A SEPRŰS TÓT

1884

Mikor a lesti tótok mind haza gyûlnek, akkor lesz a közmondás szerint a világ vége.

Minélfogva nyilvánvaló, hogy a világ örökké tartó, mert a lesti tótok sohase lesznek otthon mindnyájan.

Mûvész hazája széles a világ! És a drótos tót is mi volna más, mint mûvész, kit az eltört cserepek messze visznek otthonról, túl a tengeren Amerikába (Gyömbér János is ott aludt egy huzamra több mint száz napig), messze Ázsia belsejébe, Kínába (hisz a kínai porcelán megérdemli, hogy megdrótozzák), még a vadak közt is van tót és azok se bántják, hanem bizonyosan csak mosolyognak rajta.

Párizs tündöklõ utcáin akármikor felhangzik: »Fazikat tesik drótoztatnyi!« s nyomban elõbukkan a hang mögött kurta piszkos ingével, a százrétû drótkarikával a nyakán, régi ismerõsünk, Gyuró vagy Janó.

Az üveges-tót birodalma már nem ér olyan messze. A külsõ országokban már minden faluban van egy olyan mesterember, aki be tudja csinálni a kitört üvegtáblákat: az üveges-tótra ott semmi szükség. Marad hát itthon a hazában, s a kis gyémánt végû bicsak, mely nyiszálva szabja szét a nagy üveg-lemezeket, megszerzi neki jól a mindennapi kenyeret, meg a szíverõsítõ pálinkát. (Csak már valamivel nagyobbra fuvatnák a verdungos üveget ezek a gaz korcsmárosok.)

Általában a tótokban megvan az a bátor vonás, hogy küzdenek a mulandóság ellen végsõ leheletökig, nem hagyják elenyészni az összezúzott tányért, hanem azt kiáltják vakmerõn az idõnek: »Megállj, te elrontottad, én megcsinálom.« Az üveges-tót se dobja el a félig eltört ablaktáblát, hanem megkisebbíti, s kifódja, apró farámákat illesztvén közbe.

No, de nekünk most semmi közünk se az üveges, se a drótos tóthoz, még az »olejkárós«, »vostyinás« s a fenyves tótoknak is békét hagyunk: azokkal se foglalkozunk most, akikrõl azt szokták mondani gúnyosan: »Ezek építették Pestet«, hanem elõvesszük ama saját külön tótunkat, Sarvanyecz Matyejt, a seprûivel.

Sarvanyecz Matyej otthon telelõ ember, aki télen át feldolgozza a vesszõanyagot, amit a felesége gyûjtött össze a nyíresben, s hátán hordott be a kamarába. Háromszáz, négyszáz seprõ lett a téli munka eredménye.

Hanem azok az átkozott cirokseprõk (bolond a föld is, hogy megneveli azt az utálatos cirokot) egészen leteszik a vesszõseprõ értékét és becsületét.

Az úri házakban már csak fumigálva nézik Mátyejt a seprûivel, pedig valaha ott csinálta a legjobb vásárt. Hanem az mégis vígasztaló, hogy a cirokseprõt is legyûri a »portvis«. (Hej, be nagy tudós volt, aki feltalálta!)

Ilyen rossz idõk nehezedvén a seprõkre, Matyej is egyet fordított a sorsán, s most már csak mint mellékes foglalkozást ûzi a seprõcsinálást a téli napokon.

Körbe gyûl ilyenkor a család. Az asszony áztatja a vesszõket, az apró-cseprõ népség pedig nyújtogatja, míg az öreganyjuk a kemence tetejérõl mesélget nekik ezüst vitézekrõl, elásott kincsekrõl, csúnya boszorkányokról.

- Igaz is az? - szól közbe Matyej, ki ott ül egy felfordított szakajtón a szuszék mellett, tömérdek hosszabb, rövidebb vesszõ-kévétõl körülvéve, s egész passzióval illesztgetve össze az egymáshoz valókat.

- Mit tudod te azt, fiacskám? - feleli az öreg fölháborodva. - Minek szakasztasz félbe, lelkecském?

- Mert nincsenek boszorkányok, anyó, azt mondom. Én, Sarvanyecz Matyej mondom azt. A boszorkányok seprûkön nyargalásznak a Gellértre? Ej, haj bolond beszéd! Hisz akkor tõlem vennék a seprõt. Nem igaz anyó, nem igaz! A seprõ senkinek sem kell!

Matyejék házának egyetlen ablaka egy nagy kopár hegygerincre néz, mely olyan fehér a hótól, mint egy óriási fehér lepedõbe bújt kísértet. Mikor a legelsõ barna foltja támadt a gerincnek, Matyej arról tudja, hogy már tavaszodik lent.

- A fecskék most jöttek vissza a magyarokhoz - mormogja. Mikor aztán az utolsó fehérség is leolvad a hegyhátról, akkor kezdi kihányni a kalászát a gabona odalent.

Matyej már tudja ezt. Nyakába kanyarítja a »halinát« s a fölé a hosszú szûrt, úti költségül egypár seprût vesz a nyakába, amit az úton el lehet sikkasztani, s megindul a Cserhátra vagy még messzebb, aratást keresni.

Egyedüli vigasztalója a »zapekacska«, melyet bágyadtan lógat le a szájában, élvezve orrával is a kapadohány fölfelé igyekvõ füstjét.

Nem mindig jut még kapadohány sem. Gyakran szaporítja Matyej a krumpliszár szárított leveleivel, közéje keverve rózsaleveleket. Mert az igazi dohány nagyon drága. A zapekacska nagy pazarló. Szépen megénekelte róla a nagy Kollár.

Szegény kis pipácskám, kicsinke, hitvány vagy,
Bizony nem érsz talán egyetlen garast sem,
S mégis irígy szemét rád veti a király.

Matyej megtalálván a maga gazdáját, elszegõdik aratónak »részbõl«, még arra is vállalkozik, hogy megalakítja a párokat, sõt ki is csépeli a rozst, s kinyomatja a búzát.

Lovai ugyan nincsenek, de az õt nem konfundálja.

Kieszelte már õ annak a módját. Lovat szívesen adnak neki kölcsön otthonról a szomszédok. Mert a ló meghízik míg az »ágyat« járja. Matyej úgy vezeti a dolgot, hogy ehessék közbe, amikor lehajlik.

Ha aztán az egyik gazda lovai fölveszik magokat, Matyej hazamegy, s más lovakat hoz. Szõrre legyenek csak egyformák, hogy a furfangot észre ne vegye a gazda.

Õsz felé vígan ballag haza Matyej. Két társzekér viszi utána a gabonát, a »részt«.

Õ maga is megvetõleg gondol most a seprõkre s vígan, lelkesedéssel dúdolja, amint gyalog üget a szekerek mellett:

Mátra, Tátra, Fátra,
Három legnagyobb hegy,
Mely a földet nyomja.

De amerre útja viszi, faluk és szérük mellett, néhol egyszerre elhal ajkain a vidámság.

Egy-egy bolond gõzcséplõgép zakatol bele az éneklésébe.

A Matyej szíve elszorul.

Nemcsak a nyírvesszõt tette tönkre a cirok, hanem a cséplõt is szemlátomást agyonüti a »masina«.

Szalad a világ minden dolga szanaszét, mint az összetört tál cserepei.

Ide tótok, drótozzátok meg, hadd legyen még együtt, úgy ahogy volt, egy darabig.