MI MINDEN KELL A JELÖLTNEK?

1884

Képzeljék önök, kivel találkozom tegnap az utcán? A mi vidéki ismerősünkkel, Nádaskyval.

De hol a potroh, hol a toka? Gonoszul meg van soványodva a szegény ember, szemei dülledtek, haja szurtos, arca pedig nem látott már borbélyt vagy három hete.

- Ah ni, ön az, tisztelt barátom? Mikor jött?

- Éppen az imént szálltam le a vasútról.

- De ön egészen rosszul néz ki.

- Természetesen, a sok izgatottság.

- A külsejét is elhanyagolja. Ej, mi lelte önt, aki mindig úgy szokott kinézni, mintha Andrássy Gyulának akarna mintául szolgálni.

- Kinek öltözködjem? - mondá fanyarul. - Nem lát engem napvilágnál senki.

- Hogy-hogy?

- Hát úgy, hogy minden huszonnégy órában kétszer tartok beszédet a néphez: virradatkor, mielőtt elszélednének a mezei munkára és estszürkületkor, miután hazaérkeznek. Nappal pedig alszom, és álmodom az éjszakák folytatását.

- Eszerint ön is föllépett?

- Természetesen. S éppen azért szaladtam be a reggeli vonattal, hogy ellássam magam a szükségesekkel.

- Nos, arra csakugyan kíváncsi vagyok, mik egy jelöltnek a szükségletei.

- Jöjjön hát velem. Végezzük együtt a teendőimet, s aztán legalább együtt ebédelhetünk, ha ráérünk.

- És melyik programmal lépett ön fel?

- Az olcsóbbikkal.

- Azaz kormánypárti.

- Igen. Mint választó ellenzéki volnék, de mint jelölt nem gyõzném meg. De íme, itt a zászlókereskedés, menjünk be. Bementünk, s barátom négyszáz zászlót rendelt.

- Nem volna elég kevesebb?

- Nem, nem! A zászló fontos dolog, minden házhoz jusson. Mert ebbõl varrják az ablakfüggönyöket, s a szoknyákat a parasztlányoknak a választás után.

A kereskedõ olyan arccal beszélt a jelölthöz, mintha tõle függne a mandátum. »Úgy megcsinálom, kérem, hogy sikere lesz. Tollakat nem tetszik, kérem? Mert az sokat tesz! A toll tetszik a menyecskéknek. A férfiak tehát szívesen tûzik fel. S ha egyszer a kalapjukon van belebõszülnek a lelkesedésbe. Ezek a kárminpirosak igen kedvesek. Sokszor tapasztaltam, hogy választásokon az gyõz, akinek szebb a tolla, mert a széptollú embernek elõnye van, kérem alássan…«

Rendeltünk hát tollat is ezer darabot. Nádasky kivette a tárcáját, tele volt bankjegyekkel és üres váltópapirosokkal.

- Ahol tehetem - szólt keserû mosollyal -, ezekkel fizetek.

- Pedig majd fölveti a készpénz is.

- Az vissza nem tér többé, ha kiadom. De ezeket a váltókat, ha megleszek, reménylem beváltja a szabadelvû párt. Ni, jó hogy eszembe jutott, éppen oda kell mennem.

- A klubba?

- Igen, a végrehajtó bizottságtól buzdító leveleket viszek a kétes vagy ingadozó választókhoz.

Kocsira ültünk, s elhajtattunk a szabadelvû körbe.

Minden olyan elhagyottnak, ócskának látszik itt, pedig minden új, csak maga a szabadelvûség ócska. Újak az arcuk (csupa jelöltek, kik mind kérni jöttek valamit), új a Vizsolyi arcképe a falon és új a berendezés. Az asztalokból és székekbõl kivittek egy csomót az elõszobába. Úgy látszik, kevesebb tagra számítanak esztendõre.

A zöld szobából valóságos dohszag árad ki.

A kártya-asztaloknál, a dunai termekben, mindössze egy pár ember üti a tarokkot. Halkan, vontatottan társalognak. Látszik, hogy itt vannak ugyan, de az eszök a vidéken kóvályog.

Mindjárt megösmertük, hogy ezek a végrehajtó bizottság tagjai lesznek.

Nádasky beszélt velök, s csakhamar kijött derült arccal.

- Megvannak a levelek - mondá.

- Miféle levelek?

- Amelyekben ajánlanak a pártnak, mint olyan rendíthetlen hazafit, aki dísze lesz a kerületnek, s akihez kétely nem férhet.

- Hány levél az?

- Húsz!

- Lehetetlen! Hiszen öt percig sem tartott.

- Mert csak aláírták. A szöveget én magam írattam meg otthon a sógorommal.

- Hát most meg már hova megyünk?

- A postán adok fel ezer forintot, a fõkortesemnek, hogy valahogy ki ne józanodjék a kerületem, míg hazaérek.

Elmentünk a postára. Onnan elhajtattunk a Nyúl utcába, ahol egy régen emeritált képviselõ lakik, akinél programbeszédeket lehet rendelni. Egy nagy programbeszéd harminc forint, a kisebbek tíz forintjával. Nádasky megvett ezekbõl egy hosszút és hét rövidet. A rövidebbeket a falvakban, a hosszút a mezõvárosban fogja elmondani.

- De mármost csak készen vagyunk, reménylem.

- Hogy volnánk készen? Most még elszaladok egypár csecsebecsét venni a kerületi orvos kisasszonyainak. A Hatvani utcában nehány tajtékpipát szerzek be a derecskei nemeseknek. Minden pipa egy vótum. Azután betekintek az országos kaszinóba, ahol valami új alakban játsszák a pikétet. Megtanulom, a elviszem a kerületbeli papoknak: nekik az lesz a legkedvesebb ajándék, mert látják, hogy a haladás embere vagyok.

Mindezeket végigcsináltam vele, egészen eltikkadtunk a fáradtságtól, szomjúságtól és éhségtõl.

- Hát kell-e még valami? - kérdem gúnyolódva.

- Hogyne kellene. Okvetlenül meg kell még keresnem Németh Albertet.

- Ugyan minek?

- Egypár adomát akarok tõle, amit a vacsorák fölött fogok elmondani.

- Engedje meg, de az ön elkészülése legalábbis túlságos…

- Oh, nem! Még hátra van a legfontosabb. Németh Alberttõl visszajövet még egy revolvert is vennem kell útközben. Hisz érti ugye… arra az esetre, ha meg nem választanak.