OKOS AZ ÉN KÁROLY FIAM

- Elmeséli az apja -

1884

No, ez a Roth! De persze szeles ember!… Hogy lehet úgy elhamarkodni a dolgot. Nos, az egészbõl az a konzekvencia, hogy észt nem lehet venni a patikából.

Ész… ész! A vérrel megy az! Családi kincs!

Az apja felosztja az eszét a fiai közt - s neki mégis megmarad az egész esze.

Hallottátok már, hogy járt az én Károly fiam, hogy fõzte le ravaszságával a püspököt.

Ilyent is csak az én fiam tehet!

»Fiam - mondtam neki a választás után -, te nem hagysz apádnak semmi tanítani valót!«

De igaz, el is felejtettem, hogy elejérõl kezdjem.

Hát Károlyt odaát kandidálták a hegyek között. Drága kerület (de hát annak drága, akinek drága) és még azon felül veszedelmes.

A kerület ugyanis katolikus, s fiaim lutheránusok. Károly is lutheránus. Hiába no, törvény, hogy egyszerre csak egy valláson lehet az ember.

Mikor én a számûzetés keserû kenyerét ettem Flórencben, ott az izé… a híres pék… azaz hogy majd késõbb mondom el ezt a szellemes anekdotát, amit különben én magam csináltam.

Visszatérek a Károly kerületébe…. Az volt a baj mondom, hogy bigott katolikus a nép, és szörnyen hallgat a püspökére.

A püspök pedig - minthogy a Károly lutheránus - jobban szerette volna a másik jelöltet.

Amazt akarta, de nem mert pártot fogni mellette; Károlyt pedig nem akarta, de nem mert agitálni ellene - sõt, hogy a kormány ne panaszkodjék, mintha nem pártolná a jelöltjét, még pénzt is adott választási célokra, de mit ért az, ha titokban azt parancsolta terjesztetni az alsó papság és a nép közt, hogy õ nem akarja az én Károly fiamat.

Biztos bukás volt. A kormány is belátta, a fiam is, hogy el van veszve minden. Én is beláttam.

Hanem a kormánynak volt még egy mellékeszméje. Azért mondom mellék, mert a kormánynak a fõeszméje mindig a pénz volt. Ezzel az eszmével gyõzött mindenütt. Itt azonban nem ment, sehogy sem ment.

Azt okoskodták ki, hogy ha csakugyan a kormány híve a püspök, hát akkor nyilatkoztassa ki nyilvánosan, vagy élõszóval, vagy írásban, valamiképp, hogy a Károlyt akarja. Mert a népnek a bornál, pálinkánál is többet ér a fõpásztori szó. (Ennyire vitte a népet a korrupcionátus Tisza-aera!)

Nos, mi történt? Az történt, ami velem egyszer Londonban, azaz ami Londonnal történt egyszer énvelem szemben. Benne lesz különben a memoárjaim pótkötetében.

A végrehajtó bizottság, a fõispán azon rimánkodott a püspöknek:

- Csak egy kis írást adjon méltóságod vagy egy pártoló, icipici nyilatkozatot ejtsen el valahol: semmit nem kérünk egyebet, csak ezt.

A püspök erre kedvetlenül összeráncolta a nagy, megszaporodott homlokát:

- Mindent megadok, uraim - csak éppen ezt nem.

Hosszú orra lett erre a feleletre mindenkinek, csak nekünk nem a Károly fiammal.

Én a csillagzatunkban bíztam, mert egy kicsit jártas vagyok a csillagászatban is. Nos, a csillagok olyan régiek, hogy bízvást beletartozhatnak a szakmámba: mert mióta a többi szakmákat fölosztottam a gyermekeim közt, most már nekem csak a régészet maradt.

Károlynak ellenben nem csak spuriusza volt, de egy eszméje is. Különb a kormányénál.

Beállított a püspökhöz, s így szólt:

- Jól van, méltóságos uram. Azt ígérte, hogy mindent megtesz, csak nem ír, és nem beszél…

- Most is azt mondom.

- Tehát minden egyebet kérhetek?

- Minden egyebet. Itt a kezem rá.

Károly úgy tett most, mint a ravasz Hohenstaufi, aki a kincsek közül az értéktelen szent koponyát választotta, - az ért neki legtöbbet, mert aztán búcsút rendelt a városaiba, s a szent koponya roppant sokat jövedelmezett neki.

- Nos, tehát mit kíván ön? - kérdé a püspök. - Természetesen pénzt?

- Oh, nem - felelt Károly.

- Talán áldásomat? - folytatá gúnyolódó mosollyal.

- Azt sem. Hanem csak fogasson be nekem a legszebb két hintajába, s ültesse fel díszbe öltözött huszárait a bakra.

- Minek az önnek? - szólt megütõdve a püspök.

- Az egyikre én ülök fel - folytatá Károly fiam szerényen -, a másikra a korteseim, s egy kis körutat teszünk a kerületben.

A püspök bosszankodva harapdálta finom ajkait, de már hiába volt, szavát adta.

Így ment Károly fiam a püspök fogatán a püspök huszárjaival keresztül-kasul a szegényes tót és német falvakon.

Mondhatták aztán a parasztoknak az ellenkortesek, hogy a püspök a habaréki jelöltet szeretné. Nem hitte el nekik egy lélek sem.

A saját fiam ez a Károly, mégis biz’isten irigylem tõle, hogy ilyen okos.