VILÁGOS

1884

Még az igazságos Mátyás is csinált egy nagy igazságtalanságot, amikor heves, ingerlékeny természeténél fogva ide záratta anyai nagybátyját: Szilágyi Mihályt.

Valószínû is, hogy megbánta mindjárt, de azt már mégsem tehette meg, hogy a rendeletét, ha egyszer kimondta, visszavegye.

Szilágyi Mihály uramnak pedig annál is rosszabbul eshetett ez a fogság, mert a saját gyámfia záratta el, és éppen a saját várába, melyet sógorától, a nagy Hunyadi Jánostól kapott.

Ahol mint úr járt-kelt azelõtt, most ott rabul kellett élnie. Mégis keserû sors!

Ámbátor igyekeztek azt megédesíteni, amennyire lehetett, a saját volt emberei. Lábatlan Gergely várnagy uram mindig levett kalappal beszélt a rabbal, s bizony a szakács se csinált egyebet egész nap, mint hogy sütötte, fõzte neki a jobbnál jobb ennivalót.

Sõt szakács uramnak voltak magasabb tervei is (azelõtt a szakácsok voltak a nagy politikusok, nem a csizmadiák).

Egyszer odakünn járkálván, nagy lihegve és ijedt arccal rohan be a várudvarra:

- Itt a török! Jaj, itt a török!

- Nosza fegyverre gyorsan - kiáltja a vitéz Lábatlan Gergely, s kirohan veszett fejjel, hogy õ a török ellen mégyen.

Török azonban nem volt a környéken sehol, hiába nézték a világ mind a négy tájéka felõl.

A várban nem maradt más benn, csak a rab és a furfangos szakács.

A szakács fogja magát, összecsattantja a nehéz várkapukat, becsukja belülrõl, és viszi a kulcsokat Szilágyi Mihálynak.

- Elfoglaltam, uram, a várat számodra. Ezennel úr vagy fölötte és szabad. Védeni fogjuk magunkat!

S ezzel elbeszélte Szilágyinak az elmés fortélyt, ki felette nevetett azon.

- Bolond dolog lesz belõle! Egy várõrség, amelynek a saját várát kell bevennie!

E pillanatban kürt harsant meg a kapu elõtt.

- Micsoda, már itt vannak? - mond a szakács élénken fölugorva. - Lemegyek, tudtokra adom, hogy nincs szándékunk kapitulálni.

Kisvártatva felszalad ijedt képpel.

- Nem õk vannak itt, hanem egy királyi csatlós. Beeresszem-e?

- Mindenesetre, hadd lássuk, mit akar. Hátha éppen az én kivégeztetésemet rendeli el ismét »az a gyerek«? Hanem kösse le kegyelmed a fehér kötényét, mert nem tudom mit fog képzelni felõlünk.

A királyi küldöttet beeresztette szakács uram a néma, kihaltnak látszó várba.

- Lábatlan Gergelyhez hozok parancsot a királytól. Vezessen kegyelmed õhozzá.

A szakács fölvezette Szilágyihoz.

- Mit üzen a király? - kérdé mohón Szilágyi.

- Azt üzené, hogy a nagybátyjára jól vigyázzon kegyelmed, nehogy valami baja essék; mert a király szíve szeretettel hajlik az öregúrhoz, szeretné már ölelni minél elõbb, de végre is király a király, õ nem alázkodhat, óhajtaná hát kegyelmedtõl, ha apródonkint szép szóval, beszéddel hajlítaná az öregurat feléje…

- Nonono - dörmögé az öreg Szilágyi elfordulva, hogy a könnyeit letörülgesse, majd ismét a királyi szolgához fordult: »Mondd meg a királynak, megteszek amit tehetek, de bizony nehezen fog menni a dolog, mert makacs az öreg, nagyon haragszik, ámbátor õ is nagyon szereti a királyt«.

E pillanatban óriási zenebora keletkezett kívül; rengett, kongott a kapu a dárdaütésektõl, s egész felhallatszott a zsivajgás. Most jöttek meg Lábatlanék, s képzelhetni mennyire elcsodálkozának, mikor a kapukat zárva találták. »Bizonyosan elaludt az a gaz ételkotyvasztó.«

Végre megjelent a potrohos szakács a várfalakon:

- Bolonddá tett kend bennünket - kiáltja rá szemrehányóan Lábatlan Gergely -, hát hol az az ellenség, amirõl beszélt?

- Az az ellenség - mondá a szakács -, ehol van ni. Én vagyok az az ellenség. Lábatlan uram, érti-e már?

- Hogy-hogy?

- Hát úgy, hogy ez a vár a Szilágyi Mihály uram vára, kegyelmednek pedig tágasabb odakünn.

Káromkodott erre nagyokat Lábatlan, de bizony be sem is eresztette volna vér nélkül a szakács, ha maga Szilágyi nem jön le, s nem parancsolja meg.

Minek lett volna most már a kötekedés, ha úgyis biztos a kibékülés a királlyal - mely csakugyan megtörtént nemsokára. Szilágyi Mihály holta napjáig bírta Világost, s sokra becsülte a hû szakácsot.

Nagybátyja halála után Mátyás a Báthoryaknak ajándékozta Világost, és egész 1613-ig ezek kezében maradt. Akkor halt meg az utolsó Báthory.

A mohácsi vész után Világos sorsa is mindig rajta volt a hadi kockán, hol a töröké lett, hol János királyé, hol Ferdinándé.

Ma már csak rom. Hajdan erõs lehetett. Meredek hegyoldalon egy óra hosszat tartó úton juthatni fel. Erõs falak, s rengeteg erdõségek oltalmazták, ott, hol a keletrõl befutó erdélyi Kárpátok az aradi rónákba vesznek.

Mióta áll, nem tudjuk. A legrégibb forrás, mely említi, a római pápa egy levele 1190-bõl, s a legutolsó év, mely még bizonyos fokig épnek látta Világost, 1784.

Ekkor romboltatta le az ország, nehogy a rozzant szobákban a Zaránd és Hunyad megyében föllázadt parasztok üssék fel fõtáborhelyüket.

Világos szerepe azonban még mindig nem szûnt meg.

A sors azt akarta, hogy nekünk is legyen egy »elátkozott várunk«, aminõ a mesékben van, ahol kõvé változik a dicsõség, ahol a szégyen üljön rá a horpadozó romokra.

A magyar sereg 1849-ben Világos alatt tette le dicstelenül a fegyvert orosz kézbe.

Ott törték ketté kardjaikat a kétségbeesett hazafiak, ott szúrták le elõbb lovaikat, azután önmagukat a huszárok, ott temették el a dicsõséget.

A Báthoryak büszke várából csak néhány csonka düledékfal nézte már ezt a nagy gyalázatot.