AKINEK NEM KELL »ELÁLLNI«-A

(Fotográfia)

1884

Tisztelendõ Csupka Sámuel uram (anagrammát csináltunk a nevébõl, nehogy ráösmerjenek otthon a hívei) evangélikus lelkész egy tót faluban, valahol Ruttka tájékán.

Nagy talentumnak mondják, kinek kiváló szónoki képessége a Sheridanéval vagy a Kazinczy Gáboréval vetekszik. És ezt nem pusztán a kurátor uram tartja így, de mindazok, akik ösmerik.

Hogy mégis országos hírnévre nem tett szert eddig Csupka Sámuel, azt annak köszönheti, mert nem volt eddig alkalma orátori tehetségeit országos gyülekezetben kifejteni.

- Hogyan? - kiáltanak fel azok, akik mindig az ellenkezõt akarnák elhitetni az emberiséggel. - Hiszen Csupka Sámuel minden áldott évben ott van a Budapesten tartatni szokott bányakerületi közgyûlésen!

Nos, hát ezeknek sincs igazuk.

Mert áll az, hogy ott van húsz év óta minden gyûlésen, de még mindig nem sült ki, valóban nagy szónok-e vagy sem.

Mert talán nem beszélt?

…Dehogynem! Minden áldott gyûlésen feliratkozik minden tárgyhoz, de mindig olyan népszerûtlen húrokat penget, hogy 20 év óta egyetlen egyszer sem történt meg rajta, hogy bele ne kiáltották volna a beszédébe a dörgõ »eláll«-t, mire rendesen eláll a konstrukció közepén, és engedelmesen leül.

A következõ tárgynál ismét felugrik, apró fejét, melyben sebesen forognak szitakötõformájú szemei, megrázza, s beszélni kezd, de megint csak felzúg a fatális »eláll«, s õ újra leül.

Így nem lehetett megtudni soha, hogy jó szónok-e tisztelendõ Csupka Sámuel, vagy pedig csak humbug az egész hír, mely hangját, retorikáját, formai érzékét és pátoszát látatlanban magasztalja?

Maga a tisztelendõ úr sóhajtva szokta mondogatni otthon:

- Hej, csak egyszer… ha legalább egyszer kihallgatnának. Ha én azt megérhetném!

Maguk a kollegák is kíváncsiak voltak már évek óta.

Hogy kellene mégis megtudni?

Hogy? Hát nagyon egyszerû, hallgassuk ki az öreget, akármilyen pánszláv beszédet tart is, tapsoljunk neki, és éljenezzük, hadd beszélje ki magát, ne maradjon a tudománya örökké a véka alatt.

Úgy is lett. Alig várták az elsõ kerületi esperességi gyûlést.

Pro és kontra tömérdek fogadások történtek. És titokban kineveztetett az illetékes zsûri is, mely eldöntse: jó volt-e a szónoklat.

Csupka Sámuel megjelent tubák színû hosszú kabátjában, mely a csizmaszárait verte, s mindjárt az elsõ témánál felállott.

Egyik kezével a székbe kapaszkodott, a másik kezét kiterjeszté, s elkezdett szónokolni.

Két-három szép konstrukciót kivágott, mély csöndben hallgatták.

Körülnézett, megdöbbenve, hogy mi az? Nem volt õ szokva az ilyesmihez.

Az ünnepélyes csöndtõl remegés fogta el a lábait. Roskadtan támaszkodék a székhez, teste egész súlyával.

A negyedik konstrukciónál kitört az éljen és a taps…

- Halljuk! Halljuk! - kiálták.

- Pompás! Igaz! Úgy van! - hangzott mindenünnen az összebeszéltek részérõl.

Csupka uram elvörösödött, szétnézett még egyszer a tömegen, kétségbeesett arccal és váratlanul hirtelen - leült.

- Mi a baj? - ugráltak hozzá ijedten azok, akik szónoki talentumába fogadtak. - Elszédültél? Rosszul lettél?

Csupka uram mosolyogni igyekezett:

- Nem biz az, kedves barátim! Hanem megvallom õszintén, annyira hozzá vagyok szokva, hogy nem hagytok kibeszélni, hogy most is mint mindég, csak nehány konstrukcióra készültem a beszédembõl.

…Most sült ki aztán, hogy miért engedi magát Csupka uram olyan készségesen elállíttatni húsz év óta, amikor beszél.