A STATISZTIKA

1884

Mindig nógatnak, hogy szóljak már hozzá valami tudományos dologhoz is: hátha véletlenül kisül, hogy a tudományokra születtem. Magyar emberrel megeshetik az.

Isten neki, hozzászólok egyszer - mégpedig a statisztikához.

Mert tréfán kívül legyen mondva, fiatalkorom óta vonzódom a tudományokhoz. Mindjárt eleinte mohón feküdtem neki a megyénél, hogy az aljegyzõi asztal mellett »egyszerre« tanuljam meg a helyesírást és a közigazgatás titkait, a kormányzás minden fogását.

A fõjegyzõ a nagybátyám volt, az megígérte apámnak, hogy kinevel, bevezet a közigazgatás praktikus részébe, s ha most tiszteletbeli jegyzõnek állok be, a legközelebbi tisztújításnál megválasztat igazinak.

Igyekeztem beválni, mindennap bementem a hivatalos szobájába; adjon valami dolgot és atyafiságos útmutatást hozzá, de mindig azt felelte, hogy annyi dolga van, miszerint nem ér rá, hogy nekem is adjon belõle. Csupa miszerintekkel beszélt az urambátyám.

- Mit dolgozik annyit, Pista bácsi? - kérdém egy ízben, amint újra íróasztala fölé hajolva találtam.

- Pénzt csinálok, öcsém.

- Remélem, arra is megtanít urambátyám, ha rá ér - szóltam tréfálkozva.

- Ne félj, megtanulod te azt magadtól is. Együtt jár az a megyei élettel.

Csak késõbb tudtam meg, mikor én is otthon lettem a municipális levegõben, hogy õ váltókat írt akkor alá.

Egy félév alatt kész embernek képzeltem magam. Nem is olyan nehéz dolog! A végzés az »ennek folytán«-ból indul és a »mert különben«-nel domborodik ki. A rendeletnek alapmondata a »Minekutána«, s ebbõl a szóból, mint valami virágcserépbõl burjánoznak lefelé a floskulusok. Az instancia a »Miután«-ból kanyarog a »kegyeskedjék«-ig. Ezekkel a mûszavakkal föl lehet vinni egész az árvaszéki elnökségig.

- Csak már egyszer valami nagyobb dolgot kapnék - sóhajtoztam a fõnótárius elõtt -, hogy kitüntethetném magamat.

Nagybátyám nevetett.

- Bolond vagy, bolond!… A vármegye olyan, mint az üveghuta, édes fiacskám. Itt a nagy masszából is tudnak apró üveget fúni, és a kis masszából is nagy flaskókat… A vármegyének minden mindegy!

Nem értettem én azt akkor - pedig nemsokára csakugyan kaptam egy ilyen nagy masszát. Maga az elsõ alispán tette az asztalomra.

- Írjon a községbe rendeleteket - mondá, s az én kezem gépiesen nyúlt a toll után, hogy a »Minekutáná«-hoz egy szép kezdõbetût kanyarítsak. - A földmívelési minisztériumra rájött a rosszabbik órája - folytatá indulatosan, s még egyszer fölvette és lecsapta az iratot.

Úgy rémlett nekem, mintha az ablaküveg is megremegne, mintha talpaink alatt a föld is megrengne… pedig csak az asztalomon levõ akták mozogtak, amint az új jövevényt közéjük csapta.

- Ki látott ilyet? Hogy azt mondja, állítsuk össze, mennyi eperfa van a megyében? Statisztikát az eperfákról? Hát nincs a miniszternek egyéb dolga? Selyemtenyésztési célokból? Hát mire való az? Az én feleségem Bécsben veszi a selyemruhát! Mikor ezekbõl a bogarakból selyemruha, lesz, már akkorra kanavászban fog járni az egész világ. Csak azt nem foghatom fel, hogy juthat a kormánynak eszébe ilyen haszontalanság! Mit képzelnek azok egy alispánról? Még bizony rám írnak egyszer, hogy olvassam össze az egész megye területén a fûszálakat…

Eközben megvetõ tekintetet vetve a miniszteri rendeletre, hozzám fordult:

- Csináljon valamit, amice, ebben az ügyben. Kérje be a községektõl az eperfák számát, aztán üsse össze valahogy, de még ebben a hónapban, mert el kell küldeni harminc nap alatt.

Nekifeküdtem nagy passzióval. Száz és egynéhány szigorú »meghagyatik« ment ki a bírákhoz. A községekben kalandosabbnál kalandosabb hírek kerekedének. Egy ánglius barát járt volna a királynál, aki kimutatta, hogy aranyat tud csinálni az eperfából. Már most az lesz, hogy minden eperfát kivágatnak az országban, szekerekre rakják és elviszik Angliába, azzal fizetik ki az ország adósságát.

Volt még három verzió ezenkívül, de ez lévén a legvalószínûtlenebb, hát ezt hitték el a legszívesebben. És akinek kedvenc eperfája volt, eltagadta. Butyók Jánosné asszonyom Kisújfaluban, minthogy éppen tavasz eleje volt, bemeszelte mind a hat eperfáját a háza elõtt, hogy a törvény rá ne ösmerjen. Nagy Ambrus uram Litken, ellenben kivágta a magáét, s úgy tétette fel ölrakásban a padlásra. Ki tudja mikor lesz még ebbõl sok pénz! Egy ebecki ember, aki megunta az életét, kiválasztotta a legnagyobb eperfát a faluban (a Csapodyak kertjében), s oda akasztotta magát. Azt gondolta a gazember, hogy ezzel is a hatalomnak árt…

Hetekig dolgoztam nagy szorgalommal éjjel-nappal, hogy összeállítsam a roppant halmaz adatokat, amely beérkezett. Hovatovább, annál nagyobbnak látszott a munka! Jött a tömérdek konfúzió a számításokban. Amit négy papig csináltam, sokszor egyszerre haszontalanná vált. Megõszülök én ennél a munkánál, s mégsem lesz vége. Pedig már csak tíz napom van! Lehetetlen, hogy elkészüljek… Mindegy, megpróbálom.

Hivatalnok társaim, akik keresztül-kasul jártak a szobában, míg én kétrétbe hajolva töltögettem ki az egyes rubrikákat, összenéztek a hátam mögött és mosolyogtak. Némelyik gúnyosan meg is csipkedett:

- Rakd össze az egész adathalmazt egy szakajtóba, és ültess rá egy anyatyúkot, majd kikölti az.

Egy estefelé benyit hozzám a fõjegyzõ bácsi. Ez volt az elsõ eset, hogy ennyire megtisztelt.

- Itt vagy gyerek?

- Itt.

- Dolgozol?

- Dolgozom.

- Igen helyes. Tudsz-e tarokkozni fiú?

- Tudok.

- No, hát akkor gyere be hozzám tarokkozni kisegítõnek.

- De nem lehet ám, kedves bátyám.

- Nem lehet? - szólt csodálkozva, mintha elõször hallaná életében ezt a szót. - Mi bajod van?

- Nincs nekem semmi bajom, de a viceispán rám parancsolta, hogy ez okvetlenül kész legyen. A minisztériumnak kell.

- Meglehet, öcsém, de a partner meg a viceispánnak kell. Éppen õ van bent a szobában. Nem játszhatunk egy harmadik nélkül.

- Mégsem lehet, mert a kötelesség az elsõ…

- Hm… nem bánom no… hiszen van benne valami igaz, miszerint a kötelesség az elsõ… légyen úgy… de hát tulajdonképpen miféle tengeri herkentyû az amin dolgozol?

- A megye területén lévõ eperfákról állítok össze statisztikát.

- Csigavér! Majd segítek én. Add ide csak azokat az aktákat. Hamar már no.

Volt az talán egy félmázsa is egy csomóban.

Az öreg dohogott valamit, azután babrált bennök egy kicsit, átfutotta a miniszteri rendeletet, megnézte az egyik község jelentését, megint dohogott valamit, míg végre így szólt:

- A részletek ad abszurdum vezetnek. Mit bámulsz rám? Fogd azt a kalamust, és írd a summa summárumot. Miszerint az eperfák összes száma a megyében: kétszázhetvenháromezer ötvennégy darab. Punktum. Mehetünk tarokkozni…

Leírtam gépiesen, s csak azután néztem az öregre ámulattal:

- Hogy bírta olyan gyorsan összeszámítani? Nekem még két hétig tartott volna!

- Hja, öcsém - szólt õ nevetve -, a praxis, a megyei praxis…

- Föl nem foghatom kedves bátyám.

- Nem is lesz hát tebelõled soha jó tisztviselõ.

…És csakugyan olyan praxisa volt az öregnek, miszerint ezt is eltalálta.