HOGY LETTEM ÉN MEG?

(Egy képviselő előadása után)

1884

Ki hogy bukott meg? Ezt a témát variálják panaszosan az elesett jelöltek. Hja, ahány bukás, annyi történet! Ki győzné azt mind összeszámítani? Ahány fazék, annyiféleképpen törik szét! Egyiknek a füle szakad le, másiknak a feneke horpad be. Cserép lesz valamennyiből. (Azazhogy a kormánypárti fazekakat esetleg még össze is drótozhatják.)

Nehány bukási esetet magam is tudok: néhányat már meg is írtam.

Az egyik jelölt azért bukott el, mert pénze nem volt, a másiknak volt, de nem költötte elég bőven. A harmadik jelölttel az a véletlen történt, hogy amikor a legerősebb községére került volna a szavazás, akkor abban a községben kiütött a tűz, s az emberek mind szétszaladtak oltani.

Egy úriembert az buktatott meg, hogy a zsidókat nem szidta. Hanem hát logika nincs ilyenkor. Mert egy másiknak meg (foglalkozására nézve budapesti prókátor) éppen az lőn halála, hogy a zsidók ellen eresztette ki az elokvencia ostorát mondván:

- Minden pénz őnáluk van. És miképp szerzik? Dolgoznak talán! Dehogy! A néptől rabolják könnyedén. Nézzék meg a kezeiket, nem kérgesednek meg azok a munkában, mint a kendteké…

Mire fölfelelt az egyik tekintélyes parasztember gúnyosan:

- Helyes a beszéd. De úgy nézem, hogy a tekintetes úr keze is nagyon fehér ám.

És ezzel el volt vetve a jelölt sorsa fölött a kocka, s egyszersmind rá volt mutatva önkéntelenül, hogy a jól öltözött antiszemita plánta, hova ereszti majd egykor a mellékhajtásait…

Egy, nem tudom már hanyadik jelölt, meg azért lőn vesztes, mert mikor a programbeszédjét ment tartani, a segítségére utazott hazafit, amint éjjel a kerületbe érkeztek, alig hogy lefeküdnének, egy sürgöny arra szólította, hogy rögtön térjen vissza, mert a felesége haldoklik, minélfogva az sietve összecsomagolt, s elhamarkodásában begyömöszölte bőröndjébe a jelölt cipőit is.

A jelölt felébredt reggel, hogy a választók elé menjen, de a cipőit nem találta. A küldöttség érte jött, de mit volt tennie, csak nem mehetett közibök mezítláb?

A faluban lakott ugyan egy csizmadia, de az baloldali volt, és semmi áron nem akart rajta segíteni.

De folytathatnám akár két óra hosszat is a tarkábbnál tarkább történeteket, miért bukott meg Károlyi Tibor, vagy még sokkal fantasztikusabb a Suszterics Ignác esete.

(Csakhogy erre már azt mondhatnák a lányos apák: Loquamur latine.)

De miért idõzném a sötét képeknél, hiszen az különben is könnyen megesik az emberen, hogy megbukik - sokkal hasznosabb lesz az utónemzedéknek, ha ellentétül inkább azt beszélem el, miképp lettem meg képviselõvé.

Õszinte ember vagyok, és nem szeretek nagyzolni. Körülbelül nincs is más jogcímem a képviselõségre, mint ez. No, meg az, hogy diplomám nincs, s most már minden hitvány hivatalhoz diploma kell. Természetes, hogy olyan pályára kell húzódnom, ahova nem kell diploma.

Hát felmentem a függetlenségi párti végrehajtó bizottsághoz, amelynek egyik nagybátyám is tagja.

Ott ültek négyen-öten egy zöld asztalnál, elõttük számtalan levél és távirat feküdt.

Nagybátyám igen csodálkozott, mikor meglátott, s nem igen nyájasan kérdé:

- No, mit akarsz, gyerek?

- Egy kerületet! - mondám.

- Micsoda? Te kerületet akarsz?

S arca egyszerre zordon kifejezést öltött fel.

- Hát megbolondultál?

- No, hát csak azt gondoltam, hogy úgyis semmi dolgom a nyáron át, hát föllépek valahol.

- Föllépsz? Hm! Ez már más. Te csak föl akarsz lépni?

S mennyei derû ömlött el arcán. A végrehajtó bizottság tagjai mind felugráltak, s nyájasan szorongatták a kezeimet. Nagybátyám két széket is rántott alám udvariasan.

- Okosan teszed, édes öcsém. No, ülj le, fiacskám. Itt van ni, Madarász Józsi bácsi elõtt ez a nagy mappa. Ahol azok a kékceruzás keresztek vannak, az mind szabad föld. Válassz magadnak ebbõl a nagy Magyarországból tetszésed szerint. De azt elõre megmondom, hogy csak a keresztes helyeket választhatod. Ahol a kék zérus van, azok a könnyû kerületek az érdemesek számára. Azok a mieink. Richtig, mennyi pénzed van, kedves öcsém?

- Pénzem? - kérdém csodálkozva. - Egy fia sincs. Hiszen éppen azért akarok képviselõ lenni, hogy pénzem legyen.

- Oh, te oktondi! Hát mit rabolod az idõnket? Ha pénzt akarsz, te bolond, akkor eredj most választónak, ne jelöltnek.

- Hiszen ha volna választójogom!

- Mit, és te mégis ide mersz jönni? Takarodsz innét mindjárt!

S most már csakugyan dühbe jött a nagybátyám.

- De kedves Gyuri bácsi, hiszen én csak azt akartam, hogy a nevem egy kicsit forgalomba jöjjön.

- Vagy úgy? No, hát azt megtehetjük. Van egy pár olyan mameluk-kerület, hogy Kossuth se kapna benne harminc voksot. Hát oda betehetlek, hogy a mi népünknek is legyen kire szavazni, ha éppen örömük telik benne. Hanem most már pusztulj íziben…

Eltávoztam, leverten sóhajtozva a grádicsokon, »istenem, hogy mégis minden pálya nagyon nehéz«.

Negyed napra, amint kimegyek reggelizni a »Fiume«-ba, olvasom a »Nemzet«-ben, hogy nagybátyám kibukott a kerületébõl. Egy kormánypárti gyõzte le háromszáz szavazattal.

Hallatlan ez! Egy rokon eleste mindig megdöbbenti az embert.

Úgy kell neki, gondoltam az elsõ percben. Szívtelenül bánt velem!

De késõbb sajnálni kezdtem: hiszen saját magán sem bírt segíteni, hát mit várhattam volna tõle én? Hej, nehéz dolog a parlamentbe jutni, nehéz dolog!

Eh, még jobb, hogy nem léptettek föl. Legalább nem kellett beszédet tartani és csavarogni ide-oda.

Másnap megint a »Fiume«-ba mentem reggelizni, ami nagyon természetes, mert ott kontóra adnak. Igaz, hogy a fizetõpincér már egy idõ óta nagyon görbe szemekkel nézeget rám.

Hanem ma csodálatos elõzékenységgel fogadott. Elémbe jött az ajtónál, s arca merõ mosoly volt.

- Jó reggelt, nagyságos uram. Mint szolgált az éjjeli nyugalom nagyságodnak?

- Ne vicceljen, Kázmér. Hiszen tudhatja, hogy reggel mentem innen haza.

- Tessék besétálni kérem az extra szobába. Egy úr várja ott a képviselõ urat.

- Kit? Kit? Engem?

- Igenis, a képviselõ urat egy öregúr.

- De hát hogy mer maga szemtelenkedni, Kázmér?

- Mivel, kérem alássan?

- Hogy képviselõnek csúfol engem.

- Hiszen benne van a lapokban.

- Hol? - mondám nevetve, mialatt Kázmér elém tolta az összes napilapokat, ahol kövér betûkkel állott, hogy a kutymándi kerületben hatszáznyolcvannégy többséggel levertem a kormánypárti jelölteket (a kormánypárttól nyert kerület). Az ellenzéki jelölt hallatlan vesztegetésekkel jutott ehhez a többséghez.

Azt hittem, álmodom, megdörzsöltem szemeimet, igaz volt. Öröm-reszketve néztem meg minden lapot; mindenütt ott volt a távirat.

Tehát csakugyan törvényhozó vagyok.

Kevélyen nyitottam be, a szolgák hajlongását észre sem véve, a különszobába.

Nagybátyám ült ott, s éppen egy anisettet szürcsölgetett. Talán attól volt az ábrázata olyan keserû?

- No jó, hogy jössz, te kölyök - kiáltá felém dühösen. - Hát hallott már valaki ilyen bolond szerencsét? A kutymándi választók ránk írnak, hogy adjunk nekik valami ellenjelöltet a forma végett. Értelek, gazemberek, gondolám, meg akarjátok tartani a formát, mert azt hiszitek, hogyha ellenjelölt lesz, több pálinkát kaptok az igazi jelölttõl. Megírtam egy levélben, hogy léptessenek fel hát téged, s íme fölléptettek, s meglettél. Hát nem a bolondulásig nevettetõ ez? Én pedig megbuktam…

- Fogadja részvétemet, bácsi.

- Csukd be a szádat, és nyisd ki a füledet. Mert most már emberré akarlak tenni. Képviselõ vagy, de nem fogsz az maradni, mert nem voltál választó. Azért hát szaladj át a kormánypártra, nyilatkozz azonnal a lapokban, hogy te szabadelvû párti vagy. Akkor megmaradsz. S a nagybátyádnak is hasznot és szívességet teszel.

- Hogy-hogy?

- Mert három év múlva keresve se találnék ostobább mamelukot náladnál, akit könnyebben megbuktathassak.

Így történt a dolog szóról szóra. Tessék kérem, szerkesztõ úr, becses lapjában kinyilvánítani, hogy én a szabadelvû párt híve vagyok, s hogy tekintve a politikai konstellációkat, az a rendületlen meggyõzõdésem, hogy édes hazánk csak a Tisza Kálmán erélyes vezénylete alatt emelkedhetik azon színvonalra, mely az európai kultúrállamok közt megilleti.

Ha lehet, tessék kérem, hogy szembetûnõ legyen, »ciceró«-val szedetni.