udvariasabban szerkeszti meg rá a »viszonválaszt«, a kimaradhatlan goromba »tagadtatik« szó elõ sem fordul benne, az alperest a világ kincseért sem cáfolja meg sehol, sõt inkább beismeri minden állítását, s igér mennyet-földet. Egyszóval ez egy egészen megfordított pör, melyet mindenáron el kell veszteni. Az embernek egészen ki kell vetkõznie természetébõl, nyájasnak, elõzékenynek, odaadónak lenni, ami pedig nagy megerõltetés egy - prókátortól.

Ha nincs valami nagyon infámis »ellenirat«, gyorsan következik utána a »végirat«, melyben kihúzatik s megbeszéltetik az esküvõ napja s egyéb ezzel járó bolondság.

Ezen szerelem pedig csodálatos módon keletkezett, valamint a házasság eszméje is. Mert ha egy fiskális bolondul meg, annak nagyon furcsa az õ megbolondulása.

Fércz Márton régi ember Szegeden, s ügyvédi irodája egyike a legkeresettebbeknek, mert különb ügyvédet kívánni sem lehet, mint õ. Hallgatag, ravasz, titoktartó, kegyetlen és mindenre képes.

Egyszer egy árverési végrehajtáson, midõn hiába folyamodott annak elodázása iránt, behintett valami okmányt valódi szegedi paprikával, s mielõtt végrehajtáshoz hozzákezdett volna a bírói kiküldött, ki mellesleg legyen mondva, a rövidlátó emberek közé tartozott, átnyújtá neki az okmányt.

- Uram, mindenekelõtt olvassa ezt - kiáltá stentori hangon. A végrehajtó kezébe vette az iratot, közelvivé azt szeméhez, s hogy more patrio leverje a porzót, két hatalmas fricskát adott annak alulról.

Hanem ‘iszen egyéb sem kellett a végrehajtó úrnak. Egyszerre irtóztatóan marni kezdte valami a szemeit. Fölordított fájdalmában, mint a vadállat.

- Megvakultam.

Hirtelen ágyba kellett fektetni, orvosért futni, s a licitációt, mely délelõttre volt kitûzve, abbanhagyni. Fércz Márton a markába nevetett, mert a célját érte. Az árverésre új terminust kellett kitûzni s »qui habet tempus, habet vitam« - addig rendbe hozhatta a kliense ügyét.

Ez azonban csak egyike a Fércz Márton hírhedt furfangjainak: egész anekdotte-tár van ezekbõl.

Mint fogadott extra-vonatot, mikor a híres felsõmagyarországi »Csupik et Comp.«-féle cég bukásának híre Szegedre jött, pedig a rendes vonat elõbb indult a különvonatnál. Arra persze senki se számított az érdekelt fiskálisok közül, hogy míg õk állomásonkint késnek itt tíz, amott húsz percet, addig a különvonat odaérkezik, s egész kényelmesen rá lehet vezetni Fércz úr kliense érdekében a fönnmaradt vagyonra a végrehajtást, s a sero venientibus ossa.

De az ördög gyõzné mind fölemlegetni a Fércz Márton prókátori cselszövényeit és találékonyságát, melyet mint városi bizottsági tag sokszor kamatoztatott ügyesen, de mindig a hatalom mellett, amiért a »petrifikált mameluk« elnevezés lett osztályrésze.

Mindezeket pedig azért kellett elõre bocsátanom, miszerint annál valószínûtlenebb legyen ama tény, hogy a petrifikált mameluk szerelmes lett.

Nincs valami nehezebb a költõk állításai szerint, mint az ébredõ szerelmet rajzolni éppen keletkezésében. Támad, nem tudni mikor, nem tudni hogyan, megfoghatatlanul, lassan és mégis egyszerre…

Én végre abba a szerencsés helyzetbe jutottam, hogy túlhaladva Shakespeare-t is, egész korrekt vázolhatom: miként és hogyan támadt Fércz Márton uramban szerelem a szép Vilma iránt.

Biz ez egy okmány olvasása közben támadt, mégpedig az okmány második lapján, amikoron is Fércz fiskális úr fölugrott fekete karosszékébõl, megállt a tükör elõtt, sokáig nézte magát, azután sebes léptekkel egyszer-kétszer végigment a szobán, s megállapodván a körmölgetõ amice Lupcsek elõtt, azt - a világ eleje óta legelõször - egy garasos szivarral kínálta meg.

Nem tudni, megbánta-e késõbb e szokatlan lelki fölindulást, annyi azonban tény, hogy szerelme e pillanatban született.

Azontúl napról-napra mindinkább elhatározóbb alakot kezdett ölteni; az utcán köszönni kezdett a kis Vilmának, ruházatára nagy gondot fordított, s azt a titokzatos okmányt, mely õt szerelemre indítá s melyet gondosan lezárt vasládában tartott, sokszor vette elõ, új erõt merítve belõle a nagy vállalathoz, amibe ilyen hajlott korban belevágott.

AZ »ARANY OROSZLÁNY«-BAN

Így álltak Fércz Márton uram szívügyei, midõn egy napon az »Arany Oroszlány« kávéházba vetõdött a »Fõvárosi Lapok« novella-folytatását olvasni (mert a fiskális úr, amióta szerelmes lett, ilyenekre is ráér).

Az »Arany Oroszlány« pedig két nevezetes dologról ismeretes. - Elõször arról, hogy ott a mameluk ember nem érezheti magát otthonosan, mert az »Arany Oroszlány« mindenkor a tigrisek fõtanyája volt, s másodszor arról, hogy annak a szép kis leánynak, aki a fiskális úr öreg szívébe tavaszt ültetett, az édesatyja odajárt ebédutáni feketekávéra.

Mindenki elcsodálkozott, midõn Fércz Márton uram oda belépett, és mint minden rendkívüli esemény, ez is mozgást idézett elõ.

A törzsvendégek kinyújtott nyakkal s kíváncsi pillantásokkal méregették. A pincér, ki éppen feketekávét vitt nemzetes Csutak János uramnak, kiejté a csészét bámultában.

- Spicli! - sziszegé az öreg brigadéros, a »bumzerek királya« és még nagyobb füstmacskákat kezdett eregetni világhírû tajtpipájából.

A kártyázók, kik a kávéház belsejében ütik az asztalt, egyszerre kérdõleg néztek egymásra. Absolon Zsiga azonfölül még a »tercet királyig« is elfelejtette kimondani, ami miatt holta napjáig [nem szûnt] átkozni Fércz Mártont, mert ezen fõbenjáró cselekmény elmulasztása ez egyszer döntõ szerepet játszott a parti rossz kimenetelére is.

Fércz Márton uramat azonban mindez a legkevésbé sem konfundálta; lassú, méltóságteljes léptekkel ment végig a kávéházon, a »Kassza« elõtt megbillentette újdonatúj kalapját az ott ülõ kisasszonynak, üdvözölte a biliárdozókat, azután leült Csipék-Bike Ferenc uram mellé, aki az említett leányzó törvényes édesapja gyanánt vala ismeretes.

- Jó napot, Bike Ferenc uram!

(- Ha jó, edd meg - dörmögé magában a megszólított, s egy szokatlanul nagyobb kortyot hörpintett ki a feketekávéjából, hagy annál elõbb megszabaduljon tõle s következésképp az asztaltól is, melyen a findzsa állott, s mely mellé az ügyvéd úr letelepedett.)

- Hogy érzi magát, Bike uram?

- Hát csak úgy - felelte Bike vállvonítva.

- Éppen kegyelmedet keresem.

- Ugyan? - felelte Bike kedvetlenül, és nem kérdezte miért.

- Egy-két szavam lenne…

- Oh, oh… - dünnyögé az öreg Bike, és nem kérdezte, vajon mi legyen az az egy-két szó.

- De csak négyszemközt mondhatom el. Azt is olyan helyen, ahol nincsenek a falaknak fülei, például otthon önnél.

- Nem szeretem a titkokat - szólott Bike. - Ha már meg kell lenni, isten neki, itt is végighallgathatom a fiskális urat.

- Hehehe! - kedélyeskedék Fércz, - pedig ez éppen egy nagy titok.

Az öreg Bike fölállt, megfogta a kávéskanalat és csengetett.

- Fizetek! - mondá a pincérnek, azután Fércz felé fordult és amúgy foghegyrõl megjegyzé:

- Vagy itt mondja el az úr, mit akar, vagy sehol. Nem szeretem, ha a házamhoz olyan emberek mászkálnak…

- Milyen emberek - vágott közbe nyájas mosollyal a fiskális úr.

- Olyan emberek, akik ellenkezõ pártálláson vannak. Ha hozzám látja bemenni valaki most, a követválasztás idején, még azt hiszi majd, hogy a fõispántól jön az én lelkemet is megvásárolni az ördögnek.

- Hüm! Hüm! Ön igazán szörnyû rebellis. Semmi közöm a kigyelmed lelkéhez, édes Bike uram. Eszemágában sincs a magas kormány részére hajlítani kigyelmedet. Egészen másnemû az én szándékom, amelyért úri házához kívántam bátorkodni. Hanem hát ha nem lehet, akkor nem lehet, csupán a segédemet küldöm el kigyelmedhez.

Bike nem is hallgatta tán végig az egész mondatot, hirtelen fölvette felsõkabátját s eltûnt a kávéházból, míg Fércz Márton uram maga maradt gondolataival az asztalnál.

Egyre jobban-jobban gyûltek a kávézó vendégek, az asztaloknál már nem lehetett helyet kapni, némelyek állva szürcsölték kávéjukat, de azért a Fércz uram asztalához mégsem ült senki, mert az »Oroszlány« tigrisei kérlelhetetlen emberek, kik végtelenül gyûlölik a kormányokat és azok embereit.

Fércz úr egy-kétszer fölkelt, a tükörbe nézett, meg leült, aztán a padlót döfködte fehér elefántcsontos botjával s elábrándozva motyogta:

»Enyim lesz… Enyimnek kell lennie.«

EGY SZEGEDI POLGÁR ÉS HÁZATÁJA

Bike Ferenc uram a szegedi felsõváros legtiszteltebb polgárainak egyike, kinek mindene van, amire egy igénytelen embernek szüksége lehet. Van elegendõ vagyona, népszerûsége és egy igen szép leánya. - Általánosan azt tartják róla, hogy ritka becsületes ember, és ami még többet ér, hozzá boldog ember is.

Ha van valami hibája, amit az emberek megrónak, az szertelen kevélysége, mely már úgyszólván a gõgbe csap át.

Házának külsejérõl látszik némileg lelkének belseje. A homlokzaton egy hajadonfejû szent állott a mélyedésben: már a kõfaragó is úgy fundálta ki, hogy levett süveggel álljon ott õkegyelme tiszteletére, respektusból az alatta olvasható sorok iránt:

»Ezt a házat építette Bike Ferencz Anno 1850. A saját erejébõl.«

Ezzel aztán meg van mondva: kicsoda lakik bent! Egy ember, aki kevély önmagára. Egy vótuma a tekintetes városi bizottságnak, aki meg van szokva, hogy a fõispán is messzirõl köszöntse s így szóljon hozzá, valahányszor találkoznak: »Hová, hová, édes Ferencem!« Mert hova Bike uram áll, ott van az egész felsõváros, sógor, keresztkoma, minden hetedízigleni atyafi, meg aki ezután azzá akar lenni.

Pedig ki nem akarna! Egyetlen leány és szép leány. - És még milyen szép. Nem azon szépségek egyike, kiken szívesen pihen meg szemünk a korzón vagy a népkertben, kiken mûvészet, fényes hazugság mindaz, ami a szemnek tetszetõs, kiknek csinos külsejében a kémikustól kezdve lefelé mindenféle mesterember hozzájárul a maga tudományával. Vilmán valóság volt minden: a gazdag hullámzó fekete haj, a karminpiros ajk, az elevenségtõl csattanó arc, a fehér fogsor és az a természetes naiv vidorság, melyet nem mérgezett meg az úri szobák pacsuli-szaga, hanem épen, frissen tartott meg az ártatlanság üde költészete.

Bike uram éppen künn pipázott a tornácon, midõn amice Lupcsek a ház elé érkezve, szerencsés jó estét kívánt s magát tek. Fércz Márton uram adjunktusa gyanánt mutatta be.

- Üzent talán valamit a fiskális úr? - kérdé Bike.

- Üzenni ugyan minél kevesebbet üzent, hanem küldött ahelyett egy bepecsételt levelet.

- Akkor hát menjünk be a pápaszememhez - szólott a gazda kedvetlenül, s maga menvén be elõre, Lupcseket le sem ültette.

Ott benn aztán kikereste a pápaszemet, orrára igazította, levette megtörülgetni, újra föltette, akkor odalépett nagyobb világosság okáért az ablakhoz, s penecilusával szép lassan fölbontogatván a pecséteket, kihámozá azt hüvelyébõl, s szokás szerint egy erõteljes fricskával megtisztítá a porzótól.

Biz abban a levélben szép meglepetés várt rá.

- De hát ápril 1-je van ma? - tört ki ingerülten.

- De bizony november 10-ike van - felelt egykedvûen Lupcsek.

- Hát megbolondult a maga principálisa, hallja kend?

Amire Lupcsek édesdeden vigyorgott.

- Tudja-e, hogy a lányom kezét kéri meg levelében?

Lupcsek úr szánakozólag egyengeté a száját.

- Ejnye, ezer lámpás! ez rossz tréfa a maga principálisától, hallja kend. Nem szedtem én a lányomat a szemeten, hogy a legelsõ agglegénynek, ki apja lehetne, odadobjam. Viheti neki a kosarat. Fel is út, alá is út.

Amire Lupcsek majd meghalt nevettében e pattogó szavakra: tetszett neki, hogy így szapulják a principális urat. - A principális úr, kérem alásan, bizonyosan számított azon körülményre, hogy tisztelt Bike úr kevesellni fogja a prókátori állást és sokallni az ötven tavaszt, mely vállait nyomja; miután azonban azt, amit akar, ki is viszi - ezúttal sem volt rest, a föntebbi oknál fogva szerény helyettesét különféle argumentumokkal látni el. Ha a Nr. 1. nem használt, van szerencsém átnyújtani a Nr. 2-õt.

A Nr. 2. alatt Lupcsek úr átnyújtott egy leltárt, melyben bennfoglaltatott összeírva a fiskális úr összes ingó-bingó és ingatlan vagyona, ami pedig sem több, sem kevesebb, mint kerek 40.000 forint. A leltár mellett ott volt a móringlevél is, hogy mivel ez a vagyon a Fércz Mártonné szül. Bike Vilma úrhölgy tulajdona stb.

- Szép, szép, - mondja átnézve az iratokat - de azért mégsem eszünk egy tálból cseresznyét. Mert nekem is vannak argumentumaim. Nem adom elõször, mert - nem adom, másodszor pedig nem adom azért, mert már odaadtam.

- Hát a harmadik argumentum - bátorkodék alázatosan megjegyezni Lupcsek úr.

- Hát még ennyi sem elég? Ki ne vegyen az úr a flegmámból - annyit mondok.

- Nem elég, kérem alásan, persze hogy nem elég. Nem elég pedig, instálom, elõször azért, mert a bizonyítás végtelen valami, a ha már egyszer végtelen, nagyon természetes dolog, hogy a második argumentummal nem végzõdhetik teljesen; nem elég pedig másodszor azért, mert nekünk van ám harmadik argumentumunk is.

Azzal kivett zsebébõl egy Sziráky-féle halformájú bicsakot s szétnyitván azt, meghasítá mellénye bélését, melybõl egy másik ötpecsétes levél hullott ki különféle illatos papírokba takarva, mely kiváló gondoskodás nyilván annak fontos voltát volt hivatva mutatni.

- Ide hát vele! - mondá fél-bosszusan, fél-nevetve az öreg Bike.

De alig hogy olvasni kezdé, arca szederjes ónszínt váltott: minél tovább ment az öregbetûs sorokban, annál jobban ráncolta össze felhõs homlokát. - Mikor végigolvasta, némán megrendülve tette zsebébe; a pipája is kialudott, hozzáfogott, hogy újra megtömi, de a zacskó helyett újra a levelet húzta ki és végigolvasta még egyszer. Biz abban csak az állott, ami elõbb. Megtörülte homlokát reszketõ kezével:

- Beleegyezem! - nyögé kínosan, s arcán síri sápadtság ömlött el. - Még ma szólni fogok a lánnyal is.

A TITOK

Szakítsuk itt meg történetünket egy darabon, hogy fölkeressük sötét odújában a múltat, mely beszélyünk meséjét szõtte. Csak 17 évvel megyünk elõbbre Bike bátyánkkal, ki még akkor élete javát élte, amennyiben nemrég nõsülvén meg, úgyszólván a mézes évek örömeit élvezte, ha ugyan lehetséges, hogy a »hetek«, mint gumielasztikum, évekké nyúljanak. Itt azonban valószínûvé tette az a körülmény, hogy Bike uram nagynehezen jutott hozzá a feleségéhez - s amihez nehezebben jut az ember, az mindig becsesebb.

Az ifiasszony már tudnivaló, hogy azért sem maradhat ki e fejezetbõl, mert »titok« a címe. Márpedig hol titok van, ott keresd az asszonyt, és megtalálod a titok kulcsát.

Isten nyugosztalja meg szegény ifiasszonyomat a haló porában, de csakugyan õ volt oka mindennek! Minek ment férjhez Bike uramhoz, ha Karczy Pétert szerette? Minek hallgatott szüleire, kik elébe tették a falusi ispánnak a gazdag Bikét, ki azonfölül még gyermekes apa is volt, mert korán elhalt neje után két kis árva maradt.

Igaz, hogy a leányszív még az akkori idõk szokásában nagyon kis potentát volt arra, hogy a szüle ellen merjen protestálni, - de ha, ez lehetne is mentség arra, hogy hozzáment, vajon hol találhat mentséget rá, hogy még azontúl sem verte ki fejébõl a csinos hetyke Karczy Pétert, ki sokat járt be Szegedre.

Nehéz a szerelemnek parancsolni, de nehéz a féltékenységnek is! Ezt kellett volna tudnia a szegény ifiasszonynak! A sors úgy akarta, hogy a fiatal házasoknak mindjárt a mézeshetek után el kellett menniök egy rokonuk lakadalmára, ki egy Szegedhez közelfekvõ faluban jegyzõsködött.

A lakadalmas háznál ott volt Karczy Péter is.

A fiatal férj mindjárt az esküvõ után fogatni akart: Veronka nem engedte.

- Oh, maradjunk még legalább egy óráig.

Bike sötéten bólintott: rossz géniusza pokoli sejtelemmel kínozta.

- Jó! Maradjunk hát még egy óráig.

Az az egy óra kínos volt neki: nem találta helyét sehol. Feje égett, lábai roskadoztak, szíve hangosan dobogott. Izgatottan támaszkodott a falnak s behunyta vérben forgó szemeit. Gondolkozni akart, egy sötét terv érlelõdött lelkében. A gyanú és düh rossz tanácsadó. Behunyt szemei elõtt rendben végigvonultak a lelkében elképzelt víziók, láza képzelet-alkotta képek a megcsalt szerelem hátterével, sötéten, fenyegetõn: kígyó alakban végzõdõ nõi szörnyek, mik neje arcát viselték, aztán két irtózatos szem, mely reábámult és égette mint a pokolkõ.

Megrázkódék, megtapogatta homlokát, melyrõl izzadság csurgott. Arról gondolkozott, ébren van-e vagy álmodik? Lehetetlen, hogy ébren legyen.

Belülrõl éppen e percben hangzott föl a zene: a régi jó idõk csárdása.

Bike az ablakhoz lépett és benézett. Amit látott, abból nyomban megtudhatta, hogy ébren van.

Veronkája Karczyval táncol, kéz a kézben, szív a szívhez közel, feje a Karczy vállán pihen, míg a Karczy keze karcsú derekát szorítja. Oh, kárhozat! Ki tudja, mit sugdoshatnak egymásnak!

Magánkívül rohant be s megfogta neje kezét, midõn az éppen a legügyesebben kacérkodott, hogy a táncosa meg ne foghassa. A csárdásnak ez a legköltõibb része; mintha azt mondaná a táncosné: »fogj el s a tied vagyok«.

- Az egy óra elmúlt, - szólt Bike tompán - menjünk!

A menyecske kipirult lángoló arca egyszerre elsápadt, s nagy kék szemeit esdõleg emelte Bikére:

- Oh, még egy félóráig… csak egy félóráig. Olyan jól érzem magam.

- Olyan jól érzed magad! - szólott Bike gúnyosan.

Ez döntött. Semmi kétsége nem volt többé. A jelek beszélnek a legõszintébben annak, aki olvasni tud belõlük.

Az erõs férfiú idegét mintha villanyfolyam öntötte volna el az egyik percben, míg a másikban borzongató hideg futott rajtok keresztül. A kitörõ düh festékezett arcán s egész valóján, de ajka nem árulta el.

Éppen a düh nagysága adta neki azt a gonosz tanácsot, hogy szedje össze magát, ne áruljon el semmit abból, ami belsejében forr.

- Nem bánom, - mondá látszólagos egykedvûséggel - maradjunk akár reggelig: magamnak sincs nagy kedvem elmenni. Azzal hidegen hátat fordított nejének s úgy eltûnt, hogy egész este nem látták, az igaz, hogy nem is nagyon ügyeltek reá.

Úgy éjfélfelé azonban újra látható lõn, szótlanul járva-kelve, az egyedüli komor alak a vigadók közt.

Ismerõsei azt hitték, hogy sokat talált bevenni a jóból, s valahol a szénatartóban aludván ki a mámort, még mostanáig sem gombolódott ki teljesen a »katzenjammer«-bõl.

Bike uramnak azonban jobban fájt a feje, mint a bortól szokott. Alig várta az alkalmat, hogy négyszem közé kerüljön Karczyval.

- Az úr nemesember, ugye? - szólítá meg halkan.

- Az vagyok - felelt az mogorván.

- Ha nemesember, akkor nem gyáva. Nem fog szólani senkinek, hanem egy félóra múlva kilopózik innen s lejön utánam a kertbe. Várni fogom a méhesnél. Egy kis számolni valónk lesz együtt.

- Ott leszek - súgá dacosan, s azzal egyet kurjantva, ott a Bike uram szemeláttára táncra kapta annak feleségét. Akiért a számadás lesz a méhesben.

Hanem azért nem váratott magára sokáig; a szomszéd pajta falára két sötét árnyék rajzolódék: a Bikeé és a Karczyé.

- Eljöttem! - mondá hetykén Karczy, a méhes egyik oszlopának támaszkodva. - Mit akar velem?

- Nem valami találós mese - szólt a másik; - bizvást elmondhatom.

- Nos?

- Nekem úgy tetszik, hogy mi egészen fölöslegesek vagyunk egymásnak ezen a világon.

- Magam is gondoltam már arra…

- Úgy-e? annál jobb. Legalább könnyebben esünk át rajta. Tudja, hol voltam azalatt, míg a mulatság folyt? - Nem vagyok kíváncsi.

Bike türelmetlen mozdulatot tett.

- Felültem az egyik lovamra, s hazavágtattam a pisztolyaimért.

Karczy hidegen mondá:

- Nagyon jól tette.

- Mind a kettõ golyóra van töltve. Jöjjön utánam!

Karczy szótlanul követte. Egy széles ugaron mentek keresztül, melyet a sötétben is fehérlõ gyalogösvény szelt át, feketén elterülõ füzesbe vezetve a rajta menõket. Bike ment elõl; a füzes közepe táján megállapodott, mintegy gondolkozásba esve, de csakhamar ismét megindult gyorsított léptekkel.

Karczy törte meg a hallgatást.

- Nem látom át, miért menjünk olyan messzire?

- Majd átlátja.

- De mit mondanak majd, ha olyan hosszasan maradunk ki?

- Azt csak egyikünk fogja meghallani, hogy mit mondanak, mert a másik nagyon is hosszasan fog kimaradni.

- Körülbelül? - veté oda Karczy gúnyosan.

- Körülbelül az ítéletnapig.

A füzes túlsó részén az Ér folyó kanyargott, mint egy óriás fodorba szedett csillámló ezüst szalag. A folyamot itt egy keskeny lóca hidalta át a gyalogosok számára; ha szekéren akart oda eljutni az Éren túli dûlõbe, félnapi járóföldet került a vármegye hídjáig. Olyanok voltak akkoriban a magyar közlekedési viszonyok.

A parton egyszerre megállott Bike, s kihúzván köpenye alul a hozott pisztolyokat, ellenfelének nyújtá választás végett.

Karczy találomra hozzányúlt az egyikhez, s fanyarul jegyzé meg:

- Én azonban tanúk nélkül nem lövök, mert nem akarok úgy halni meg a börtönben, mint gyilkos.

- Te nem lõsz? - ordított föl dühösen Bike. - Amint akarod. De én esküszöm, lövök s ledurrantlak, mint egy megfutamult nyulat.

Karczy úgy érezte, hogy most legokosabb volna erre a dühöngõ emberre rohanni, kicsavarni kezébõl a pisztolyt s bedobni a magáéval együtt a vízbe; de volt a dühöngõ ember kitörésében valami igazságos, valami jogos, ami megmegbénítá a másik erejét és lehûté merészségét.

- Nem bánom hát, - szólt halkan - végezzünk, de szaporán.

Bike homlokára ütött és élénken mondá:

- Megálljon, csakugyan igaza van. Annak, aki életben marad, némi alkalmatlansága lesz a másik holttestével. Ezen segítsünk valahogy. Én azt indítványozom, álljon mindenikünk erre a keskeny lócára: akit a lövés ér, lebukik, eltemeti a víz, nem lesz vele a másiknak semmi baja. A víz hûséges titoktartó.

Karcy egy percig gondolkozott.

- Elfogadom - szólt mohón. - Ki lõ elõször?

- Mind a ketten egyszerre.

- Hogyan lehet az?

- Mindjárt megmondom. Hallja az éjféli kakas kukorékolását a faluból?

- Hallottam; de most éppen megszûnt.

- Nem tesz semmit, mindjárt megszólal. Az elsõ kakasszóra lövünk.

- Igen, de mi biztosít, hogy valamelyik vissza nem él a helyzettel és bevárja…

- A saját becsületünk, Karczy uram! Az Isten reánk néz és látni fogja…

- Elég… én helyemre állok.

A karfátlan keskeny gyaloghíd lett tehát a csatatér.

A két ellenfél kimérte a nyolc lépést lassan, tipegve az egymás mellé tákolt deszkákon, amiken nappal is vakmerõ vállalat végiglépkedni, aztán fölhúzták a pisztolyokat, egymásnak szegezték és figyelõ állásba tették magokat.

A várakozás nem volt hosszú, de borzalomteljes és fárasztó. A holdvilág hol-hol kibukkant, mintha búvosdit játszanék a csillagokkal az apró-cseprõ felhõfoltok mögül, a füzesben titokszerû zúgás kelt, mintha az alvó természet lélegzete lenne, az éji csendet csak egy-egy, a gyaloghídoszlophoz csapkodó hab loccsanása zavarta meg.

Éles kakasszó metszette át a levegõt, két pisztolydurranás hallatszott utána - s két emberi test zuhant a hullámokba.

A hold sietve bújt felhõtakarója alá.

Az egyik alak legyõzte a hullámokat s kiúszott a partra, a másikat pedig csendesen vitte a víz… a hûséges, titoktartó víz.

Bike maradt meg. Megmerevülten állott a parton, szemei önkéntelenül utána vesztek annak a mindinkább kisebbedõ fekete pontnak, mely olyannak tûnt föl a csillámló ezüst szalagon, mint egy odacsöppent tintafolt.

Mi lehet az?

A halott feje, mely ki-kibukkan a habok közül. Utána szeretne futni a part hosszában, de inai megtagadják a szolgálatot. A bosszú, düh, féltékenység, lelkének eddigi sötét lakói egyszerre semmivé váltak, rájok nem emlékezik többé, mintha sohasem ismerte volna õket.

…Miért tettem? Miért tettem?

Csak a mogorva csend felel kérdésére, mit lelkéhez intéz; a füzes most is titokszerûn zúg, mintha az egyik fûzfavesszõ a másiknak sugdosná a rejtélyes titkot, a habok most is haragosan csapódnak a hídoszlophoz, mintha locsognák: gyilkos! gyilkos!

Csitt!… Egész testében reszketni kezd: sóvárogva várja, mikor tûnik el a láthatárról végképp a lefelé úszó fekete pont.

Akkor tán megkönnyebbül.

Csalódik. A fekete ponttól sohasem válhat meg többé: lerajzolódott az lelkében s ezentúl örökkön-örökké magával kell cipelnie e gyötrõ fotográfiát.

HANG A TÚLVILÁGRÓL

Az elõbbi fejezetben leírt esemény régen történt, olyan régen, hogy talán nem is igaz már. - Azelõtt ugyan sok mendemondára adott alkalmat a fiatal ispán gyors eltûnése, magyarázták különféleképp, különösen a környék vénasszonyai köszörülték rajta nyelvüket sok ideig: hova lehetett, mi történt vele, megölték-e, vagy õ ölte-e meg magát? De hátha Amerikába szökött, vagy álruhában jár-kél a környéken, hogy így kerülgethesse a Bike uram szép feleségét.

Néhány hónap múlva aztán kifogtak az Érbõl egy holttestet, teljesen föloszlott, megismerhetlen állapotban.

A közvélemény megelégedett vele: a’ bizony a szegény Karczy holtteste. Az isten nyugossza meg, hogy ím most már az anyaföldben fog találni pihenõhelyet.

A bíróság ugyan hivatalosan konstatálta, hogy a holttest nem lehet a Karczyé, mert annak fekete haja volt, míg ezé sárgás, azonfelül Karczy magas termettel bírt, emezé meg alacsony. De hát utóvégre is mit tud ahhoz a bíróság? Tessék csak a szolgabíró úrnak két hónapig víz alatt tartani tekintetes fejét, valamint érdemes csontjait, s majd meglátja: mekkora változáson megy át becses úri személye.

A bagódi csõsz emlékezett arra, hogy a lakadalom estején éjféltájban két úrféle ember ment el a kunyhója mellett, kisvártatva két pisztolylövést is hallott az Ér felõl; csakhogy a bagódi csõsz részeges ember, s mióta húsz évig - mire nagyon büszke - a császárt szolgálta, annyira megrögzött benne a katonaerkölcs, hogy egyetlen szavát sem lehet hinni.

A szomszédos kackari bakter pedig mennyre-földre esküszik, hogy azon éjszaka egy lucskos kísértet ment át falujukon, a víz úgy csepegett róla, mint az ereszrõl, csipkés nyomokat hagyva a poros úton. Eleinte - úgymond - neki akart menni, de aztán eszébe jutott, hogy a kommenciójában nincs benne a kísértet-fogdosás, minélfogva behunyta szemeit és áhitatos kereszteket vetve magára, hagyta a rossz lelket a maga útján menni.

Karczy özvegy volt. Neje, kivel alig élt egy évig, éppen azon percben veszté el életét, midõn újat adott a kis Miklóskának. Miklóska második évében járt és már nagyon tisztán ki tudta mondani az »apa« szót, (a »mama« szóra nem volt szüksége szegénynek!) midõn egyszer az apa csak nem volt sehol. Jó emberek, kik már tizenhét év óta is megfogytak, gondoskodtak az apátlan-anyátlan árváról, mígnem egy napon valami felsõvidéki kabátos ember jelent meg a faluban, ki magát Karczy rokonának vallotta, s a gyermeket magával vivé.

Mindössze ennyi vált köztudomásúvá e szomorú dologból, de lassanként, mint mindent, e halvány részleteket is elfeledték az emberek. A tények is csak olyanok az idõ markában, mint a festett kelme, mely lassan-lassan színét veszti.

Csupán Bike lelkében maradt örökké újdonatúj a borzalmas kép.

De ha foglya is annak a képnek, ha nyomja is lelkét ez a kép, ha fölijeszti álmaiból, ha arcul csapja, mikor a legédesdebben mosolyoghatnék, ha ürmöt vegyít italába, mérget kever ételébe, ha a jótékony feledést elhessegeti is tõle - legalább ne tudja senki! A titoktartó víz ne szóljon soha, soha!

És íme ma, évtizedek múlva váratlanul megszólal a víz feneke.

Fércz uram azt írta a levélben:

»Tisztelt Bike uram! A kenderesi lakadalom éjjelén két férfi állott a bagódi gyaloghídon fölvont pisztollyal. Hogy mi lett a két férfi sorsa, azt csak »mi ketten« tudjuk.

Ha tudjuk, minek meséljem tovább. Okos emberek a kevésbõl is értenek. Tisztelt uramat tán nem is valami nagyon interesszálja ez a dolog? Régen volt - bizony el lehetett volna már felejteni is azóta! Meghiszem, ha a dokumentumoknak nem volna olyan fatális hosszú memóriájuk! De mit beszélek én itt összevissza, mintha a kosárért aprehendálnék? Az elsõ gondolat nem mindig a legjobb gondolat, tudom tehát, hogy nem marad mellette, hanem szívesen elfogad vejéül. Dátum stb.«

Ez volt a prókátor sorainak tartalma, melyektõl Bike mozdulatlan maradt székén, mint a villámsujtott, ki nem hall, nem érez, nem gondol, nem él; amice Lupcsek kezeit dörzsölte s még egyszer kérdé az öregtõl:

- Tehát beleegyezik a házasságba ugye?

Dejszen kérdezhette már az öreg Bikétõl! Nem felel az már többé a vallató bírónak sem… Nagy megüvegesedett szemei ostobán meredtek az ifjúra, mintha azt mondanák a »nem értem, mirõl van szó«. Végre megmozdul a nyelve s érthetetlen bömbölõ hangot ád, mint a beszélni tanuló gyermeké.

- Ezt a szél érte - mekegé hüledezve Lupcsek s az ajtóhoz szaladva elkiáltotta magát: - Segítség!

Lupcsek kiáltására az öreg cseléd, Boris szaladt be legelõször, de rémültében nyomban vissza is futott az udvarra, föllármázva az egész környéket.

- Jaj istenem! Ki hitte volna? Ilyen hatalmas embert is hogy meglátogat az isten! De csak erõs vagy, én teremtõm! Hogy meg tudsz birkózni mindenkivel. Emberek, népek, felsõvárosiak! - ordítozott kezeit tördelve - ha van lelketek: segítsetek, fussatok! A Jancsi hadd menjen orvosért a Palánkba. Jobb volna ugyan a bába, mert az különb ember az orvosnál, de a nemzetes úr nem szereti, - te Teca, te!… te meg szaladj szaporán a sánta molnárnéhoz, a Tyúkbögy-utcába, egy kis jóféle fûért. Te meg mit bámészkodsz itt, fiam, Kató. Jobb bizony, ha hirtelenébe egy kis zabot melegítesz a nemzetes úr gyomrára, - ki tudja, hátha megállítaná a költözködõ páráját…

Lupcsek éppen a kalapját vette s távozni készült, midõn Vilma sugár alakja megjelent a küszöbön.

- Atyám! - kiáltá a valódi fájdalom megdöbbentõ hangján, s odaborult atyja keblére, csókolva arcát, homlokát, s saját kezeiben melengetve az övéit.

- Oh, milyen hidegek, mint a…

»Mint a halotté«, akarta mondani, de Lupcseket valami sajátságos, életében elõször érzett gyöngédség arra készteté, hogy útját állja annak a borzasztó szomorú gondolatnak.

- Mint a jég - szólt hirtelen Vilma mellé lépve, és maga is megfogta az öreg merev kezét. Majd ezeket tette még szavaihoz: - Különben nincs ok aggodalomra, azt hiszem.

A leány meglepetve nézett föl: jól esett neki az a szó, szelíd szemei köszönetet látszottak mondani Lupcseknek, ki ettõl egészen megindult. Szegény Lupcsek: még soha nem érzett hasonló melegséget a szíve tájékán.

- Az elsõ szélhûdési roham nem szokott veszedelmes lenni. Azt gondolom, még a szavát is visszanyerheti.

- Szent isten! - zokogott fuldokolva Vilma, szép halovány arcát kezeibe temetve, - mért mondja, hogy visszanyeri a szavát? Hiszen el sem vesztheté azt! Nem néma az én apám. Atyám, atyám! nézz rám, szólj hozzám! Én vagyok itt, nem ismersz?

Az öreg kinyitotta szemeit egy percre, nyelve sebesen forgott ajkai közt, de csak értelmetlen gagyogást hallatott. Vilma lázasan sikoltott föl:

- Hát mégis néma vagy! Nincs szavad, csak gondolatod! Látsz, de meg nem szólíthatsz. Kérdezhetlek, de nem felelhetsz! Édes jó apám!

Könnyei megeredtek, mint a zápor, s odatérdelt apja mellé, kit Lupcsek ezalatt ágyba fektetett.

- Ki fog nekem mesélni a hosszú téli estéken, kivel fogok én beszélgetni ezentúl? Ki fogja nekem mondani, fejemet simogatva: Kedves Vilmám!

Amice Lupcseknek jaj be kedve lett volna odalépni a kedves leányhoz, térdre esni elõtte és azt kiáltani: »Én, én.«

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------