AZ ÖREG SZEDŐ

1884

Mindenféle szedõ van. De legtöbbet ér a betûszedõ és a legkevesebbet az adószedõ. Ezt akár el is engedjük.

Én egy betûszedõrõl akarok írni, akit már ezelõtt kilenc évvel ösmertem, mikor legelõször szagoltam bele az ólomországba, ahol õ élt és dolgozott.

A mi nyomdánkban a legöregebb szedõnek tartották Jánost (Grubics János a neve,) igen becsületes öreg fickó volt, kihez nagy nemzeti tradíciók tapadtak.

Osztás közben (mert van ám a világon nemcsak kártyaosztás, de betûosztás is) sokat dicsekedett õ azzal, hogy szedte õ bizony akárhányszor a Kossuth, Széchenyi manuscriptumait is. Cudar egy írás volt kivált a Széchenyié: nem volt abban »kimenet« egy órajárásnyira sem.

Petõfi verseit is sokszor szedte kéziratból, s ahol nem lehetett elolvasni, hát a saját esze szerint rakta ki. Úgy is van mai napig - azt állítja.

Szájtátva és tisztelettel hallgatták a fiatal szedõk az öreget. Teringette… szép emlékei vannak. Grubics nagy ember! Akárhányszor állt ott a háta mögött Deák is egy-egy cikkét várva. Ezekrõl a mostani miniszterekrõl csak úgy beszélt Grubics, mintha méltóságán alul volnának.

Rajongott a régi világért, a régi emberekért.

Mindent becsmérelt, gyûlölt ami mostani, még az italt is folyton szidta, pedig szerette. Talán nagyon is szerette. Mikor szombaton kikapta a heti bérét, rendesen megitta vasárnap az egészet, aztán koplalt az egész héten.

Nem is óhajtott már õ egyebet a világtól, csak azt, hogy neki egyszer annyi pénze legyen, amennyi három napig eltartson. Ahhoz pedig legalább is hatvan forint kellene egy rakáson. Hatvan forint egy huzomra (erre az »egy huzomra« fektetett õ fõsúlyt), hadd mulathatna három napig. De hatvan forint tán nem is egzisztál a világon egy embernél. Õ sose látott magánál többet húsznál, s azt is olyan kevés ideig látta, hogy talán nem is látta.

Addig-addig okoskodott, kötekedett a sorssal errõl a témáról, míg az egyszer elunta, ti. a sors unta el:

No, hát jól van Grubics János - gondolá magában a sors -, csinálok veled egy tréfát. Hadd lássuk, mire mégysz vele?

Grubics egy napon pénztárcát talált hajnalban a Hatvani utcán, mikor a nyomdából hazafelé ment.

Megnézte a tárcát, de üres volt, csak éppen egy sorsjegy volt benne.

A sorsjegyet zsebébe tette, a tárcát pedig dühösen vágta a földhöz.

- Gazember volt aki elvesztette… Ritkított betûkkel nyomatott  g a z e m b e r  volt… Mért nem vigyáz az ilyen koldus jobban a holmijára!

A sorsjegynek nem tulajdonított nagyobb becset, mint egy reskontónak szokás. Az ember mégis elteszi, hátha a kapanyél is elsül, de nem számít rá.

No, az elsült. Grubics 100 ezer forintot nyert a sorsjegyen.

Mikor megtudta, megijedt, elsápadt, majdnem összerogyott: csak nagy sokára kezdett táncolni, s hajigálni a betûket össze-vissza a ládákban, hajrá hadd keveredjék a világ, hadd mulassanak a betûk!…

Grubics most természetesen úr lett, százezer forintnak az ura. A nyomdatulajdonos még aznap pertu lett vele. S mikor Grubics kijelentette abbeli vágyát, hogy Párizsba utazik, ebédet adott a meggazdagodott szedõ tiszteletére a Frohnerben, melyre meghítta az összes szedõ-személyzetet. Másnap aztán Grubics még nagyobb ebédet adott a nyomdatulajdonos tiszteletére.

Az asztalfõn maga Grubics ült, finom szalonruhában, gyémántos melltûvel, nagy aranylánccal, kimosakodva, megszépülve. Úgy nézett ki éppen, mint egy bankár.

Az elsõ tósztot õ mondta a nyomdatulajdonosra.

A második tósztot a nyomdatulajdonos mondta Grubicsra.

…Azon férfiúra - hangzott -, igenis azon férfiúra emelem poharamat, uraim, aki nyomdámnak dísze volt, akit a gondviselés nagy vagyon urává tett, de aki bármikor jöjjön is vissza az életben, nálam megfogja találni azt a helyet, amit eddig elfoglalt.

És akkor azon nagyon sokat nevettek a habzó pezsgõs poharak közt, hogy mindig megtalálja itt azt a helyet, amit eddig elfoglalt. Hahaha, nem rossz idea a gazdától!

Grubics úr másnap elutazott Párizsba. Mindnyájan kikísérték a vasútig. Még a redakcióból is némelyek. Az indóházban összecsókolózott mindenkivel: »Isten veletek kedves bajtársak, meglehet, találkozunk még valaha az életben!«

Többet aztán nem hallottunk róla évekig. Mindössze egyszer mesélte valaki, hogy látta szép fogatban hölgyekkel ülve a boulognei erdõben. Hát persze mulat a derék Grubics János!

A hetvenes évek vége felé két évre távoztam Budapestrõl, midõn visszajöttem, legelsõ dolgom volt a régi redakciómba fölnézni.

Hát amint elmegyek a nyomda mellett, s benézek a recés üvegen - kit látok a betûszekrény mellett, piszkos Guttenberg-rokkban? Nini, nini, hisz ez a Grubics János!

Õ volt, ott állt a szekrény mellett. Benyitottam nagy álmélkodva:

- Ön az, Grubics úr?

- Én vagyok, kérem - felelte vígan.

- Mit csinál ön itt, az istenért?

- Szedem kérem a Beksics úr vezércikkét.

- De hát Párizs… hát a nagy vagyon?

Vállat vont közönyösen.

- Ne is emlegesse, kérem. Nagyobb baj az annál, hogy ezeknek az »Õ« betûknek mind le van törve az ékezetje.