A KIRÁLY ÉS A PLÉBÁNOS

1884

Ógyalla tájékán mindig tömérdek a lovas katona - pedig nem valami különös zabtermő hely. Búza és antiszemita azonban bőven terem.

Egyik kis faluban, mely szinte meg volt rakva katonákkal, összeveszett egymással egy hadnagy és egy kapitány…

A kapitánynak csinos neje volt, a hadnagy pedig maga volt csinos. Hej, ezek a fránya hadnagyok be sok galyibát is csinálnak!

Hogy miért vesztek össze, miért vívtak meg, nem fecsegem ki.

Okos ember úgyis kitalálja.

Hadnagy… csinos kapitányné… párbaj… hát mi lehetne ok, ha nem a középsõ?

A mellékkörülményeket a világért sem akarom elõsorolni, hogy mint sült ki, mint bántalmazták egymást nyilvános helyen, s miként mérgesedett el a kérdés, a lovagias becsület-reparálás dacára is, annyira, hogy a katonai felsõség áthelyezésre ítélte a hadnagyot, a kapitányt pedig kasszírozásra.

A hadnagyra mondott ítélet sérelmes volt talán a menyecskére is, de a kapitányra mondott ítélet egészen tönkre tette a becsületes, de szegény kapitányt. Mi lesz abból most? Földönfutó. Aztán három apró gyereke van: (már ti. a feleségének). Mibõl élnek a boldogtalan kicsinykék.

És azonfelül… A kapitány tarokkompanistája az odavaló plébánosnak. Az egész faluban a harmadik. Hogy él meg most már a plébános úr, ha ezt innen kasszírozzák?

A plébános elhatározta, hogy õ a maga kompanistáját nem engedi; ha térdig kopik is a lába, fölmegy személyesen Bécsbe, magához a felséges királyhoz, s elõadja neki, hogy ez az egész dolog igazságtalanság.

Eleget próbálták lebeszélni (a lebeszélõk közt maga a szerencsétlen kapitány is), ne menjen, minek fárad, nem ér az ott semmit, a katonai regula regula… a király szolgáinak a dolgába ne avatkozzanak az isten szolgái.

De biz nem lehetett a tisztelendõ úrral bírni, most már csak azért is felutazott Bécsbe, felhúzta a legújabb reverendáját, hófehér kékgyöngyös gallért csatolt fel, s úgy méne a király színe elé…

- Felséges apostoli király - kezdé, és itt elbeszélte szögrõl-végrõl a dolgot, ahogy volt. És végre imígyen: »Ne engedje felséged elpusztulni a szegény kapitányt, olyan szép kis három fiacskája van, hogy öröm rájuk nézni«.

- Jól van - szólt a király kegyteljesen -, megvizsgálom a dolgot s amit lehet, megteszek.

S ezzel azt a bizonyos királyi mozdulatot tette, ami azt jelenti, hogy »elmehet«.

De a pap nem elégedett meg ennyivel, s így szóla kenetteljesen:

- Könyörgöm alázatosan, felséges úr, ne engedjen hazamenni üres kézzel… Részeltessen ígéretének kegymorzsájában… Hadd vigyem haza ezt a morzsát a kétségbeesetteknek. Mert.

- Majd intézkedem - vágott közbe õfelsége kissé türelmetlenül.

- Oh, felséges uram, el fogják csavarni az igazságot, akik referálni fognak az ügyrõl, de én tudom hogy volt, én ösmerem az egész történetet, s papi szavamra mondom, ártatlan jó ember a kapitány…

A király türelme fogytán unni kezdte e szokatlan vakmerõséget.

- Elég - szólt emelkedettebb hangon. - Ön nem ért a katonai dolgokhoz. Elég.

A pap erre felemelte alázatos fejét, kevélyen összeütötte a bokáját, s kezét katonásan a fejéhez emelte.

- Jelentem alássan, fölséges uram - szólt egyszerre megváltoztatott harsány hangon -, hogy magam is huszárfõhadnagy voltam a forradalomban.

A király elmosolyodott e meglepõ jeleneten, s így szólt:

- Az már más. Nos, menjen hát, és vigasztalja meg otthon a bajtárst. Nem történik semmi baja.