AZ INGYEN CSOKOR

(Érzékeny színházi történet)

1884

Tisztelt Szerkesztő Úr!

Megírom Önnek, milyen szerencsétlenül jártam a rendőrökkel!

Oh, Mihasznák, átkozott Mihasznák! Izzadtan a nagy melegtől, és vörösen a szégyentől írom ezeket a sorokat.

Én becsületes, tisztességes állampolgár vagyok, szerkesztő úr, és föl nem venném ezt a fölsülést ezer forintért. Pedig nincs pénzem, szerkesztő úr.

Mert hisz ha volna, nem járnék akkor ingyenjeggyel a budai színkörbe. De nagy okom van rá, mert éjjel-nappal nincs nyugtom, mióta a szép szöszke Marit megösmertem.

Tetszett már látni a Marit, aki a karban játszik?

Ugye nem? Mert hát minden ember Réthy Laurát nézi: a kis fejlődő Blahánét.

Hiszen persze hogy Réthy Laura a legszebb, legtehetségesebb, de ha nekem mégis a Mari tetszik jobban. Pedig a Mari ostoba egy kicsit. De éppen az a kedves ostobasága imponál nekem.

Körülbelül egy hónapja udvarlok neki; s megvallom meglehetősen benne vagyok a gráciájában. Úgy tetszik, nincs is kívülem más. Ez pedig nagy dolog, igen nagy dolog egy kezdőnél. Mert a színészi pálya egy megfordított élet - tízen, húszon kezdi, s egyen végzi…

Tegnap, ahogy az előadásra megyek (mert mindig megyek, valahányszor a színlapon jelezve van »asszonyok, lányok, falusi népség«), az est szürkületben beleütöm a fejemet a szűk utcában, amerre haladtam, egy kinyitott ablak zsalugáterjébe. Újdonatújon kivasalt cilinderem behorpadt.

- Sapristi - szóltam. - Micsoda rend ez? - S mintegy ösztönszerűleg a nyitott földszinti ablakon át a szobába süvítém be szemrehányásomat.

Azonban egyszerre mintegy megállított mérgelődésemben egy fölséges virágcsokor csupa kaméliákból, mely az ablakban pompázott, egy közönséges cserépvirágtartóba téve.

- Oh, mily szép virág! - sóhajték, miközben szemem bejárta a szegényes szobát. - Hogy illik ide e pompás bokréta? Volt ez tán harminc forint is!

A szobában nem volt senki, minélfogva egész kényelemmel nézegethettem a csodaszép csokrot.

- Bárcsak én adhatnék egyszer ilyet az én Marimnak!

Az utcaszögletnél egy rendőr állt, és rettenetesen köhögött, fuldoklási szünetek közben a köhögéstől vérvörössé vált szemeivel gyanakodólag tekinte rám.

- Hüm! Ugye szép virág? - szólt, amint aztán elmentem mellette.

- Magának is tetszik? - kérdeztem inkább meglepetve, mint bosszankodva a kérdésen.

- Ha tetszenék, hát el is venném - mondá az öreg Mihaszna új köhögési rohamba esve.

- Mitől köhög úgy, rendőr bácsi?

- Az esztendők súlya, kérem alássan, öreg, tehetetlen ember vagyok már, hetven év, kérem alássan, hetven év…

- És mégis szolgál?

- Rendőrösködöm, kérem alássan, mert egyéb munkára már tehetetlen vagyok.

- Ez a posztja?

- Ez.

- Jó csendes hely, nyugodalmas hely.

- Nem bánt senki, kérem alássan - mert én se bántok senkit.

- Kié ez a szép bokréta?

- Nincs ilyenkor itthon a gazdája, egy fiatal leányzó.

- Hát talán azt hitte, el akarom lopni.

Az öreg ravaszul kacsintott a szemével.

- Nem olyan nagy dolog, teens uram. Tetszik a bokréta, mi?

S megint hunyorított egyet, és halkan súgta:

- Haza vigyem, mi?

- Hozza utánam a színházhoz - mondám rekedten. - De ne mindjárt, majd kis vártatva.

Szinte megbántam, hogy mondtam neki, mert láttam a szögletnél visszanézve, hogy az öreg apó csakugyan arra felé somfordál, nagy köhögések között.

Egy óra múlva, mikor az elsõ felvonásnak vége volt, s kimentem egy cigarettet elszíni, csakugyan ott állt már a sorompókhoz támaszkodva, s a köpönyege alatt tartotta a csokrot.

Elvettem tõle, és adtam neki egy forintot. Mit tehettem volna már egyebet?

A bokréta a második felvonás után felvándorolt a színfalak közé, elküldtem a zártszéknyitogatónétól: adja át Marinak nevemben.

A kevélységtõl duzzadozott a szívem. Mégis csak gavallér ember vagyok én! Teringette, egy írnoktól ilyen bokréta! A miniszteri titkártól sem telik ekkora!

Képzelem, hogy fölszáll az ázsióm Mari elõtt!

- No, mit mondott? - kérdém, úgyszólván remegéssel a visszatért zártszéknyitogatónétól.

- Mit is? Amint jól figyelmesen megnézte, ezeket mondta: »Ah, tehát õ volt az«, s inkább elszomorodott mintsem megörült. »Ugyan, minek pazarolja a pénzét ilyenekre« - tette aztán hozzá.

- Lám, meg volt hatva - gondolám. Persze, persze sajnál a szegény kicsike. Sajnál, mert szeret. Most már bizonyos vagyok benne. Most már remélem, amire hasztalan kértem eddig, hogy mondja meg szállását, s fogadjon el otthon is.

Kidüllesztett mellel, a biztos diadal tudatának édes gerjedelmével mentem át késõbb a Horváth kerten át a színfalak közé.

Mari elém jött messzirõl, és nyájasan nyújtá kezét.

- Köszönöm - mondá szép csengõ hangon -, de miért okoz ön magának annyi kiadást? Még el sem hervadt az egyik, és már a másikat küldi? Menjen maga tékozló fiú!

- Hogyan az egyik? - hebegém.

- Hát a párja ennek, amit a lakásomra küldött tegnapelõtt.

- Én?

- Igen, igen. Akkor még azt hittem, hogy más valaki…

Mari önkéntelenül felsóhajtott, de csakhamar észrevette magát, s vígan folytatá:

- De most már tudom ki a bûnös… most már kisült.

- Mi által? - hadartam csodálkozva, de rosszat sejtve.

- Ej - mondá õ -, hiszen a bolond is ráismerhet. Ez a csokor szakasztott mása annak, mely otthon van az ablakomban.

Lábaimat lassú reszketegség fogta el, elhalványodtam, s egy szót sem bírtam kiejteni többé.

Oh, átkozott Mihaszna András, te éppen az õ csokrát loptad el.

Írok Thaisznak, írok a királynak, írok a Pesti Hirlapnak: ezt nem hagyhatom annyiba.

Mi lesz, ha Mari nem találja meg a másik csokrot, ha kisül az egész dolog - de ha ki sem sül?

Szerencsétlen vagyok, tisztelt szerkesztõ úr, végem van.

Amily gyorsan csak tehettem, pusztultam a színházból, még búcsút sem mondva Marinak, s nem megyek többé oda vissza.

Itt küldöm tisztelettel mellékelve az ingyenjegyet; én nem referálok többé az elõadásokról. Alázatos szolgája.