AZ ELFELEJTETT RAB

1884

- Jöjjön be a következõ tanú!

Nagy, hórihorgas embert tuszkol be az ajtón a hajdú, széles szíj van a derekán, gavalléros öt csattal. Hímzett halina lóg a vállán, s újdonatúj bocskor kunkorodik a lábain fehér szíjakkal.

Nini, ni, hisz ez a Macskási István uram tót csõsze, aki engem diákkoromban megzálogolt, mikor a kukoricásukban vadásztam.

Szemeim zöldes karikákat vetettek. Elfelejtettem, hogy bírói széken ülök. Nem csoda, hiszen még csak huszonhárom éves voltam. Eszembe jutott fölháborodásom, ami akkor elfogott, mikor a tölténytartómat elvette. Öt éve annak, de egy tekintet a csõsz arcára egyszerre elfújja az idõk pernyéjét, s a bosszú érzete a régi erõvel nyargal át ereimen. Vézna fiúcska voltam öt év elõtt, s mikor meglökött, elszédülve estem hanyatt a földön.

- Hogy hívnak? - kérdém tompán.

- Vrana Mihály, szolgálatjára - mondá az óriás tiszteletteljesen.

- Lépj közelebb.

Közelebb jött félénken, ünnepélyesen, mintha a templomban lépkedne. (Bezzeg otthon, a te pusztádon nem féltél, hanem nyers és vakmerõ voltál, ugye?)

- Hány éves vagy?

- Huszonkilenc.

- Nõs, gyerekes?

- Nõtlen.

- Voltál már büntetve?

- Nem voltam.

(Nohát majd leszel mindjárt. Hiszen megvan arra nekünk a rendes metódusunk.)

- Tanúnak vagy megidézve, Vrana Mihály, a Gyurgyik kontra Macskási ügyben, az eskü szentsége alatt felelsz a föltett kérdésekre.

- Igenis, kérem alássan - mondá Vrana jámboran, hosszú sárgás haját hátra simítva.

- Nem vagy kapatos?

- Nem vagyok.

- Nekem úgy rémlik. Jöjj még közelebb: lehelj rám.

Ez a »lehelj rám« volt a mi privát hatalmunk, ami már meg nem fért a vicispán kezeiben, s amit a szolgabíró is nekünk, esküdteknek adott át, hogy mulassunk vele.

Vrana rám lehelt. Olyan tiszta szája volt, mint a ma született gyereknek, s pálinkaszag éppen nem csapta meg orromat. De mindegy, Vranának azért vesznie kellett.

- András - kiáltám a hajdúnak.

- Tessék parancsolni, esküdt úr...

- Vigye be ezt a részeg fickót, hadd aludja ki a mámorát holnap reggelig.

Vrana mennyre-földre esküdözött, hogy egy hete nem látott italt, de hát hova apelláljon: a királyi tábla messze van innen, hogy felülszagolja a száját.

Biz azt bevitték a kis megyeház börtönébe.

- Hadd jöjjön a következõ tanú.

Egész estig dolgoztam a Gyurgyik-ügyben. Mert a törvénykezés ránk, fiatal, könnyelmû fiúkra volt hagyva.

Derék fõszolgabíránk csak a közigazgatással törõdött, de ennek ágazatai közül is, úgy látszik, azt választotta ki magának, hogy õ a részeg emberekre fog vigyázni, s e tekintetben igazi specialista volt.

Ha a hidak karfája megromlott, bosszankodva kiáltott fel: »Rögtön meg kell csináltatni, nehogy valami becsípett ember erre jövet lepottyanjon a hídról«. Ha a kocsiszínek szelelõ lyukain át õsi szokás szerint kitolták faluhelyeken a szekerek rúdját, az is a szemét szúrta: »Le kell fûrészelni a rudakat, nehogy valami szegény részeg ember megüsse magát bennök«. Ha a kisebb megyeház udvarán, ahol hivatalunk volt, fölszakadt egy-egy kõ, az öreg legott észrevette: »Mért nem tesznek oda új követ még meg találnak botlani a gödörben az esküdtek, mikor éjjel pityókásan hazajönnek«

A józan emberekre nem nagy súlyt fektetett, sem a törvénykezésre. A józan ember rossz úton is el tud menni, minek annak a jó út és a jó híd.

A pörlekedõ ember sem érdemel különösebb figyelmet. Mert aki maga keresi a bajt, minek arról azt levenni?

Ilyenformán gondolkoztam magam is, s a mondott napon, lecsapva a Gyurgyik-aktákat az asztalra, kirándultam víg cimboráimmal egy közelfekvõ fürdõbe, hogy reggel majd újra folytatom a munkát.

Azonban olyan jól mulattunk, hogy egy estébõl két este lett, no meg egy közbeesõ nap.

Eszembe se jutott a Gyurgyik-ügy, hanem - és itt egyszerre elsápadtam ijedtemben - eszembe jutott Vrana Mihály.

A szerencsétlen Vranát becsukattam tegnapelõtt. És azóta sem nem evett, sem nem ivott, tehát bizonyosan meg is halt.

- Hollá, kocsis, fogjon be azonnal, sebes vágtatva siessünk a székvárosba.

A barátaim tartóztattak, el nem bírták gondolni mi lelt egyszerre? Ijesztõen nézhettem ki sápadt arcommal, megüvegesedett szemekkel, tétova tekintetemmel.

- Hagyjatok békét, be kell mennem, minden áron be kell mennem.

Az öreg levéltárnok végignézett…

- Értjük, domine spektábilis, holdvilág, éjfél, gyors bemenetel… vesszek meg, ha nem menyecske van a dologban.

- Ej, nem is úgy néz ki, mint egy szerelmes - mondá az aljegyzõ, Kolonkay István -, inkább úgy néz ki, mint egy gyilkos.

Összerezzentem. Testemen végigszaladt ez a borzasztó szó. Oh, hátha igaz, hátha igaz!

Kétségbeesve vetettem magam a kocsiba, de bármily sebesen mentünk is, úgy látszott, mintha cammognánk. Fák az utak mellett sötét árnyékot vetettek, megannyi koporsó. Egy denevér az arcomba csapódott. Huh, amint megfogtam, egyszerre reszketni kezdtem, és a fogam vacogott.

Oh istenem, bizonyosan meghalt a szegény Vrana!

Mert úgy volt, hogy a szolgabíróság csak huszonnégy órára csukhatott be valakit a saját börtöneibe. Ha több idõre ítélte, át kellett adni a rabot a törvényszéknek, hogy ott nyilvántartsák, és élelmezzék. Nálunk nem volt rabtartási alap.

Vrana már halott, semmi kétség, s nekem örökre végem van.

Két óra lehetett éjfél után, midõn beértem a székvárosba, s megkopogtattam a kis megyeház kapuját.

- Mi tetszik? - kérdé az õr.

- Nyissa ki a kaput, be akarok menni az irodába.

Az irodában volt a börtönkulcs. De mit ér, ha az irodakulcs meg valahol az András hajdúnál volt.

Dobogó szívvel, kábultan futottam a város másik végére, ahol az András hajdú lakott:

- András, keljen fel gyorsan, keljen fel.

- Talán a tatár van a nyakunkon? - dörmögte és a másik oldalára fordult.

- Keljen fel azonnal, nagy baj van.

- Nono… - szólt félálmosan.

- Emlékszik a tót csõszre, akit becsukattam tegnapelõtt?

- Az úgysegéljen... Emlékszem bizony.

- Tudja-e - kiálték fel -, hogy az már meg is halhatott az óta?

- Az ám, persze. Ámbátor csak soha nagyobb kára ne legyen a tekintetes vármegyének.

- Szaporán, menjünk kiszabadítani, ha mondom. Egy, kettõ.

- Ilyenkor? - csudálkozék András.

De azért fölkászmálódott, kedvetlenül magyarázva útközben:

- Hiábavaló dolog ez, teensuram, mert ha megboldogult, hát akkor úgyis csak holnap temetjük el õkelmét, ha pedig él, hát akkor bizonyosan õ is alszik, s nem fogja szívesen venni…

- Menjünk! Menjünk!

Az irodából elõhozta a kulcsokat, s csendesen, szorult szívvel ballagtunk az udvar hátsó részébe, ahol a börtön volt.

Halántékom forró volt, lábaim inogtak, azt hittem, rögtön összerogyok. Oh, ez a borzalmas három-négy pillanat fölért egy évi szenvedéssel.

Megcsikordult a kulcs a rozsdás zárban, és fölnyílt az ajtó…

- Menjen elöl, András - suttogtam reszketõ hangon -, fogja meg a kezemet, András… félek…

- Hideg a keze, teens uram…

- Szólítsa, András... szólítsa…

András elkiáltotta magát:

- Hej Miso, Vrana Miso!

- Hopp! - kiáltá erre Vrana mellénk ugorva.

Örömömben fölsikoltottam, s nekitámaszkodtam a külsõ falnak:

- Tehát él még, Mihály?

- Ajaj! - felelt õ.

- Bizony azt hittük, hogy már meg is halt kend…

- No! - szólt csúfondárosan a szerinte gyermekes föltevésre.

- Most már szabad kend, Vrana Mihály. Kihallgatom a pörre nézve, és azután hazamehet…

Nem szólt semmit, csak valamivel közelebb lépett hozzám. Azt hittem, torkon ragad, hogy bosszút álljon önkénykedésemért, s bizony eltûrtem volna tõle.

De õ nem tette, csak azért lépett hozzám, hogy lehajoljon nagy szuszogással, és a kezemet megcsókolja.

- Köszönöm - mondá -, hogy hazaereszt a tekintetes úr. Nem vagyok én rossz ember, kérem alássan.

Elrántottam a kezemet, s elvörösödtem.

Föltette széles kalapját, és megrázta magán az ötcsatos szíjat.

- Gondoltam én mindjárt, hogy kiszabadulok. Mert tudom én, hogy a nemes vármegye igazságos.

.......

Ez volt az én egyetlen rabom. Egész más volt ez, mint a mostani hitvány kor elfelejtett rabjai. Tudta ez, mi a becsület. Rá egy hétre újra benyitott a hivatalba.

- Mi baj van, Vrana barátom?

Fonott kézi kosarat vett ki a halina alól.

- Egy kis édes szõlõt hoztam hálából a tekintetes úrnak.

…Megkóstoltam, de nekem nem volt édes.