V. HŐSÖK - AZ EGYÜGYŰSÉG KÖNTÖSÉBEN

1884

Tele van ez a nép poézissel. Természetes, hogy a naivságnak sincs hijával.

Hanem még az együgyûségben is van valami szeretetreméltóság.

Történt, hogy Szegeden a rendõrséget reformálták. Az pedig nagy dolog míg ott reformra adják rá a fejüket. A magyar ember nem szívleli az újítást.

De ezúttal csakugyan kellett már. A régi fickók nagyon megöregedtek, és alig tudtak mozogni.

Egyszer ott járt egy miniszter, s irtózatos köhögést hallott az utcán este. Valami öregember viaskodott a saját tüdejével egy szögletháznak a falába kapaszkodva.

- Mi baja, apó? - kérdé a miniszter.

- Öreg ember vagyok már, teens uram, ugat ki belõlem a halál, alig lézengek a világon, nem bírom a lábaimat se húzni egymás után.

- És mivel foglalkozik kend, öreg atyus?

- Rendõr vagyok. A fõkapitány úr privát futárja!

A miniszter elmosolyodott, s a kíséretében levõ magisztrátus elpirult.

El is határozták, hogy szó ide, szó oda, szégyen ami szégyen, a rendõrséget jobb karba kell állítani s csupa erõteljes, szemenszedett fickókat hozni össze, akiken szépen megfeszüljön a libéria. Tanuljon már valamit a vármegyétõl a város is!

Hát össze is tákolták a rendõrséget nagyjából, kikent bajuszú daliás magatartású legénység foglalta el az aggastyánok helyeit, s a fõkapitány éppen olyan büszke volt rájok, mint a porosz Frigyes Vilmos hajdan az õ válogatott hosszú fickóira. Alig várta már, hogy valami parádé essék, ahol becsületet vallhasson velük.

A véletlen úgy akarta, hogy éppen a múltkori miniszter jött megint látogatóba.

A fõkapitány serényen hozzálátott a fogadási elõkészületekhez, s kiválogatta legelõbb is a négy legjobb kinézésû lovas rendõrt.

- Kendtek parádéba öltöznek, a lovakra rárakják az új, címeres pokrócokat, mert kendtek négyen lovagolnak a miniszter elõtt. Megértették?

- Ott leszünk, tekintetes uram - felelte Kristó István, a legöregebbik -, de tetszik-e tudni, kérem alássan, hogy a lovaink még a régi nyolcvan pengõsök közül valók?

- Amilyenek, olyanok - vágta közbe a fõkapitány mogorván. - Mi közük hozzá?

- Hát iszen, kérem alássan, nem is azért mondom, mert mi ott leszünk és megcselekesszük a magunkét, de már a lovakért nem állhatok jót.

- Bolond beszéd, hisz ezek még jó erõben levõ lovak!

- Igaz, de a »füstös« elõtt mégis bajosan fognak tudni szaladni, kivált ha egy-két óráig tart.

A fõkapitány fölkacagott, most értette csak el a Kristóék aggodalmát. Az újdonsült rendõrök azt hitték, hogy a vonat elõtt kell lovagolniok a miniszter tiszteletére. És csak a lovakban bizalmatlankodtak. Õk magok készen voltak rá.

Ebbõl a fából van a magyar huszár faragva.