AZ APÁM ISMERŐSEI

REGÉNY EGY KÖTETBEN

1878

I. RÉSZ

I. FEJEZET

(Melyben mint közönségesen, megdicsértetnek
ama régi jó idők, amikor még a só is sósabb volt.)

Bizony más világ volt az egészen!

Mikor még az volt a legkülönb hazafi, aki legjobban el tudta fütyülni egy szuszra a »Rákóczi« nótát, az volt a legjelesebb szónok, aki a legvastagabb bottal rándult föl a megyegyűlésre, s az volt a legtekintélyesebb perszóna, akinek a legkülönb tajtékpipa lógott a szájában.

Finánc nem szaglálódzott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó, még ha lett volna is, be nem merte volna tenni lábát a nemesi portára.

Az ügyvédnek az volt a honoráriuma, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg, a lutheránus azt mondta a perköltségek fejében: »Köszönöm, barátom uram, legyünk per-tu«, míg a kálvinista a vállát megveregetve, biztatta, hogy ha valami akar lenni a restóráción, neki szóljon akkor.

A tekintetes vármegye maga hatalmasabb volt, mint az ország. A két kopott fejű oroszlán olyan méltósággal bámult le a megyeház homlokzatáról erre a hitvány Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg früstökre…

Könyv, tudomány nemigen háborgatta a kedélyeket.

Az ország összes irodalmi termékeit meg lehetett évenkint olvasni tizennyolc garason a kassai kalendáriumból. Ha ugyan akadt volna olyan bolond is, aki nemcsak megveszi, hanem tetejébe még el is olvassa.

Bizony volt jó dolga, hogy a poros könyvekben turkáljon valaki. Mikor azokban csak vagy olyan lehet, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban, s akkor fölösleges, vagy pedig olyan, ami nincs benne a »Corpus Juris«-ban, akkor hiába való.

Nem volt akkoriban még sem perrendtartás, sem büntető kódex, sem rendőri törvény, mégsem lopták el a becsületes embernek semmijét. A tolvajban is több móres volt; csak a gézengúzoktól lopott.

Aztán nem kínozták azt sem, szegényt, a bûntettre applikálható paragrafusokkal, hosszas kérdezõsködésekkel, cikornyás vád- és védbeszédek végighallgatásával, egyszerûen rádiktálták az õt megilletõ mogyorófa pálcákat, a tekintetes szolgabíró vagy csendbiztos úr kedélyhangulata szerinti számarányban. És a kiszabott büntetésrõl sem vettek fel még külön jegyzõkönyvet is, mi szükség arra a tekintetes vármegyének is visszaemlékezni? Elég ha a delikvens emlékei közt megmarad.

És ez nagyon célszerû büntetés volt, mert elõször kevés kiadásába került az államnak. Mogyorófa pálca mindég termett Magyarországon!

Másodszor pedig azért volt célszerû, mert hiábavalóság lett volna megapellálni: amit egyszer a tekintetes úr odadiktált, azt a palatinus sem vehette vissza onnan többé.

Ezekben az idõkben azonban mégis nagyobb tudomány kellett a világ dirigálásához, mint most.

A rablók, tolvajok kiirtása, a bûntettek kinyomozása bizony több idõt és gondot adott, mint mai napság, mert hát ennek a becsületes mesterségnek több követõje volt, mint most; méltán kevésbé veszedelmes és sokkal regényesebb volt az hajdan.

Aztán meg nem állt rendelkezésére a hivatalos közegeknek semminõ nyilvántartás az emberekrõl, sem a távírda, sem a vasút, sem a személyleírás publikációja a lapok útján.

Voltak is akkor lapok!

De minek is lettek volna? Nem tudom, ki olvasta volna? S nem tudom, mit írtak volna beléjük hét hasábon keresztül az újságírók? Majd, hogy bizony nyomtatásban szóltak volna bele a világ folyásába. No ‘isz csak az kéne. Statárium az olyan sehonnai fráternak, aki a vármegye dolgába meri magát beleártani.

De minek toldjam-foldjam tovább e derék korszak színezését, elég végezetül annyit mondanom, hogy a bornak iccéjét ebben az idõ tájban adták egy váltógarason, s hogy ebben az idõben voltak bálbajárók a híres Majornoky kisasszonyok, kiket még mai napig is úgy emlegetnek otthon a vármegyében, mint akiknél sem azelõtt nem látott szebbeket halandó emberi szem, sem ezután nem fog látni.

II. FEJEZET

(Melyben a Majornoky kisasszonyok gyámja, nemzetes
Bornemisza István uram bemutattatik a nyájas olvasónak.)

Éppen ott künn ül az ambituson s természetesen pipázik. Ha nem pipázna, hát bizonyosan káromkodnék, mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát sohasem káromkodik.

Különben is a nemzetes úrnak a mesterségéhez tartozó eszköz az éktelen káromkodás, miután Bornemisza István uram azonkívül, hogy a Majornoky kisasszonyok gyámja, még a vármegye csendbiztosa is.

Mégpedig híres, nevezetes csendbiztos, kinek hetedhét vármegyére szól a híre, neve; Le Coq, a híres párizsi rendõr, Brigly John, a vallatások világnevezetességû mestere, mintha csak egy kalap alatt lenne egyesülve Bornemiszában.

Apró, szürke szemû, rövidre nyírott hajú öregember, szakállát, bajszát is borotválja, s hegyes lefelé álló orrával és hegyesedõ állával madárhoz hasonlatos vala az õ ábrázatja.

Már tizennyolc éve viselé e tisztes hivatalt mindenkinek megelégedésére, országrendítõ hírben és dicsõségben.

Mert mikor nemrég valami nagyon fontos és tekervényes bûnügy adta elõ magát Bécsben, mely iránt maga a császár is érdeklõdék, s melyet a bécsi rendõrség nem bírt hónapokig kinyomozni, Reviczky Ádám uram tanácsára a fölséges császár Bornemisza István uram õkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi városba.

A bécsi rendõrfõnök alattomban gúnyosan nevetett a markába.

No ‘iszen ez fogja majd kikutatni az ökör-affért, aki mozdulni sem bír ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza bír találni a vendéglõi szállására! Milyen gondolat õfelségétõl ezt a hígfejû táblabírót ereszteni bele a szaglálódzásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit.

A derék rendõrfõnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, még azt a juxot is megengedte magának, hogy két közönséges rendõrt felöltöztetett csirkefogónak s a lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra óráját a zsebébõl. Hadd süljön fel Bornemisza István uram egészen.

De épp mikor e nemû rendeleteit osztogatná az érdemes policájdirektor, egyszerre csak betoppan Bornemisza uram ezekkel a szavakkal:

- Megvannak az ökrök, kolléga uram!

- Ne bolondozzon az úr! Hogy jött volna rá?

- Az az én titkom.

Ugyanazon ezer darab ökör volt az, melyet Szatmármegye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt - a haláluk után. Mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett »az élelmezési konzorcium« kezei közt, s csak százkilencven darab bõre.

Kitûnt tehát, hogy egyik-egyik ökörnek csupán ötven fontosnak lehetett lennie, s hogy nyolcszáztíz darab bõr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.

A császár dühös lett s rendõrfõnököt, vizsgálóbírót mozgásba hozott szigorú parancsa, akik a régi tempóban kutatták, hogy »Wo ist die Katze« - és természetesen nem találták meg. Mert hát a »katona-élelmezõ konzorciumoknak« már akkor is majdnem annyi eszük volt, mint most, s olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan be nem látott senki.

Bornemisza mindjárt másnap kisütötte, mi okozá az ezer történeti nevezetességû ökör oly nagy mértékû testi fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik elbeszélésünk keretébe ennek a története.

Az ezer ökörrõl még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg õket, nemcsak a »Pitaval« beszél felõlük, hanem még a költészet is visszatért rájuk.

Midõn az uralkodó nemsokára ezen kázus után új fõispánt nevezett ki Szatmármegyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt ez az elmés kármen kezdett cirkulálni:

Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,

De a császár ezért csak egyet Szatmárnak!

Különben nem is az ökrökrõl van itt szó, még kevésbé õméltóságáról, a szatmármegyei fõispánról, avagy az ottani tekintetes karok- és rendekrõl; e fejezet, mint homlokzatán is látható, Bornemisza uram bemutatásának lévén szánva, - azt folytassuk.

Számos bravúr-vallatása forog közszájon itthonról is, melyek között nem utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.

A fõbíró úr semmire sem tudott velök menni. Úgy állt ott elõtte mind a három, mint egy-egy kõszobor, némán, megátalkodva; készek, hogy inkább szíjat hasítsanak a hátukból, mintsem egy hangot valljanak.

A fõbíró elunta a bajlódást velök három napon keresztül, elküldte hát õket a fõcsendbiztos úrhoz; hadd legyen egy kis mulatsága annak is.

III. FEJEZET

(Ez azon fejezet, mely a másodikat összekapcsolja a negyedikkel.)

Bornemisza uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt van a három néma virág, kiknek már akkor híre járt a városban s kikrõl kalandosabbnál kalandosabb hírek keringtek. Hallgatásuk regényes színt borított rájuk. Széltében találgatták: mik és kik lehetnek.

Nem-e a híres Zöld Marci az egyik, vagy hogy Szellõ Miska, az alföld véres banditája, ha hogy nem maga a dánus királyfi kíséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére, amint az a népmesékben szokás.

- Hozd be õket! - parancsolá a hajdúnak.

A három marcona képû fiú elõállott.

- Mi a neved? - kérdé az egyiktõl. - Ki vagy?

Semmi felelet. Érzéketlen, semmit ki nem fejezõ arccal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nem is õhozzá szólott volna az, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.

- Hát ti ketten kik vagytok?

Azok sem feleltek.

Bornemisza uram megvakarta az álla alatt levõ fiók-szakállt s nyájasan mondá:

- Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.

Aztán a hajdú felé fordult:

- Szólítson kend elõ három pandúrt.

Nyomban elõállott mind a három.

- Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erõtetlek, - szólt az ismeretlen csavargókhoz - hanem oda fogtok állni mindenitek a terem egy-egy szögletébe, a fal felé fordulva… S mindenik mellé egy-egy fegyveres pandúr azon utasítással, hogy ha moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lõjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?

És hangja olvadó, édes volt a nyájasságtól.

Ezután csakugyan odaállította a foglyokat a nagy tanácskozó terem egy-egy szögletébe, s maga karonfogván Taplós Ferenc ülnök urat és Teléry Miskát, az elsõ aljegyzõt, mint aki minden dolgát jól végezte, elkezdett gondtalanul fel s alá sétálni a teremben, csupán néha vetve egy pillantást cövek gyanánt mozdulatlanul álló pártfogoltjai felé.

Hangosan folyt a három úr közt a diskurzus tarkábbnál tarkább tárgyakról, arról a mázsás bolondságról, hogy Harcsa Ezékiel urambátyánk malmot építtet s fölfelé igyekszik idomítani a víz folyását hozzá, s arról a hallatlan vakmerõségrõl, hogy a harmadjegyzõ, Fekete Miklós a Majornoky Borcsa kezére vágyik s milyen messze tud menni az elvakultságban, alkalmasint meg is fogja kérni e napokban Bornemisza István uramtól.

Bornemisza összeráncolta a homlokát s más irányba fordítá a beszélgetés rúdját, s mikor egész odaadással elkezdte demonstrálgatni a napóleoni hadjáratok szükségességét a korhadt Európában, úgy, hogy minden egyébrõl elfeledkezni látszék, ami még a világon van, egyszerre csak kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból s stentori hangon ordítá el magát a terem közepén:

- Halbrechts!

Két sasszeme villám-hirtelen futotta be a termet.

Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettõ gépiesen - megfordult.

- Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák. Ezer mennykõ, kendtek szökött katonák! Melyik regimentbõl valók kendtek?

Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet. Megunták a komisz katonakenyeret s úgy búcsúztak el az ezredtõl, hogy még azt sem mondták: »befellegzett«.

A fõbíró úr nagyon csodálkozott, midõn egy félóra múlva elküldte neki Bornemisza mind a három foglyát teljesen kivallatva, kettõt ezredéhez való visszaküldés végett, a harmadik szegénylegényt pedig azért, hogy a szentencia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyrõl varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a megyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb középület.

Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Bornemisza.

Hivataloskodása elsõ éveiben egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burján módra fölszaporodott bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd vármegyék szegénylegényei is ide jártak… olcsó kalandokra.

IV. FEJEZET

(Folytatása a harmadik fejezetnek.)

Ilyen körülmények közt a régi praxishoz nyúlt az új rendõrbiztos, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni.

A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztos embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal cimborálna, velök járt, velök fõzte ki a terveket, velök lopott, de aztán mindent elmondott a komiszárusnak. Ha ugyan igazán mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.

Bornemisza nem a saját emberét küldé közéjök, hanem az õ emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkózó Szlimák Matyej, a félelmetes Jasztrab tót rabló bandájából, mely mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye elõtt.

Bornemisza így szólt a kézre kerített Szlimák Matyejhez:

- Kár ilyen derék deli legénynek ott kint égni el a napon az erdõben, ahol senki sem lát, senki sem bámul meg. Te bátor ember vagy, Matykó fiam. Az isten is katonának teremtett. Ott vón’ a te helyed. Olyan ember vagy te, édes fiam Matykó, hogy míg itt a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne elõtted.

Nagyot dobbant a Matyej szíve ettõl a nehány szótul s mélyen felsóhajtott.

- A’ volna nekem jó, komiszárus uram.

- Ott mérik még csak marokszámra a dicsõséget… Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez s paraszthajszál híja, hogy nem mint király végezte.

A Matyej lihegett a kéjtõl, lelkét édesen csiklándozta ez a szõrmentes beszéd.

- Az csak a gyöngyélet, fiam Matykó, - vitte odább a Matyej képzeletét Bornemisza uram - ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett, s olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket.

- Szerezzen be oda, komiszárus uram - hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.

- Nem olyan könnyen megy az, édes gyermekem Matykó. - Látod, most még elõször elítélnek, azután elcsuknak vagy tíz esztendõre. Tíz év múlva, ha élünk, majd beszélhetünk errõl, csakhogy mi leszel te már akkor? Saját magadnak árnyéka.

Szlimák mélyen elszomorodott, szórakozottan bólogatta lefelé-fölfelé a rézcsatos, másfél arasznyi széles szíjat.

- Aztán nem lehetne ezen segíteni sehogy?

- Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, - magam sem tudom, miért - mintha testvérem lennél, mindazonáltal az írnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.

- Ez már hiba, nagy hiba, - dünnyögé Matyej, s borsónyi izzadságcsöppek verõdtek ki a homlokára.

Bornemisza úgy tett egy darabig, mint aki mélyen elgondolkozott; egyszerre a Matyej vállára ütött, s mint aki hirtelen valami nagyra határozta magát, mohón szólt:

- Te nem vagy aljas ember, Matyej…

Matyej behunyta a szemeit és úgy bólintott nagy fejével, hogy õ nem aljas.

- Te nem fogsz engem megcsalni.

A rabló kezét nyújtotta Bornemiszának, azt a kezet, amellyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.

- Itt a becsületes parulám!

- Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bûnöktõl, s hogy amint én veled kezet fogtam, azonképpen fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát neked is engedelmeskedni kell s kezedet oda nyújtani a vármegyének.

- Hadd hallom - mondá Szlimák sötéten.

- El fogod beszélni minden kalandodat, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok, hova tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó cimborájok leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok - s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrõl-végrõl elbeszéled.

- Hát aztán? - mondja Szlimák, nagy kidülledt szemeivel mereven nézve Bornemiszára.

- Egy évig szolgálod ily minõségben a vármegyét. Egy év múlva letelik az utolsó szombat, s akkor én felterjesztem a hasznos szolgálataidat a vicispánnak s az fölment minden üldözéstõl.

- Hát aztán?

- A jövõ évben magam foglak elvinni a regementhez, vagy pedig olyan levelet adok kezesül, hogy nyomban megtesznek - hadnagynak.

A Matyej szeme felcsillogott s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Bornemisza markába.

- Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja.

Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit ígért, szorgalmasan referált a komiszárusnak mindenrõl, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendõ alatt. Egyenkint fogták el a fõembereit, kiket Bornemisza uram könnyûszerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta õket a mindentudóságával.

- Nos fiam, mit loptál? - szokta a csendbiztos úr kérdezni a kézrekerült fickóktól.

- Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségbõl lógtam a Jasztrabéknál. Én még nem tartoztam hozzájok.

- Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen töredelmességgel ismered be a bûneidet? Fölösleges dolog titkolóznod. Hát nem-e te loptad el gyertyaszentelõkor a tiszteletes uram malacát? A hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvétmásodnapján a nyolc jerkét. Ne tiltakozz, öcsém, hiszen tudom. Ott nyúztad meg õket a fekete majorban, a nagy akácfa alatt, a Madzag Ferke késével, aztán ott sütöttétek meg õket az Olej bacsa bográcsában, a bõrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?

- Nem, nem - kiáltja megsemmisülve a vallatott. Mindent tud … Minden úgy történt.

V. FEJEZET

(Jasztrab bandájának végképpeni kipusztulása és sok egyéb.)

Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Bornemisza uram megkente szemeit a Szent-György napján, vagy azelõtt talált százesztendõs gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe s ott megolvassa a láthatatlan betûket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.

Nemegyszer történt, hogy puszta gyanúból, holmi lúdlopási kalandokért idéztetett magához valakit, s az aztán szépen kezdte kivallogatni, hogy hát »ha már egyszer ide jött a tekintetes úr színe elé, úgyis mi tûrés-tagadás… A tekintetes úr úgyis tudja, hogy õ ölte meg a zeherei postást is«.

Bornemisza ügyes rendszere rövid idõ alatt megtisztítá az egész vármegyét a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni; csel, ármány nem bírta megejteni, mert õ legalábbis még egyszer olyan ravasz volt, mint a tekintetes vármegye.

Ott garázdálkodott az erdõkben, a hegyek között, hol õ volt a korlátlan király és nem lehetett lecsalni onnan semmi módon. Ott pedig õ volt az úr, száz üldözõ pandúr láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg. A regényes felföld volt a patrónusa s megvédelmezte elõlük: barlangok nyílása, sziklák repedése elfedte Jasztrabot üldözõi elõl.

Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erõlködések történtek a Jasztrab kézrekerítésére - ha a szót akarnám szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Bornemisza lázas dühbe jött mindannyiszor, amikor egy-egy ilyen elfogatási kísérlet meghiúsult. Mert azt tartotta, hogy amíg a híres, félelmes rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.

Egyszer, midõn összes pandúrjait küldé ki a »laz«-okba, Jasztrab elfogatására, s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy az ördög nem bír azzal a lurkóval, Bornemisza István uram elsápadt haragjában.

- Egy pipa dohányt sem érnek kendtek. Takarodjanak a szemem elõl. Magamnak kell elmennem.

S ezzel nyakába kanyarítva az ócska õsi flintát, mellyel a hajdani Bornemiszák nyulakra vadásztak vala, de melytõl a hajdani nyulaknak, akik csak elõtte álltak, sokkal kevésbé kellett félniök, mint a hajdani Bornemiszáknak, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a »Lopota« rengetegbe.

Az erdõnek volt egy »messzelátó« pontja; Bornemisza jól tudta Matyej elbeszéléseibõl, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontról nézegesse az utasokat. Keletre lelátva egész a »Motuz« völgyig, északra a klokovai keresztútig, s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jószerencse zsákmányul eléje tologat.

Jasztrabot csakugyan ott látta messzirõl a kimagasló ponton; puskájára támaszkodva állt ott, mozdulatlanul, mint egy kõszobor. Õ is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy az nem hiába jön ide.

Eltûnhetett volna ugyan elõle igen könnyen, de a rablónak igen tetszett, hogy Bornemisza egyedül jön, mikor hát jöhetne ötven pandúrral is. Úgy érezte, hogy ez valami tisztelet kifejezése az õ személye iránt. A híres Jasztrab Györggyel a híres Bornemisza akar kikötni. Igen jól van, Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes, egyenlõ tusa elõl, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.

- Add meg magad, Jasztrab! - kiáltja Bornemisza már messzirõl. - Érted jöttem, édes fiam. Magam jöttem érted, mert hát nem tartlak holmi kapcabetyárnak, akit ha elfognak, jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandúrnak. Ösmerlek, édes fiam. Kevély ember vagy, sokat adsz a becsületre, azért jöttem el magam. Gyere no; ne bolondozz, Gyurka. Úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt jobb dolgod, mint lesz a kezem alatt.

A rabló csak a fejét rázta s röviden felelt vissza:

- Ösmerlek, ördöngös csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jöjj közelebb, mert rád lövök.

Bornemisza azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el õket egymástól.

Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután felemelte puskáját, célzott s mind a két csövét elsütötte. Jasztrab pedig nem szokott hibázni.

A kis emberke, a hírhedt csendbiztos rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlen a füle mellett süvítettek el… nem hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy fél másodpercre sem; sõt ennek köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két golyót vett ki a zsebébõl villámhirtelen, s midõn a füst eloszlott, s a rabló odatekintett, hol Bornemiszának holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve büszkén állani, mint egy gladiátort, ki felemelt kezében a két, éppen az imént testébe küldött golyót mutatja:

- Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam, - kiáltja rá bátor, csengõ hangon. - Kár fogyasztani a drága puskaport. Nem fog engem a golyó, édes Gyurka fiam. Most is megfogtam mind a kettõt. Itt van ni, azon módon…

A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledõre, aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, tompa hangon hörgé:

- Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.

S Bornemisza uram kézen fogva vezette haza a szilaj rablót, akivel három vármegye nem tudott boldogulni.

VI. FEJEZET

(Egy kis epizód a szerzõ életébõl, s áttérés a regény tulajdonképpeni kezdetére.)

Ezen elbeszélés nem hiába viseli az »Apám ismerõsei« címet, valóságos élõ alakokról és igazán megtörtént dolgokról fog szólni. Még magam is emlékszem Bornemisza Pista bácsira gyermekkoromból, 1860-ból. Akkor már nagyon öreg ember volt, egy-két õsz hajszál lengett csak fején, s ezer meg ezer ráncot rajzolt az idõ olajszínû arcára, keze reszketett, lábai már csak félve léptek szörnyû aprókat.

Apámhoz igen szeretett szállni, s rendesen oda hozzánk idézte be a felvidéki tótokat, akikkel legtöbb baja volt.

A kis-csoltói kastély, e mogorva százados épület, megtelt tarkábbnál-tarkább karavánokkal, gyanús kinézésû bocskoros tótok- és átkozódó tótasszonyokkal, kik végigfeküdtek hûselni a folyosókon, hol édesanyám leanderei állottak.

Én nagyon szerettem e népcsõdületeket, mert az öreg Pista bácsi, ha szépen hízelgõleg kezet csókoltam neki, megengedte, hogy bent lehessek a vallatásoknál. Haragudni csupán az édesanyám haragudott Pista bácsira, mert az ebédlõjét annyira bepiszkoltatta és tönkretétette a parasztokkal, hogy három napig kellett füstöltetni, éppúgy, mint most a Natália szerb fejedelemnõnek, ha Milán a »szkupcsina« tagjait fogadja.

Egy ilyen vallatás emlékei derengnek felém az aranyos gyermekkor tündér-ködébõl.

Valami nagyobbmérvû lopásról volt szó. Nemigen értettem belõle sokat, s nem is az itt a fõ dolog, mint inkább azon türelem, azon nyájas modor jellemzése, mellyel Bornemisza terhes tisztét viselé, s mellyel csodákat mívelt.

Az öreg a térdeire ültetett, s mialatt figyelmét a vallatásra fordítá, addig velem is ráért tréfálgatni.

- Eredj no megnézni, fiam, mit fõzet az édesanyád ebédre. Mert tán meg sem tudja nélküled csinálni a szakács.

- Tudom, hogy mit fõznek. Túróspalacsintát.

- Nem szereted?

- Dehogynem…

- Hát akkor hogy tudsz itt megmaradni?

- Mert hát még jobban szeretem a vallatást. Azt szeretném, ha mindennap vallatnának bácsiék.

- Jól van, gyerek, vicispán vagy fõbíró lesz belõled. No, mi szeretnél jobban lenni, vicispán-e, vagy fõbíró?

- Legjobban szeretnék zsivány lenni, hogy a bácsi engem is vallatna.

Ezen aztán olyan jóízûen nevetett Bornemisza István uram, hogy a könnyei is kicsordultak. Mikor a szemeit kitörölgette olajos zsebkendõjével, kikiáltott a hajdúnak, hogy jöjjenek be a többi vádlottak.

Egy galambõsz, ráncos arcú ember lépett be egy csomó suhanc közt. Oly tiszteletreméltóan nézett ki az agg ember, hogy még maga a vén Bornemisza is elálmélkodva nézett rá s tiszteletteljesen kérdé:

- Kit keres kend, öregapó. Engem ugye? Mi járatban van kend?

- A Majgó Márton vagyok, teens uram - szólt reszketõ hangon a matuzsálemi férfiú.

- Majgó, a tolvaj? - kiáltott fel Bornemisza szokatlan megütközéssel. - Hát tudja-e kend, hogy itt magára is kisült a tolvajlás?

- Minek is tagadnám, tekintetes fõkomiszárus uram.

- Hány éves kend?

- Nyolcvanhat leszek aratáskor.

Bornemisza elfordítá fejét tõle, s kemény, ropogó hangon feddé meg.

- Vén bûnös, kinek az istenhez kellene térnie már, s aki ahelyett most kezdi a lopást. Nem szégyenli magát.

- Az apám vett rá - mentegetõdzék Majgó Márton.

- Micsoda? - ugrott fel Bornemisza, engem hirtelen lerázva a térdérõl - kendnek élõ apja van? Lehetetlen!

- Itt van az inas-szobában, jegyzé meg a bíró (ki azért volt mindig berendelve a vádlottak mellé, hogy magyarázó jegyzetekkel kísérje a vallatás alatt fölmerülõ kérdéseket) s kinyitván az ajtót, kikiáltott:

- Az öreg Majgó!

Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón. Összetöpörödve, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, a hasa elõre nyúlt, a koponyán egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sûrûn és oly rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött sapkának látszottak.

Bornemiszának össze kellett magát szednie elõbb, hogy szólhasson.

- Kend ennek az öregembernek az apja?

- Én volnék - felelte az idõsebb Majgó kelletlenül.

- Majgó Márton azzal vádolja kendet, hogy kend vette rá a lopásra?

Az atya egy haragos szigorú pillantást lövellt fia felé.

- Igenis, apám vett rá … ismétlé Majgó Márton.

- Hallgass, te tacskó! - kiáltá az idõsebb Majgó dühösen, s egy ügyes, alig észrevehetetlen mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba puskalövésnek is.

- Szemtelen fattyú kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni… No, iszen majd megtaníttatlak móresre odahaza az anyáddal.

Ami ugyan nehezen történt meg.

Mivelhogy hát még egy kis dolguk akadt elõbb a vármegyeháznál, a nagy sárga épületben.

VII. FEJEZET

(Némely szükséges, de unalmas dolgok.)

Miután bemutattuk az olvasónak Bornemisza István uramat, érintsük röviden azon kört is, melyben mozgott.

Családja nem volt; feleségét már évekkel ezelõtt temette el Szupik Ferenc plébános úr, akinek »nagy hálával« tartozik ezért, mint humorosan emlegetni szokta.

Legkedvesebb barátja: Majornoky halála után, mint két hátramaradt árvájának gyámja, Majornokra ment lakni, s a maga birtokát bérbe adta. Teljesen pótolni akarta az atyát, s a két kis leány, guvernantot hozatván számukra, a szeme elõtt nevelkedett naggyá, széppé, okossá.

Borcsa azonban mégis sokkal szebb és sokkal okosabb lett Marinál. Az öreg büszke is volt rá véghetetlenül, s üres óráiban azon szeretett merengeni, vajon van-e a világon olyan jóravaló ember, aki az õ Borcsáját megérdemelné.

S ha összevissza hányta is elméjében a földkerekség minden zig-zugát, bizony csak egyetlenegy olyan talpig derék embert bírt találni, akire a Borcsát nem volna isten ellen való vétek rábízni, s az az egy nem volt senki más, mint éppen néhai barátja: Majornoky, a Borcsa apja, aki meghalt.

- Hej, hogy most már nem teremnek olyan tökéletes emberek!

Majornok igen unalmas kis falu volt, egészen az isten háta mögött elrejtve a nemes vármegye egyik legigénytelenebb szögletében. A megyei vicemérnök, akivel a méltóságos fõispán úr mappát készíttetett a vármegye ábrázatáról, tán ki is hagyta volna Majornokot, ha hogy minden szégyenítõ volta mellett két kimagasló tulajdonsága nincs; az t. i.: hogy a világhírû Bornemisza István akkor van otthon, mikor Majornokon van, s az: hogy a megye leggazdagabb földesura, gr. Teléry László õméltósága szintén ott lakik.

Ami a falu szégyenítõ voltát illeti, azt sem hallgathatom el.

A tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan rhénusi forintot ígértek a szomszéd Hont vármegyének, ha megengedi, hogy Majornok oda kebeleztessék be.

Hont megye nem fogadta el az ajánlatot; még száznyolcvan forint ráadással sem kellett neki Majornok. Majd bizony, hogy õt érje mindaz a csúfság, amely Majornok után háramlik a nemes municipiumra.

Mert hát a majornoki ember híres arról, hogy minden bolondság és ostobaság õrajta esik meg.

A majornoki palóc kiáltott rá a budapesti szivarozó emberre: »Hó! hallja az úr, belekapott a tûz a pipaszárba!«

A majornoki magisztrátus követte el azt a hallatlan esetet is, miszerint elhatározván, hogy a falu fölött nyomtalanul elvonult nagy kolera emlékét megörökítteti maradandólag, kihozatta egy szép decemberi napon a városi vésnököt, s miután jól meghányva-vetve a dolgokat, kitûnt, hogy a költség márványemlékre nem futja, gazdálkodási szempontból a falu közepén levõ befagyott pocsolya jegére vésette föl, az utódok emlékezetének ébresztgetésére a Szurdok Nep. János rektor uram által készített örökbecsû versezetet:

Majornokon a kolera böcsülettel odább ment.
Senkit nem ölt meg őkeme.
Dicsertössék az Úr neve.
              Ámen.

…De még ez mind semmi azon esetlenséghez képest, hogy midőn egyszer elvitte hídjukat a Sebes-Csoltó, nem lefelé a vízmentében, hanem fölfelé keresték azt a jámbor atyafiak csáklyákkal, fejszékkel.

Ővelük történt az is, hogy Nyitra megyében utazgatván tizenketten, midőn egy pohánka-kásával bevetett majorsághoz értek, azt hitték: a márványtenger, s beugráltak és megúszták. A túlsó parton összeolvasván egymást, kitűnt, hogy csak tizenegyen vannak. Az egyik majornoki ember be is fúlt a hajdina-kásába.

Ebbe a gyalázatos faluba vezetem olvasómat. Itt fog lefolyni azon rejtélyes, bámulatos dráma, melynek híre ment akkoriban messze földön s még a külsõ országi prókátorok és jogtudósok is úgy emlegették, mint ritka, sajátságos esetet.

II. RÉSZ

A VIZSGÁLAT

VIII. FEJEZET

(Mely borzalmasságban fölülmúlja az elõbbieket.)

A majornoki határ közepén, a sástótul alig néhány lépésnyire, körös-körül vércseppektõl piroslott a fû. Mintha piros harmat esett volna az éjjel az égbõl!

A széles síkon egy nyúl fut a véres folt felé egyenes irányban, juhászkutya kergeti sebesen. A juhászkutya után juhászbojtár szalad.

Sajátságos karaván ez együtt. - Mintha a társadalmat jelképezné.

A nyulat üldözi a kutya, s a kutyát követi a bizalmatlankodó gazda, nehogy a megejtett pecsenye porba essék, az õ jelenléte nélkül a kutyahûség révén.

Egyszerre a véres folthoz ér a nyúl, elkanyarodik.

- Hajrá, Tisza! - ordítja a bojtár édes biztatással a lankadó ebnek.

A Tisza tovább fut a nyomon, megkettõzött sebességgel, de midõn a véres folthoz ér, egyszerre megáll, mintha a földbe gyökereznének a lábai, s elkezd ott nyalogatni valamit.

- Hogy a toportyán egyen meg, lusta döge! - dörmögi mérgesen a bojtár, egy búcsútekintetet vetve a messze elkalandozott nyúl után, s midõn közel ér a kutyához, el nem mulasztja úgy fejezni ki iránta való elégedetlenségét, hogy a »birka-jegyzõkönyvet« utána hajítja. (Közönséges nyelven ugyanis bot volna csak a neve, de sokkal találóbb a jegyzõkönyv, mert a kimúlt és született birkák jegyzékét mutatják rajta a fölülrõl és alulról kezdõdõ rovások.)

A kutya is ért a filozófiához; kitalálja e finom elõjelbõl a gazda haragját, s borzalmat gerjesztõ üvöltéssel ódalog el illõ távolba.

A bojtár a botja után szalad, de egyszerre megbotlik valamiben és hanyatt esik. Elterül a fûben, s amint fölkászmálódni igyekeznék, úgy látja, hogy a lába véres.

Gazdája balesetét látva, Tisza visszatér, s engesztelésül elkezdi a kezét nyalogatni. A kéz véres lesz. A Tisza nyelve is véres.

Megremeg a fiú egész teste, félve, lassan húzódik hason fekve, a hely felé, ahol megbotlott.

Közel van az, csak egy-kettõt kell csúsznia, s föl van tárva elõtte az iszonyú titok.

A buja fû közt, mely az élettõl duzog, egy hulla fekszik. Arccal a földnek borulva, a portól ellepve, fölismerhetetlenül.

Mellette egy ezüsttel kivert puska és egy kalap. A bojtár megismeri, hogy kié. Lélegzete eláll az ijedelemtõl, tagjai megmerednek s a legnagyobb erõfeszítéssel emeli föl botjával kissé följebb a holt fõt.

Két ijesztõ, ismerõs szem mered onnan rá, mintha mondaná kevélyen, parancsolóan még most is:

»Én vagyok az, te pimasz paraszt! Nem ismersz?«

Megismerte. Sokszor látta már õ ez üvegesedõ szemeket, amint hidegen rámeredtek. Még irtózatosabbak voltak azok élve!

Tagjait zsibbadtság fogta el, kiáltani szeretné a hulla nevét, de ajkait csukva tartja a megdöbbenés, erõtlenül, félig eszméletvesztve rogy a földre, s behunyja a szemeit, hogy ne lásson semmit abból az irtózatos halotti arcból.

Mindegy, nem lehet elõle menekülni, azt látja mindenütt; a sötétségben is az rajzolódik le élethíven; az égre néz fel, ott is annak a körrajzait látja egy sötét felhõben; a kis-ilyei határnak szegzi tekintetét, ott a falu végén két termetes boglya mintha a hullának két nagy kidülledt szeme volna. Irtóztató!

Nem állhatja tovább, felugrik, s ott hagyva botját is, ott hagyván az ugaron a nyájat is, egyenesen a falunak fut, torkaszakadtából kiáltva:

- A gróf… a méltóságos gróf meg van ölve.

S szájról-szájra fut a rémkiáltás, egyik a másiknak adja a szörnyû hírt:

»A gróf meg van ölve.«

A Teléry-kastély homlokzatára feltûzik a fekete lobogót.

Forgószél támad. Megreszketteti az ablaktáblákat és megcsikorgatja a kastélytornyok szélkakasait: mintha sírva mondaná:

»A gróf meg van ölve.«

A forgószél dühös lesz, beleköt a gyászlobogóba, kicsavarja azt helyébõl és nyelestõl odavágja süvöltve a templom falához, mintha arcul akarná vágni vele a templomot:

Hallod-e, öreg templom! A gróf meg van ölve.

IX. FEJEZET

(Bebizonyítása azon magyaros közbeszédnek, hogy aki úr, az a pokolban is úr.)

A holttestet hazahozzák és kiterítik a nagy, fekete posztóval bevont címerteremben. Fölgyújtatnak a fáklyák a fényes ravatal körül, s vérvörös nappali világuk kísérteties fényt vet a Teléry grófi címerre, egy szájában aranykarikát tartó sasra, e jelmondattal körül: »Az õsök nyomán.«

Valóban Teléry László most van legigazabban az õsök nyomán; nemsokára ott lesz a tiszteletre méltó hatalmas fõispánok és országbírák koporsói mellett az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Teléry-kripta befogad. A legislegutolsó koporsó. Most már meg fogják fordítani fölötte a büszke címert. Nem lesz annak gazdája soha többé.

Maga a legutolsó Teléry ott fekszik halva, mozdulatlanul, a virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öregasszony, aki megmosta a sáros holttestet, órákig elkínlódott e mûvelettel, de a szemek nem csukódtak be. László gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a halála után sem engedelmeskedhetik a csõcseléknek. Egy Teléry nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó fedelét reá szegezzék, és nyitott szemekkel találja az ítéletnapi trombitaszó.

A gyászruhás szolgák lábujjhegyen járnak-kelnek a nagy úr halotti ágya körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges emberrõl tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása többé semmihez. De egy Teléry! Az talán még a holta után is parancsol. Egy magyar fõnemes, aki még talán az égbe is magával viszi az alkotmányát s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának útján az apró-cseprõ parasztemberek sorsába.

Kísérteties némaság honol.

A mozdulatlan szív fölött csupán egy óra ketyeg a halott mellényzsebében. Az emberi szerkezet túlélte az istenit. Ennek a verése megállt, az még továbbra is méri az idõt.

S künn messze földön, hetven faluban zúgnak a harangok, ahol birtokos, patrónus volt õméltósága. És e nagy harangzúgás közé nem vegyül egyetlenegy zokogó szem sem.

Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely túlharsogná hetven falunak a harangját.

És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvétkönny sem, mely foltot hagyjon a drága selyem lepedõn, hogy az a folt fényesebben csillogjon ott királyok minden pompájánál.

Ej! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! Az el tud menni a másvilágra a maga becsületébõl is: nem kell neki könny és sóhajtás útravalóul.

A címerterem szárnyas ajtói be vannak zárva, s két alabárdos áll a küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos úr tiszttartója. Feje leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajúdni.

Az udvar megtelik kíváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány lesz egy grófot halva látni.

Falun szokásban van az: sorba látogatják a halottakat. Még egyszer megnézik színrõl-színre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a halál vagy nem, szelíd kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztõt, megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, új csizma volt-e a lábukon, vagy a régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e a kezük vagy meredt, és csak nagy üggyel-bajjal gyûrhetõ be a koporsóba? Megvizsgálnak szögrõl-végrõl mindent, figyelemmel kísérik a halottat is egész a temetésig, és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivõknek, nagyot szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megfordítva tették a fejfát a sírjához?

Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, egy gróf, akit kilenc vármegyében süvegeltek, s akit hetven falu harangja sirat tegnap dél óta folytonosan!

Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba.

Egész csoportok ostromolják az elõszobát, ahol az öreg Kamuti guggol, s ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangúlag a hideg márványkövezeten.

Az alabárdosok végigtekintenek a csõcseléken, megvetõleg, hidegen… néha meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy elõkelõbb látogató elõtt, azonban újra bezárul a nagyúri terem ajtaja ünnepélyes, kimért csikorgással, s az egyik alabárdos elutasítólag, monoton komorsággal veti oda a bebocsáttatást kérõknek:

- Õméltóságához nem lehet bemenni.

S amint újra meg újra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehelet csapkodja meg a nyíláson át a csõcselék arcát; valami fojtó, szúró szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé.

Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvõ arisztokrata lehelete keveredett volna méreg gyanánt a levegõ miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy érdes, megvetõ hangba rezdülnének össze, egy hangba, mely visszaverõdik a gyászba vont címeres falakról:

»Takarodjatok innen!«

S míg bent a palotában a kísértetszerû csend virraszt némán a méltóságos hulla felett, - addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be, hozva a drágábbnál drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a cigánybanda számára, mely még egyszer muzsikálni fog a méltóságos úrnak, fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok még egyszer, utoljára, fényt vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Teléry család színeivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben olyan puha, nyugalmas fekvés esik.

De a temetésig még egy kellemetlen funkció vár õméltóságára. Mielõtt oda fektetnék az õsökhöz, még egy libériás szolgájával van egy kis dolga, - a törvénnyel.

Mint törvényhozó erre is õ varratta, míg élt, a libériát, ennek is õ parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesíteni!

Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a fiatal Teléry gróf. Öngyilkos volt-e vagy megölték?

Õméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak mondani fölötte, és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza.

S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetõleg fog nyitott szemeivel végignézni az embereken, akik öt forint diurnumért összemetélik ízekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki kellemetlen.

És minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik, abban õ nem lát semmi különöset, az mind az õ meghagyásából esik.

X. FEJEZET

(Kléner úr és társainak megérkezése.)

A hivatalos küldöttség megérkezett, az orvos, dr. Szirupka, egy kövér, pirospozsgás férfiú, Kléner Pál törvényszéki ülnök úrral ült a hátulsó ülésen, míg ellenben a kocsis mellett domine Krupicsek törvényszéki jegyzõ foglalt helyet, nagy vörös orra úgy nézvén ki a kocsin, mint egy érkezõ vasúti vonat vörös tûzgolyója.

Kléner Pál úrnak is nagy vörös orra volt, minélfogva az érdemes vizsgálóbíró úr igen vonzódék jegyzõjéhez azon okból, mert csak a jegyzõvel szemben érezhette magát biztosnak abban, hogy orra nem fog gúnyos megjegyzések tárgyául szolgálni. Krupicsek nemkülönben volt Klénerrel; - õ is legjobban szimpatírozott Kléner úrral, mint aki a szóban forgó férfias díszt véleménye szerint nagyobb mértékben bírta, mint õ.

De azért legboldogabb volt mégis a két úr éppen a dr. Szirupka társaságában, kitõl megtagadta a természet azon ékességet, hogy teljesen kifejlett orra legyen; pisze, lapos orra volt, s az esõ - mint mondani szokták - két orrlyukán át becsurgott a fejébe, vizenyõsségel eresztve föl ama gondolatokat, amik ott termettek. A két úr méltán gondolhatta hát, hogy dr. Szirupka nemcsak hogy nevetségesnek nem tartja irtózatos orrukat, hanem még irigyli is.

E gondolat szinte büszkévé tette Kléner urat, midõn a Teléry kastély udvarán leszállva, végigmentek a széles tornácon a bámuló sokaság között.

A folyosón Kamuti János, a tiszttartó úr fogadja õket.

Nagyon nehezen várta már érkezésöket, - úgymond - mert már nagyon kell a rend ide… s hiszi, hogy a tekintetes urak ismert bölcsessége eligazít mindent.

Kléner úr vastag szemöldeivel int, mintha mondaná: mindent, de mindent el fogok igazítani.

Majd dr. Szirupka felé fordulva, hivatalos szigort ölt magára arca:

- Ön pedig, doktor, azonnal hozzáláthat a boncoláshoz.

A tiszttartó úr azt bátorkodik megjegyezni, hogy ha nem lenne alkalmatlan a tekintetes uraknak, méltóztatnának talán elõbb az ebédlõbe besétálni; egy kis villásreggelit kíván felszolgálni; a kocsi bizonyosan megrázta a tekintetes urakat s meghozta az étvágyukat.

Kléner úr arcáról azonnal eloszlik a hivatalos szigor, s karját a doktoréba fûzve, édeskés mosollyal mondja:

- Nos tehát vezessen ön, tiszttartó úr - nem bánom, ha az ebédlõbe is. A halottak nagyon türelmesek, igaz-e doktor? S a mi halottunk is az; nem bánja, ha egy félórával késõbb kezdünk a dolgaival foglalkozni. Igaz-e, doktor? No, ugye szép és eredeti e gondolat, hogy a halottak türelmesek? Igaz-e, doktor?

Dr. Szirupka nem az az ember, aki ellenkezni szokott valakivel. Ami kevés oppozicionális természet van benne, arra otthon is szüksége van a feleségével szemben. Majd õ azt itt vesztegeti Klénerre - ingyen!

A reggelinél, mint egy olyan kitûnõ kriminalistához illik, Kléner úr néhány futamot tesz a vizsgálóbírói tudomány fortélyos fogásaiból, s az alázatos Kamuti János úrnak ugyancsak van mit felelgetni.

- Hüm, hüm! Halva találták… hüm, hüm, hát elég az, hogy halva találták? Azt minden bolond ember mondhatja, hogy halva találták. De azt mondja meg valaki, hogy miért találták halva? Ez a kérdések kérdése. Ezt ez az orr van hivatva kiszimatolni.

És Kléner úr jobb keze mutatóujját arra a híres orra teszi, amely ezt kiszimatolni van hivatva, mialatt bal keze elõhúzza szürke kabátja hátsó zsebébõl a burnótszelencét és megeteti azon tiszteletre méltó orrt, mert ilyen nagy feladat megoldásához indul.

- Mit hisz ön, tiszttartó úr, hogyan történt e borzasztó eset?

- Én semmit sem tudok, semmit sem hiszek.

- Hüm! Annál jobb - gondolá Kléner úr, annál jobb. Nem szeretem, ha tányéron hozzák elémbe az ilyen nevezetes események vázlatát, s nekem csak a részleteket kell hozzá összeszednem.

Azonban elmélyedve hajtá le fejét tányérja felé, mígnem hosszas merengés után elõbbi szavaihoz folytatólag hozzátette:

- Szeretem a homályosságot, hogy turkálhassak benne s hogy világossá változtassam. Megint egy eredeti gondolat, doktor. Igaz-e, doktor?

Kléner úr ugyanis elõszeretettel tért vissza folyton azon eszméjéhez, hogy õbenne nagy író veszett el, hogy az õ gondolatvilágát teleültette a gondviselés magasztos új gondolatok virágával, s azok ott még e sivár, tudományos foglalkozási körben is folyton nyílnak. Minélfogva minden ilyen virágra sietett figyelmessé tenni környezetét.

- Nos tehát hajtsunk le, uraim, még egy pohárka szilvóriumot, aztán lássunk kötelességünk teljesítéséhez. Mert a kötelesség olyan, mint a láncra kötött kutya, nem szaladhat el… Milyen gondolat! Igaz-e, doktor?

Szirupka a fejével bólint, a jegyzõ azonban nem állhatja meg gúnymosoly nélkül, amikor megjegyzi:

- Nekem, úgy látszik, hogy nem új… Mintha már mondta volna valaki - az írnokaink közül.

- Önnek minden látszik… Ön egészen a »látszik« embere. De nekem meg úgy látszik, hogy legokosabb lenne, ha ön máris ott ülne a tintatartó mellett s elkészítette volna a jegyzõkönyv homlokzatát.

XI. FEJEZET

(A kihallgatás.)

Kléner úr a címer-terem felé irányozta lépteit összes kíséretével, s megállván a halott fejénél, így szólott a doktorhoz ünnepélyes hangon:

- Íme, dr. Szirupka úr, ezennel önre bízom õméltóságát.

Azután Kamuti felé fordult.

- A tiszttartó úr fog kihallgattatni legelõbb. Jegyzõ úr, ön végzi e kihallgatást, miután úgysem várok tõle semmi fontos részletet. Én addig kimegyek az udvarra a nép közé. A nép véleményében és pletykáiban fogom fölszedni azon magvakat, melyekbõl ki fog csírázni a mi vetésünk, ama kender, mely a fonalat adja e dologhoz. Íme, megint egy eredeti gondolat, doktor! Elég élesek az ön kései?

A vizsgálóbíró egy csipet burnótot szítt fel, azután még egy pillantást vetvén a hullára, melyet utoljára lát ezúttal egydarabban, kiment a folyosóra s szóba ereszkedett a parasztokkal.

- Sajnálják a méltóságos urat, ugye?

- A nagy uraknak is csak meg kell halni, tekintetes uram, - válaszolt alázatosan a törvénybíró Belindek-Kukacz Márton uram.

- Ki hitte volna e szörnyû katasztrófát - toldá odább a társalgást Kléner úr.

- Elõre vetette már az az árnyékát, tekintetes uram. Furcsa istenteremtése volt a gróf úr már a világ elejétõl fogva. Régen gondoltam én, hogy nem jó vége lészen.

- Mirõl gondolta kend? - kérdi élénken a bíró.

- Hát az anyjukom mondta - böffenté ki szórakozottan a törvénybíró.

- Mit mondott a kend anyjukja?

Belindek-Kukacz Márton uram most kezdte megsajnálni, amit mondott, s megkísérté a tisztességes hátrálást.

- Asszonyok beszédje, hiábavaló pára és füst… Nem éri az azt meg, hogy a tekintetes uram füle végighallgassa. Igenis, kérem alásan.

- De tudni akarom ám - mondá Kléner úr némi szigorral.

- Igenis, kérem alásan. Hát biz az asszony annak a mondója, hogy õméltósága az ördögökkel lett volna cimboraságban. Õ egyszer keresztülment éjjel a récskai erdõn, mikor odajárt a Bajmokra férjhezment leányomnál, aztán az esõ útközben feltartóztatta, úgyhogy éjjel jött haza a szegény Zsuzsim. Amint megy, mendegél a récskai erdõn, egyszer csak hangokat hall; valaki beszél, folyton beszél és senki sem felelget neki. A méltóságos gróf volt egyedül és valami láthatatlan szellemnek felelgetett… Aztán az Avar Mátyás is tudja azt. Nemegyszer látta és hallotta ott éjjel láthatatlan szellemekkel szóbeszédbe eredve urunkat.

- Nagyon jól van, - mondá Kléner úr - rendelje be ebéd utánra a feleségét és Avar Mátyást. Most pedig küldjön el azért a gyerekért, aki a holttestet föllelte.

- Azt azóta a hideg leli, tekintetes uram. Igenis, kérem alásan. Lidércek nyomják a gyomrát szegénynek. Meglehet, hogy az ördögök bosszúja…

- Kend ostoba ember, Belindek Márton.

- Igenis, kérem alásan. De hát mit tegyen a szegény ember? Én csak azt tudom, amit beszélnek.

- Nos, mi egyebet beszélnek még?

- Azt, hogy az ördöggel volt a méltóságos gróf úrnak kontraktusa, lekötötte magát, írást adott magáról a cseppentett véribe mártott tollheggyel, hogy a mostani Kisasszony-napja elõtti péntek éjjelen a mélységes poklok zsákmányaul adja át magát. Aminthogy igenis úgy lett, kérem alásan…

Kléner úr egészen dühbe jött, nem is a babona végett, hanem inkább azért, hogy öngyilkosságnak nézik azt, amit az õ fantáziája tekervényes bûnügynek festett, és sebes léptekkel sietett vissza domine Krupicsekhez.

Az már akkor egészen készen volt a kihallgatási okmánnyal.

- Nos domine, van-e valami érdekes benne?

- Tessék átnézni! - jegyzé meg Krupicsek félvállról. - Én nem találok benne semmit.

Kléner úr feltette pápaszemét s morogva olvasni kezdé:

Jegyzõkönyv

Fölvétetett Majornokon gróf Teléry László ügyében 1851 szeptember 10-én.

- Tanú neve és életkora?

- Kamuti János, 64 éves.

- Vallása?

- Róm. kat.

- Nõs-e?

- Nem.

- Volt-e már büntetve?

- Nem.

- Mit tud ön Teléry Lászlóról?

- Huszonkét éve szolgálom a grófi familiát. László grófot gyermekkora óta ismerem. Mogorva, rideg fiatalember volt, senkivel sem barátkozott, a kastélyba senki sem járt, õ sem járt sehova, könyvei közt ült folytonosan.

- Minek tulajdonítja tanú a gróf halálát?

- Nem tudom, nem bírom elképzelni az okot. Legvalószínûbb az életuntság.

- Mikor látta tanú legutoljára a grófot?

- Csütörtökön délután, mikor a vadászatra ment.

- Egyedül ment ki?

- Nem; Teléry Mihály volt vele, aki távoli rokona a grófi-ágnak. A nemesi ág igen el van szegényedve, s Teléry Mihály nem egyszer jött át Majornokra a székvárosból gyalog, puskával. A gróf csütörtökön, ami nem volt szokása, elkísérte hazafelé és szinte puskát vett magához, s midõn Mihály úrfival mellettem átment a folyosón, a következõket méltóztatott megjegyezni hozzám: »Ma nagy kedvem van kissé a vadak után nézni, Kamuti úr; megint késõbb jövök haza«. Általában a legutóbbi napokban sokat kimaradt a gróf még éjszakákon át is, úgyhogy éppen nem volt szokatlanul feltûnõ, hogy tegnap reggel nem találtam itthon. Azt hittem magamban: »Nos, alkalmasint egy kis édes kaland…« A gróf is csak ember, kivált ha még csak harmincéves, mint amennyi idõs õméltósága volt.

- Ah! Oh! - kiáltá Kléner - ez nem éppen érdeknélküli. - Aztán kettõztetett élénkséggel odább olvasta a jegyzõkönyvet.

- Mit tud még tanú?

- Õméltósága még délben sem jött haza. Kissé nyugtalankodni kezdtem már, midõn a borzalmas esemény híre fülembe ért. Nyomban befogattam s elhoztam a holttestet, melyet arccal a földnek fordítva találtunk. Puskája egy lépésnyi távolban hevert a fûben. Minden körülmény odamutat, véleményem szerint, hogy öngyilkos lett.

- No persze! Hogyisne? - dörmögött közbe Kléner úr és elhajítá a jegyzõkönyvet, amelyben úgysem volt a felsoroltakon kívül semmi egyéb már, mint a szokásos »Kelt m. f.«

XII. FEJEZET

(Amit Bige Ferke vallott.)

Bige Ferkének ama juhászbojtárt hítták, aki a hullát megtalálta, amit azért is szükséges itt kijelenteni, mert nemcsak hogy az olvasó nem tudja a nevét, de tán õ maga sem tudja, amint ott áll reszketve a tekintetes vizsgálóbíró úr elõtt, ki szúrós szemeivel szinte átszegzi, mintha csak õ lenne a méltóságos úr gyilkosa.

Belindek-Kukacz Márton törvénybíró uram félholtan az ágyból húzta ki, hogy a törvény elé hurcolja, pedig hát a keze-lába száradjon el, ha tud valamit az egészbõl; nem is az õ eszéhez való a nagy urak passziója. Mit tudja õ, miért lõtte magát fõbe a majornoki gróf? Õ rajta ne kereskedjék a törvény, mert õ nem lopott semmit, kivévén azt a tizenhat kukoricacsövet tavaly, amiért már úgyis eléggé megszenvedett, mert a nyakába akasztva kellett meghordani a templomból kijövõ gyülekezet elõtt.

- Ne reszkess, te kamasz! Egyenesen állj, értelmesen felelj, és ne kapkodd a fejedet! - pirongatja Kléner úr. - Mondd el nekem, hogy találtad meg a hullát?

- Mit mondjak én erre, kérem alásan?

- Azt mondd meg, barmok barma, hol voltál, mit kerestél ott, hogy láttad meg a holttestet, s mit csináltál ezután?

- Mikor?

- Ma egy hete is, és azóta is mindennap.

- Ma egy hete…

- Ne beszélj nekem a »ma egy heté«-rõl, te oktalan állat! Azaz hogy… hüm… hüm… Ohó! Ohó!

Kléner úr a homlokára ütött.

- Ott voltál-e az ugaron csütörtökön is?

- Ott voltam, kérem alásan. De ne tessék szólni a nemzetes Bornemisza István uramnak, mert isten mentsen meg attól, hogy megtudja.

- No, ha ott voltál, - mondja Kléner úr egyszerre nyájasan - akkor bizonyosan hallottál lövést is. Emlékezz csak vissza jól.

- Hát iszen hogyne hallottam volna.

- Ühüm… ühüm… - kiált fel Kléner úr felvillanyozva. Barátom, Krupicsek, jegyezze ön a jegyzõkönyvbe, amint diktálom: »Tanú által azon körülmény beismerése eszközöltetik, miszerint künn a Majornoknak ugarján való lételének folyományaként általa lövés hallattatott.«

Ezen ékes hivatalos periódus után büszkén nézett szét az érdemes bíró úr, de mivel az orvost, ki a másik szobában boncolt, nem találhatta meg tekintete, nem volt vele kinek eldicsekedni, minélfogva odább ment a csomó legombolyításában.

- Hány lövést hallottál?

- Egyet.

- Nos, nem tudnád megmondani, ki lövöldözött, s milyen tájon?

- Körülbelül ott, ahol a méltóságos gróf feküdt halva - tagolá a fiú s a foga vacogott.

- Ki lõtt? - kérdé izgatottan és mohón Kléner úr.

- Nem tudom, kérem alásan; amint odatekintettem, egy urat láttam szaladni Ilye felé, csakhogy…

- Miféle csakhogy?

- Nem volt nála puska.

- Hát aztán?

- Hát osztán azon álmélkodtam, hogy mi módon lõhetett puska nélkül.

- Bolond vagy. Írja ön, Krupicsek barátom, amit mondok. Teringette! Nyomon vagyunk, Krupicsek barátom. Írja ön: »Egy futó úrnak látásával kapcsolatos észrevétele a tanúnak azon körülményre vonatkozólag, miszerint fegyver tekintetében tökéletesen hiányosnak mutatkozván, különben is fölismerhetetlensége eredményeztetett általa«.

- Vigyázva írja, domine! Ki tudja, mire fontos az. Ezt nagyon velõsen kell papírra vetni… Hiába, domine, a stíl az ember… Hiába, a stíl…

Kléner úr megsimogatta a tokáját, mint olyan ember szokta, aki meg van magával elégedve, aztán a foga közt mormogá:

- Nem volt puskája! Kezd a dolog tetszeni. Átkozottul bonyodalmas. Aztán a kezeit dörzsölte, miközben a boldogság derûje mosolyokat festett ajkai körül.

- Nagyon, igazán nagyon bonyodalmas… Lesz mit kiszimatolni.

S Kléner úr lelki szemei elõtt ott lebegett e pillanatban ama csillámló kis lidérc, mely minden jóravaló csász. kir. hivatalnok álmaiban ott kísért, melynek gondolata megédesíti fáradalmait és fölvillanyozza a cselekvésre. Az a kis lidérc, melynek »érdemkereszt« a neve.

Az, aki a lövés megtörténte után szaladt, nem lehetett maga a gróf, mert az meghalt, - okoskodék Kléner úr magában - ha pedig nem a gróf volt, akkor bizonyosan másnak kellett lennie.

Ezen meglepõ eredményt vonván le okoskodásából, miután Bige Ferkéhez még némi apró kérdéseket intézett aziránt, milyen ruha volt a megfutamodott úron, s miként bukkant rá másnap a buja fû által teljesen eltakart tetemre, s miután Bige Ferke mindezekre adott feleleteit közönnyel mellõzte - hirtelen elhatározástól megkapatva fölugrott s így szólt:

- Domine Krupicsek, menjen át a doktorhoz, hogy siessen a boncolással. - A bûntény színhelyére fogunk elmenni.

XIII. FEJEZET

(A »Borcsa« név mint vezérfonal.)

Dr. Szirupka fölboncolta a méltóságos urat és ezután konstatálta, hogy golyó által okoztatott a halál. A golyó ennyi és ennyi centiméternyire mélyen hatolt a testbe, s amerre ment, ott a test-folytonossági hiány ennyi és ennyi centiméternek mutatkozik. A testbõl kivett golyó hivatalos megõrzés végett átadatik a vizsgálóbírónak.

Kléner úr semmi újat sem tudott meg a boncolási jegyzõkönyvbõl s türelmetlenül lépegetett Bige Ferke kalauzolása mellett a sástó felé, hol a gróf halálát lelte.

Az õszi nap kellemes verõfénye aranyozta be a vidéket, melyet Kléner úr szemei gonddal fürkésztek, mintha a termetes boglyáktól, a röpülõ madaraktól s a sárguló levelû fáktól akarná kitudni, mint történt az eset…

A doktor és Krupicsek egykedvûen ballagtak utána, néhány lépéssel elmaradva tõle. A két úr heves disputában volt. Krupicsek ugyanis azt állította, hogy a tisztességes ferbli nem tûri a »girigárét«, mely vakmerõ állítás ellenében dühre lobbanván Szirupka úr, kifejté azon magasabb okokat, melyek a »girigáré« létjogosultságát támogatják, s melyek közt szoborként magasodik ki azon fontos körülmény, hogy aki rossz kártyára adja a »vizi«-t, legtöbbet reszkíroz, minélfogva egészen igazságos, hogy legtöbbet nyerjen. Azt pedig, hogy a girigárénak a rossz »blatt« a fundamentuma, nem tagadhatja meg Krupicsek úr sem.

Oh nem! Krupicsek úr ezt nem tagadja. Krupicsek úr felvilágosodott férfiú és meg szokott hajolni az örök igazságok elõtt, s csupán azt hozza fel elõbbi állítása mellett, hogy a girigáré ellen nem is bölcsészeti, mint inkább gyakorlati szempontból van kifogása, mert a girigáré jogosultságát elvben õ is elismeri, de mégis kárhoztatnia kell azt, mert kibõvíti a ferbliben a különféle esélyeket s lehetetleníti nemcsak a »hasbanézést«, hanem a kombinációkat is. A girigáré olyan a ferbliben, mint az államban az anarchia. Minden üt, minden tromf s a véges emberi elme nem bír kiigazodni a káoszban.

Dr. Szirupkát édes ábrándozás fogja el e kellemes téma fölötti elmélkedésében, s már éppen válaszolni akar Krupicseknek, midõn Kléner úr felkiált, valamely tárgyban megbotolván:

- Hahó! Ohó! Egy bûnjel, uraim.

A két úr, kiket Kamuti és Belindek-Kukacz Márton is követnek, csodálkozva látja, hogy egy puska hever a fûben.

- Ez a Teléry Mihályé - mondja Kamuti.

- Természetesen, - jegyzi meg a vizsgálóbíró, a fegyvert felemelve, itt van a »T. M.« betû rajta. Semmi kétség többé…

Kléner úr homlokán sötét ráncok képzõdtek.

Gyorsabban lesz vége, mint gondoltam. Semmi kétség többé…

Azután hangosan mondá:

- Nézzük meg a helyet, uraim, ahol a hulla feküdt, aztán siessünk vissza a kastélyba, meg kell tennem a szükséges intézkedéseket.

A hely alig volt tizenöt lépésnyire onnan. Bige Ferke nyomban odatalált; a legázolt fû híven mutatja azt. Az arisztokrata vérét fölszítta az anyaföld s barnavörös lett tõle egy darabon. Semmi sem mutatta azt, hogy »kék vér« volt és különb a többinél!

- Szomorú hely ez, - mondá Kléner úr - s ha ráteszi a talpát az ember, úgy égeti azt valami… És ez az égetõ tûz felhat a szívig. Az igazság szomja ez, doktor! S ha az igazság szomja égeti a szívet, inni kell. Igazságot fogunk inni, doktor!

Kléner úr egy fejjel lett magasabb, midõn e magasztos szavakat mondá, míg ellenben Krupicsek úr akképp vélekedik magában, miszerint sokkal jobb volna ez idõ szerint parádi vizet inni, amiben szinte benne van - állítólag - az igazság.

Visszamenet Kléner úr Kamutihoz intézett kérdéseket:

- Hol lakik Teléry Mihály?

- A szomszéd faluban, Ilyén, a forradalom óta. Azelõtt vicenótárius volt a megyénél.

- Miféle ember?

- Egyike a legbecsületesebb fiatalembereknek, egyéb baja sincs, csak hogy szegény.

- Fiatal ember? Hüm! Mibõl él?

- Egynéhány holdnyi birtoka van ott a faluban.

- Nagyon jól van, tiszttartó úr! Azonban mondja csak meg, ki örökli most a gróf Teléry uradalmát?

- A szent korona ügyésze - mondá Kamuti.

- Miféle állat az? - kérdé a derék Kléner úr csodálkozva.

- Más szóval az állam örökli az uradalmat.

- Bizonyos ön ebben?

- Nagyon természetesen, mivel a grófi családnak magva szakadt.

- Hogyan? Hisz éppen ön említette, hogy Teléry Mihály rokona a grófnak.

- Az csak történelmi rokonság. Három század elõtt talán rokonok lehettek, de annak nincs semmi befolyása az örökösödési jogra. Egy nevük, egy nemesi predikátumuk van - ennyi az egész; sem több, sem kevesebb…

Kléner mélyen gondolkozóba esett.

Bizonyára csalódtam, - dünnyögé - nem az az indító ok, amit gondoltam: és az indító ok nélkül nem lehet megtalálnom a csomót. Nem valószínû, hogy valaki gyilkosságot kövessen el ok nélkül. De mit jelent akkor az elhajított puska s a futás?

Eközben a kastélyba értek. Kléner úr gondolkodva haladott át a márványcsarnokon a halottas terembe. Megállott a közepén s némán tekintett a semmibe, mint egy mozdulatlan, hideg, merev kõszobor.

A burnótszelence is kiesett kezébõl. Annak a csörrenésére felrezzent, szippantott egyet s hosszan billegtette az orra bal padlását kívülrõl, hogy a túlságos arányban ráülepedett, édesen csiklandozó port a másik oldalra rázza.

- Valamirõl elfeledkeztem, tiszttartó úr! Adja át azonnal a szükséges kulcsokat. Mielõtt valamibe fognék, át akarom nézni a gróf irományait.

A tiszttartó átvezette a gróf írószobájába s kinyitá asztala titkos fiókját. Kléner úr a vizsla ügyességével turkált az egymásra halmozott iratok közt, villámsebesen.

De nem talált semmit.

Pörös akták, nemesi levelek s az ügyhöz nem tartozó levelezések voltak ezek.

Végre egy csomó vers akadt kezébe. Olvasni kezdte õket. Egy kezdõ firkái voltak. Tele beteges ábrándozással, szerelmi hévvel és verstani hibákkal.

»Hüm, hüm! Tehát verseket is írt a gróf. Hüm, hüm. Ezt sem rossz tudni.«

Az eredménnyel azonban nem volt megelégedve, s már épp bosszankodott, össze akarta csapni a fölbontott csomagokat, mikor egy kilenckoronás levélpapírra esett pillantása.

Egy levél kezdete volt az. Annyi sem. Csupán egy megszólítás. Csupán annyi:

»Tisztelt Biri kisasszony!«

Ezután még két szó következett, de azt a levélíró gróf olyan vastag vonalakkal törülte ki, hogy nem lehetett elolvasni.

A vizsgálóbíró felemelte fejét és apró szemei diadalmasan csillogtak.

»…Tehát mindenütt, mindenben az asszony!«

Fejét gondolkodva hajtá le az íróasztalra s sokáig maradt e helyzetben, - mialatt kívülrõl zavarólag hangzott be a dr. Szirupka és a Krupicsek heves disputája azon témáról, hogy a piquetben szabad-e a »quintet« vagy »quartot« a »négy tizes« után is kimondani?

XIV. FEJEZET

(E fejezetben oly kevés valamirevaló dolog történik,
hogy maga a szerzõ sem tud annak címet adni.)

Kléner úr egyike volt azon embereknek, kiket az új idõ honosított meg Magyarországon, s kik az idegen talajt igen megkedvelték. Egyike volt azoknak, kik családfájukat otthon Cseh- vagy Morvaországban hagyták, de az új ágakat szívesen ültették be a hazai földbe.

Ha valaki megnézné otthon az almárium tetején azt a kopott kötésû cseh énekes-könyvet, melybõl valaha még tán nagyanyja zengedezte a zsoltárokat valamely prágai templomban, annak a hátulsó lapján ezeket találná felírva:

»Január 10-én Anno 1840 született Árpád fiam a rák plánéta alatt.

Dec. 18-án 1840 született Töhötöm fiam a bika jegye alatt.

Nov. 30-án 1841 született Dezsõ és Kálmán fiúikrek. Mindkettõ a mérleg plánéta alatt.«

De az ördög gyõzné elszámlálni a hosszú sorozatot a gyerekekrõl, mely annyira igénybe vette éveken át az imádságos könyv üres lapjait, miszerint az utolsó, tavaly született csemete már a »margóra« került, annak is a legszélére.

Itt most már természetesen meg kellene szakadni a családfának, ha Kléner úron egyáltalán kifoghat a végzet. Kléner úr cirkumspektus ember, s egy ív tiszta papirost szándékozik máris köttetni a tisztes családi könyv hátuljára.

Ezen kitérést azért kockáztattuk meg, hogy Kléner urat tisztázzuk a közönség szemeiben, s hogy azon idõt kitöltsük valamivel, mely alatt a hajdú Ilyére küldetett azon célból, hogy ott keresse föl Teléry Mihály urat s nyújtsa át neki a hivatalos megidézést, mely szerint a legszigorúbban köteleztetik azonnal megjelenni a vizsgálóbíró elõtt.

Délután öt óráig megfordul a hajdú: Johann Körmös volt császári királyi katona és alásan jelenti, hogy az idézõ végzést kiszegezte Telérynél az ajtóra, mivel Teléry Mihály, mint cselédei vallják s mint arról a falu népe által is meggyõzõdött, már négy nap óta nem volt otthon. El nem bírják gondolni, hova lett.

- No, ezzel sem diskurálunk többet - véli Krupicsek.

- Bah! - mondja Kléner úr - hát mire való a rendõrség? Igaz-e, doktor? S fõleg mire való az én orrom?

Krupicsek úr szólni akart. Tán azt akarta megfejteni, hogy mire való a Kléner úr orra, vagy tán valami egyebet akart mondani, de Kléner úr nem engedé szóhoz jutni s Kamuti felé fordult.

- Újra öntõl kell felvilágosítást kérnem. Ki van itt a környéken elõkelõ kisasszony, akit Borbálának hínak?

Az öregember elgondolkozott. Ki is van csak? Hányta-vetette az elméjében. Hogy most ez a fiatalabb generáció már a neveket is Párizsból rendeli meg! Becsületes régi Borbála névre, ahogy az õsanyáinkat hítták, manapság már csak a parasztlányokat keresztelik.

- Ha csak nem a Majornoky Boriska - mondá végre.

- Ahá! A Majornoky Boriska? Kicsoda az?

- Az egy gazdag, ide a faluba való úrileány. Ahun ni, az ablakon keresztül ide látszik a kastélyuk. Az ott, a sárgatornyos.

- Szép-e?

- Már t. i. nem a kastély - hanem Boriska? - vágott közbe Krupicsek.

- Ne beszéljen bele, domine! Ön nem ért ehhez! Önnek nincs fogalma azon finom rendõri szálakról, melyekkel én gubómódra körülfonom e gordiusi csomót, melybõl világhírû bûnügy ígérkezik, barátom. Ön mindenbe belefecseg, domine! Azt mondja ön, hogy Teléry elszökött. Hova szökött volna?

- Jeldaui-Helveciába - mondja Krupicsek.

- Hüm, és ha odaszökött volna is, - mint mondám már - mirevaló lenne a rendõrség? Igaz-e, doktor?

Szirupka a fejével bólint:

- Igen… igen. A rendõrség olyan, mint a »huszonegyes«, arra való, hogy a »pagátot« elfogja.

- Ön téved, orvos, - ellenveté rendületlen meggyõzõdéssel Krupicsek - a huszonegyes nem mindig fogja el a pagátot s a huszonegyest is elfogják néha.

- Nem arról van itt szó, hogy az önök e téreni szakismereteit hallgassam, hanem önnek egy igen fontos szolgálatát kell igénybe vennem az állam nevében. Önnek… önnek, Kamuti úr!

Az öreg kuruc, ki eddig alázatosan engedelmeskedett, az »állam« szóra felemelte fejét s kezével elhárító mozdulatot tõn.

- Nekem semmi közöm az államhoz, bíró úr! Én nem ismerem ezt az »urat«.

- Oh! Oh! No persze! Majd el is feledtem az »idõket«. No no, öreg úr, nem kell azért nyomban tûzbe jönni. - Nem is annyira az állam követeli azt öntõl, mint inkább az »Igazság istennõje«. - S az egy igen tündöklõ arcú, szép asszony. Megérdemli, hogy udvaroljunk neki! Ez oszt’ a gondolat, doktor!…

- Mit kíván még tõlem, bíró úr? Mindent elmondtam már…

- Nem egészen, - tréfálkozék Kléner úr - ha jól emlékszem, még azt sem hallottuk, szép-e a Boriska kisasszony? Gyanús, hogy e kérdésben oly vonakodólag felel. Hehehe! Nagyon gyanús… Pedig nincs oka féltékenynek lenni. Becsületemre mondom, gyanús, hehehe…

Az öreg úrra nem tévesztette el hatását e kedélyesség, maga is ilyen hangulatban felelt:

- Ha szép-e? Szeretnék megfiatalodni csak azért, hogy õt azokkal a szemekkel láthassam, melyek a szépséget fölfogni tudják.

- A gróf ösmerte?

- Azt hiszem, látásból.

- Van a kisasszonynak valami viszonya?

- Nincs. Legalább tudtommal nincs. Mindössze Teléry Miskáról beszélt valamit a pletyka, de az is elhallgatott.

- Tiszttartó úr, nekem okvetlenül beszélnem kell a kisasszonnyal.

- Az pedig nagyon nehéz lesz.

- Miért?

- Mert az öreg Bornemisza István a kisasszony gyámja; s az a mostani hivatalnok-féle embert - már bocsássák meg az urak - be nem ereszti a portájára.

- De hátha ide idéznõk a kisasszonyt?

- Nem eresztené ide.

- De önnek tudnia kell, hogy nekem hatalom is van a kezemben, s akit akarok, erõszakkal is ide hurcoltathatom!

- Az kellene csak még, hogy az öreg Bornemiszával kössenek ki. Mindnyájokat agyonverné a nép.

Kléner úr nem jött zavarba.

- Tudtam, hogy úgy van. S csak azért soroltattam magamnak elõ ezeket, miszerint ön belássa, hogy számomra csupán egy mód maradt a kisasszonnyal szólhatni; - ha tudniillik ön lesz szíves odavezetni s álnév alatt, mint barátját mutatni be a családnál.

XV. FEJEZET

(Kléner úrék elindulnak.)

Az öreg sokáig ellenkezett, hogy õ az õ tiszteletreméltó barátja: Bornemisza István családját elámítsa. Az sem ment fejébe, miként lehessen a kedves szép Boriska összeköttetésben egy bûnüggyel.

- No no, tiszttartó úr, - csillapítgatta Kléner úr - félreértjük egymást. Nem a kisasszonyról van itt szó, hanem a végzet néha sajátságos kifürkészhetetlen útjairól. Ön okos ember, Kamuti úr, ismernie kell a szenvedélyeket. Miért ne mehetne el a rohanó patak útja egy szerény mezei virág mellett?

De már ezt az okoskodást csakugyan nem bírta Kamuti úr megcáfolni.

- Nézze meg, barátom uram, ezt a három szót. Egy levél kezdete ez valakihez, akinek Biri a neve. Az igazságszolgáltatás nyitott szemeit és szimatoló orrát el nem kerülhetik e szavak. Mi lehetetlenség volna abban, hogy a gróf titkos szenvedélyt táplált Majornoky kisasszony iránt? Ki tilthatta meg neki?

- De uram, - ellenveté a tiszttartó úr - a kisasszonyok valószínûleg nincsenek is a faluban, hanem odakünn a pusztán az öreg úrral.

- Kérdeztessük meg.

S Kléner úr azonnal elküldé a hajdút megtudakozni. Azalatt pedig kihallgatta az apró-cseprõ tanúkat, lelkiismeretes figyelemmel jegyezve föl minden adatot, mely a grófra és Teléry Mihályra vonatkozott. Meg volt gyõzõdve, hogy világhírû bûnügyben dolgozik, mely méltán fog sorakozni az Ebergényi- és a híres Tichborne-pörhöz, s nevét emlegetetté teszi a kontinensen.

A szerzett adatok azonban nem vitték közelebb; azok csak azt bizonyították, hogy Teléry Mihály egyike a legbecsületesebb, legjámborabb, közszeretetben részesülõ ifjaknak, kihez még árnyéka sem fér a bûnnek. A megye társadalmi életének õ volt a dísze. Õ nem lehetett a gyilkos.

A gróf ellenben rideg, komor, kegyetlen ember volt, a tanúvallomásokból levont eredmény szerint. Soha senki sem szerette, soha senki sem mosolygott rá, talán még az édesanyja sem, ha ugyan anyától született a csonttá-vérré vált, testet öltött alak, kitõl mindenki irtózott. De miért? Valami ösztönszerû idegenkedés volt az emberekben, melyet nem magyaráz meg a lélektan. Soha senki sem látogatta, soha senki sem kért tõle semmit, pedig nem is volt fösvény. Még a koldus is kitért elõle, ha rideg, sápadt, síri arcát megpillantá. Még a vakokat vezetõ gyerekek is ismerték, s reszketve húzták félre a kapuk aljába vakjaikat. Õ maga sem szeretett senkit, jót senkivel sem tett, szívét nem öntötte ki senki elõtt, mert senkije sem volt. Hallgatag, zárkózott kedélyû volt, éjjel azonban sokszor barangolt a mezõn.

Azután megnézte Kléner úr a »corpus delictiket«. Különösen megvizsgálta a »T. M.« betûs puskát, mely a Teléry tulajdonának lett konstatálva. Csupán az egyik csõ volt megtöltve, mégpedig golyóra. Ebbõl kelle eldördülnie a Bige Ferke által hallott lövésnek, mely a gróf életét kioltá; az igen-igen nehezítõ körülmény, hogy golyóra van töltve az egyik csõ! Miért volt azt golyóra megtölteni nyúlvadászatra?

- Bocsánat, spectabilis, - szólt Krupicsek úr - ne tessék figyelmen kívül hagyni, hogy a gróf puskájával is hasonlóan áll a dolog; az egyik csõ üres, a másik golyóra van megtöltve.

- Persze, édes Krupicsek barátom. Éppen ez a szép oldal a Teléry-féle bûnügyben. Bizonyos titokszerûség. Hüm! Félek, bonyodalmas lesz. A lapok is foglalkozni fognak vele. Bizonyára…

- Én is azt hiszem, a dolog nem oly egyszerû, mint hisszük. Eddig legalább nincs okunk hinni, hogy Teléry Mihály a gyilkos. A gróf öngyilkos is lehetett, s Mihály rémületében futhatott s dobhatta el puskáját.

- Igen barátom, de ismétlem, miért volt a csõben a golyó?

- És miért volt a gróféban? Az egyik kérdés elüti a másikat; addig míg az esemény indító okát nem sikerül kikutatnunk, minden csak föltevés.

- Egészen helyes, - bizonyítá az orvos - elõbb gyökeresen meg kell ösmerkednünk az elõzõ napok történetével, mert ezeknek a napoknak kell, hogy legyen történetük.

- Éppen ezt akarom kiszimatolni. Éppen ezt! Megjött-e már a hajdú? - kérdé.

- Meg, - mondja eltitkolhatatlan örvendezéssel Kamuti - Bornemiszáék csakugyan künn vannak a tanyai nyári lakukban már négy nap óta.

- Nos mit tesz az? Oda fogunk elmenni. Mégpedig azonnal. A patvarban is, minden a legjobban megy… Ön bemutat engem, mint a gróf barátját, ki a temetésre jött el. Ily minõségben fesztelenebben fogok cseveghetni. Azt hiszem, indulhatunk is, a kocsis hadd fogjon be; az a tanya egy óra járás…

Kamuti szabadkozott.

- A sok mezei munka… A széna behordatlan…

- Eh! - kinek gazdálkodik? Örökös nem maradt, az örökös, mint ön mondja, az állam - s az én vagyok.

A hencegõ francia király óta még ily nagy szavakat nem nyelt el a levegõ.

- De ezen eltakarítatlan holttest… próbálkozék Kamuti úr még egyszer.

- Éppen e holttest teszi kötelességévé, hogy az igazság felkutatására segédkezet nyújtson, nehogy az ártatlanság lakoljon.

- Menjünk, uram, - szólt az öreg elérzékenyülve s hagyta magát föltuszkoltatni a kocsira.

Kléner úr még a kocsiról is egyre csevegett.

- Ön azalatt, domine Krupicsek, nyomoztassa a Teléryt, hogy visszatértemkor pontos, kimerítõ jelentést tehessen. Biztos õrizet alá kell tenni, ha megkerül.

Útközben, míg az urasági kocsi a döcögõs úton sebesen röpíté õket, hallgatag és gondolkozó volt, csupán egyszer kiáltott fel bosszúsan: »Rossz ómen, átkozott rossz ómen«.

A jeles férfiú ugyanis otthon felejtette a burnótszelencéjét s a legközelebbi tanyáról egy lovas embert küldött érte a Teléry-kastélyba, mert anélkül kutatásokhoz fogni valódi istenkísértés lenne.

XVI. FEJEZET

(Majornoky Borcsa szereplõ személyzetünk közé lép.
Kléner úr meglepetik a szépsége által.)

A Majornokyék kerítésén reggel óta kelepelt egy szarka, a falusi lakók ez a kedves fekete-fehérbe öltözött komornyikja, ki az érkezõ vendéget bejelenti. Eleinte unatkozva gubbaszkodék egy korhadt karón, melynek hasadékain ki s bemászkáltak a mindenféle bogarak, a magát otthonosan érzõ szú és lapos bödék nagy sokasága. A szarka nagy komolyan nézegette, csak néha-néha piszkálta meg õket hosszú, összenyomott csõrével, ímmel-ámmal. Nagy oka volt a kedvetlenségre. Az a malheur esett meg rajta, hogy az imént, midõn étkezési kombinációkkal egy ízletes húsú bogár felé nyúlt, egy apró pille röpült torkába s szûk szájpitvarában összevervén szárnyait, a szarka torkát konokul megcsiklandozta.

Biz az borzasztó dolog volt. Sokáig rázta utána a fejét, s - mint már mondottuk - kedvetlenül turkált az istenadta mindennapi kenyérben, mely a lyukacsos karó minden zeg-zugából bõven özönlött ki sütkérezni a napra. No, de az idõ megenyhít mindent, s a vendégek elõfutárja a kellemetlenség utóízének elmúltával ismét napirendre tért, s mint valami kényes páva a legyezõjét, szélesre teríté szét farkát, rázva azt jobbra-balra, hangos kelepeléssel; mintha az érkezõ vendégekrõl beszélne.

Egy gyönyörû barna fõ bukkant elõ a folyosón sorba rakott leander-bokrok közül. Talán oda is tartozik: a leandertõn nõtt a legszebb virágnak.

- Hess, te, hess te… nem kell most a vendég - és megfenyegette piciny ujjával a csúf madarat.

A szarka kutyába sem vette a bizalmatlansági szavazatot, egyre kelepelt.

Dejszen ma ne jöjjön senki. Nem lehetne az kedves vendég! Mert hiszen a legkedvesebb vendég, aki azt a szép rózsás leányfõt megzavarta, itt van. De csitt!

Hiszen azt még senki sem tudja, ez még mély titok, a szép barna fõbe nagy ravaszsággal belopódzott gondolat, mely még ott is csak inkognitó kóvályog; igazi nevét nem meri elárulni, sem azt, hogy a szív küldöttje, titkos hódítási instrukciókkal ellátva, csak olyan átutazó ártatlan perszónának adja ki magát, ki ha akarom - gondolat, ha akarom - köd, ha akarom - füst, ha akarom - ott van, ha nem akarom… - bizony akkor is ott van.

A szép tündöklõ homlokon azonban az égetõ sötét szemekbõl kicsillogó öröm fölé valami piciny bánatfelhõcske van odaállítva intendánsnak.

Beszélyírói látcsövünkön megadatott azon privilégium: látni még olyan rejtett dolgokat is, miket talán Kléner úr orra sem lenne képes kiszimatolni; igen jogosan bocsátkozhatunk tehát Borcsa kisasszony arckifejezésének magyarázatába.

Magyarázatába a megmagyarázhatatlannak! Mert négyszem közt szólva, van-e abban logika, hogy mikor valakinek öröm ül a szemében, bánat üljön egy centiméter távolnyira a homlokán? Éppen olyan, mintha valakinek a csizmapatkója szikrát adna, mikor térdig lubickol a vízben.

Fiatal leányokkal azonban sok olyan történik, ami akkor válik igazán érthetetlenné, mikor már meg van magyarázva.

Ne vállalkozzunk tehát sisiphusi munkára, elégedjünk meg annyi leleplezéssel, hogy a Borcsa kisasszony szívecskéje már nem semleges terület; hogy a szarka fecsegése most prózai; és végül, hogy valami nincs ínyére. Többet még a regényírói látcsõn sem lehet meglátni a - nõbõl.

A Kamuti és Kléner urat hozó cséza mintha az égbõl cseppent volna le, hirtelen berobog az udvarra.

A barna fõ ijedten tûnik el a bokrok között, de csak egy pillanatra, a másikban már vidáman ugrik Kamuti elé édes ravaszkodással:

- Oh, a szarka… A kedves szarka, hogy megmondta.

- Bemutatom magának, kedves húgocskám, tekintetes Kléner urat, õméltósága barátját.

Boriska kedves pukedlit vágott, amint azt a cseh táncmestertõl tanulta a »madám«-nál, mit Kléner úr átkozottul ügyetlen meghajlással viszonzott. A leány szembeszökõ szépsége, melyet még növelt a rózsaszín ruha csipke-bordázatán át kikandikáló karok vakító fehérsége (Kléner úr bolondja volt a karoknak), zavarta meg annyira, vagy a burnót-szelence távolléte tette oly ügyetlenné, nem lehet biztosan megállapítani. Elég az hozzá, hogy nagyon esetlen és zavart volt, bemenet fejét beleütötte a külsõ ajtó keresztfájába, a konyhában feldöntött egy mosó-dézsát, az elébe sietõ komondornak pedig azt mondta: »Kezeit csókolom«.

No, de zavara végre is nem tartott sokáig, a lovas legény megérkezett a szelencével s Kléner úr nemsokára maga vezette a társalgást ott benn a két hölggyel.

- Sajnálom, átkozottul sajnálom, hogy a tekintetes úr nincsen itthon, szerettem volna megösmerni. Az ördögbe is, sokat hallottam már felõle.

- Gyámatyánk a kelecsi gazdaságunkra utazott még tegnapelõtt. Minden órán várjuk.

- Oh, bárcsak jönne már - jegyzé meg Boriska, zavartan nézegetve körös-körül.

S mintha a mennyei gondviselést is megvesztegetné e gyönyörû korall-piros száj minden, még meggondolatlanul is kiejtett kívánsága, - azon pillanatban berobogott az a kocsi is az udvarra, - amelyik Bornemisza István uramat hozta.

XVII. FEJEZET

(A diadalmas orr.)

Az öreg Bornemisza belépett. Körülbelül semmit sem változott 1847 óta, amely idõbõl bemutattuk ez elbeszélés elején; haja már úgysem fehéredhetett meg jobban, hacsak vissza nem feketedik; tagjai pedig nem vesztették még el ruganyosságukat. Fürgén ugrott be a szobába, mint egy evet, s az eléje sietõ leányokat megölelvén, az öreg Kamutival melegen szorított kezet, aztán derekasan megrázta a Kléner úrét is, és igen örült, hogy õt vendégül üdvözölheti.

- Egy szomorú eset hozott a Teléry kastélyba, amit már bizonyosan önök is tudnak.

A két leány kíváncsisággal teljes pillantást lövellt Kléner úr felé, ki bizonyosan nyomban el is mondja a gyilkosságot, ha Bornemisza István uram észrevétlenül nem csiptet egyet a szemeivel, figyelmeztetve õt a titoktartásra, mintegy magyarázva neki egyetlen szemhunyorítással, hogy õ maga mindent tud, de a lányokat jó lesz megkímélni.

- Egy szomorú eset hozott, igenis… eltört a szekerem tengelye útközben, s míg a kovács összecsinálja, itt kell vesztegelnem… Meg nem állhattam, hogy ezen idõt és alkalmat föl ne használjam önt és becses családját meglátogatni.

- Nagyon örülünk, spectabilis.

- Különösen pedig Biri nagysámat kívántam ezúttal felkeresni, annyival inkább, mert üzenetet hozok neki.

- Ah! - kiáltott föl Boriska élénken. Bizonyosan valamelyik barátnémtól.

- Igen is, meg nem is - felelte Kléner úr titokszerû mosolygással. - Majd meg fogja látni.

- Már is kíváncsivá tett.

Kléner úr úgy tett, mintha kötekedni akarna Boriskával, s mennyre-földre elkezdett esküdözni, hogy õ azt csak négyszemközt mondhatja el, mert az olyan nagyon nagy titok.

Boriska csodálkozva mereszté szép szemeit az idegenre s kérdõleg fordult Mari felé.

Bornemisza bácsi észrevette a lányka habozását, melyet nyilván az illendõ és nem illendõ fölötti fogalmak mérlegelése idéz elõ, s azzal akarta végét vetni a Boriska könnyen udvariatlanságnak látszható határozatlanságának, hogy ujjaival a szomszéd szoba ajtajára mutatott.

Kléner úr fölkelt és udvariasan karját nyújtá, hogy a megrezzent leányt odavezesse.

- Nem, nem… a mellékszobában egy, egy… valaki van.

- Ki van a mellékszobában? - kérdé az öreg Bornemisza.

- Egy szegény beteg ember - hebegé Borcsa elpirulva.

- Csak nem valami muszka emisszárius, hogy olyan nagyon titkolóztok vele?

- Nem; hanem… - ellenveté Mari.

- Hanem?

- Rosszabb a muszka emisszáriusnál is, mert Pista bácsi nem szívelheti. Márpedig a szegény Boriska…

- Oh te! Oh te! - kiáltott föl Boriska sírva fakadva, és szégyenülten futott a kertbe a virágokhoz. Azokhoz a virágokhoz, akik megértik, de nem beszélik el a kedves titkot.

Az öreg Bornemisza türelmetlenül és bosszús arccal sürgeté Marit.

- Megmondod-e már egyszer, édes leányom, hogy ki van itt.

- Ejnye no, édes bácsi… Hát a Teléry Miska van itt. Idejött tegnap s beteg lett. Csak nem dobhattuk ki az utcára.

Az öreg Bornemisza ajkába harapott, arcrángatódzása mutatta a mély fölindulást, melyet e hír okozott, de leszorított ajka egyetlen szóval sem árulta azt el.

A vasfejû öreg már útközben mindent meghallott s gyanította, hogy Teléry Miska áll a vád alatt.

Maga Kléner úr pedig egész hidegen húzta ki a szelencét, szippantott és mutatóujjával orrát mindkét oldalról gyöngéden megveregette, mintha mondaná: »te hoztál engem ide, tied az érdem, a dicsõség és jutalom«.

Legelsõ dolga volt Boriska után látni.

Az ott ült a lugasban, kezeibe temetett arccal. A kezek még nedvesek a könnyektõl, és az arc alattuk már mosolyog. Az elárult titok feletti fájó érzés csöndes megelégedéssé változott. Most már legalább keresztülesett ezen is. Oh, szinte jó, hogy kiböffentette az a Mari; Pista bácsi, ha fogja is ellenezni egy kicsit, amilyen jó ember, végre is megnyugszik mindenben.

Ha valami nyugtalanítá Borcsát, az a Teléry viselete volt, ki feltûnõ mogorva, levert kedélyû. De a szeretõ leány tudott annak találni ezer okot. Valami kellemetlenség érte, pénzzavarban van, vagy tán… Eh! hiszen nem lehet mindig jókedvû.

Kléner úr éppen akkor ért Boriska közelébe, midõn ezek a fontos dolgok foglalkoztatták elméjét, miért is észre sem vette elmerülésében, hogy az idegen úr elõtte áll.

- Bocsánat, édes kisasszony, - mondá ez érdemes férfiú, mellette foglalván helyet a gyeppamlagon, - de okvetlenül szükséges kegyedhez néhány kérdést intéznem.

Boriskának eszébe jutott a »madám« tanítása a nevelõintézetbõl: »mindenekfelett legyetek udvariasak, gyermekeim, a fehérhajszálú férfiak iránt, még ha nem jól esik is« - és azt felelte Kléner úrnak:

- Rendelkezzék velem!

- Engedjen elõbb még egy megjegyzést.

Kléner úr ünnepélyesen szívére tette kezét.

- Esküszöm, hogy nem kíváncsiság ösztönöz kérdéseimre, bármily különösek legyenek is azok. Egy emberélet függ szavaitól, kisasszony. Legyen szíves tehát meghódolni e tekintetnek s õszintén felelni mindenre.

Borcsa megrettenve nézett az idegenre: tréfál-e, vagy igazat mond?

- Istenem, - rebegé - mit akarnak tõlem?

- Egy kis õszinte fölvilágosítást.

- Õszinte leszek, uram.

- Hüm! Lássuk, az lesz-e valóban? Mondja meg például, szereti-e Teléry Mihályt?

Boriska méltóságos haraggal pattant föl ülõhelyérõl, keble sebesen dobogott, melle zihált.

- Ki adta önnek e jogot?

- Szomorú tisztem, kisasszony. Teléry veszélyben forog.

- Ah! - szólt fölrettenve fájdalmas hangon - mindjárt éreztem. Igen, uram, - tette hozzá a fölindulás pátoszával - én szeretem õt teljes szívembõl. De kicsoda ön?

- Mindenesetre barátja.

- Ah uram, ha ön barátom, kérem, ne hagyjon sokáig kétségben. Milyen veszélyben forog õ?

- Lehet, semminõben. Feleleteitõl függ…

- Akkor kérdezzen!

- Mióta szereti õt?

- Magam sem tudom. Van-e a szerelemnek kezdete? Talán egy hó, talán egy félév, talán több…

- Teléry nem volt valakire féltékeny?

- Senkit sem szerettem kívüle.

- De kegyedet kívüle is szerették többen. Bizonyára, bizonyára…

- Nem tudom.

- Vigyázzon, kisasszony, ön nem õszinte. Ezzel mindent elront.

Kléner úr most ahhoz a ponthoz jutott, hogy a legnagyobb tételt tegye fel egy kockára.

- Önt Teléry gróf is szerette, sõt levelet is írt kegyedhez.

- Ez igaz. Teléry gróf írt hozzám egy udvarias levelet.

- Hah! - tombolt a Kléner úr lelke örömreszketve… Milyen orr! Milyen orr ez az enyim!

XVIII. FEJEZET

(A dráma végéhez látszik közeledni.)

Boriska halk, szakadozott, fuldokló hangon folytatta:

- E levélben azon kérelmét adta elõ, hogy tûzzem ki a napot és helyet, ahol velem egy gyöngéd tárgyban beszélhessen. Én ide híttam meg õt, ahol jelenleg tartózkodunk.

- Mely nap történt ez? - vágott közbe a bíró.

- Hétfõn. Én keddre tûztem ki az idõt, õ megjelent s itt e kertben a legnagyobb meglepetésemre kinyilatkoztatta, hogy szeret.

- S mit felelt kegyed? - kérdé Kléner úr mohón.

- Megmondtam neki, hogy szívem nem szabad, hogy Miskát szeretem.

- Patvarba! - álmélkodék a jó úr, míg homlokára mogyorónyi izzadságcsöppek gyûltek. - László gróf természetesen le volt verve.

- Nagyon szomorúan távozott, s különös meglepetésünkre, ez elutasító válasz dacára ismét megjelent vasárnap dúlt, sápadt arccal. - Mondta, hogy egész éjjel nem aludt, s hogy egy határozat érlelõdék meg lelkében: még egyszer házasságot ajánl - s ha el nem fogadom, meghal.

- Ezt mondta! Ah, ezt mondta! - szótagolá Kléner úr lehangoltan.

- Szavai komoran, síri nyugalommal hangzottak. Megijedtem s nem mertem elutasítani. Azt hiszem, mindjárt megölt volna. Oh, az irtóztató volt, midõn feleletemet várva, rám nézett azokkal a meredt, üvegszín szemeivel. Még most is borzadok tõlük.

- Úgy, úgy… ön tehát nem utasítá vissza? - kiáltott föl a bíró élénken.

- Tehettem-e azt? Négy heti gondolkozási idõt kértem… Addig, gondoltam, kimegy a fejébõl…

- Szólt errõl valakinek?

- Mindössze Mari nõvéremnek.

- Hogyan, Miskával sem közölte?

- Alkalmam sem volt hozzá; a gróf elsõ látogatásának eredményét elmondtam neki, mert másnap reggel találkoztam vele. A második látogatásról azonban semmit sem tud; éppen ma akartam azt neki fölfedezni.

Kléner úr fölkelt, meghajtá magát és miközben kezeit dörzsölte, még egy kérdést látott jónak tisztába hozni.

- Köszönöm, kisasszony, ön teljesen fölvilágosított, még csak arra vagyok kíváncsi, hogy László gróf meg volt-e elégedve a válasszal.

- Azt hiszem, igen. Kezet csókolt, midõn távozott, s gyámatyám beszéli, hogy midõn a kocsihoz kísérte, mosolyogva szorított vele kezet. Õ, aki sohasem szokott mosolyogni.

Kléner úr elõtt most föltárulni látszott az egész szomorú dráma. Látta azt lelki szemeivel és gyönyörködött benne, mint a mûvész a majdnem egészen kész képben, hol az összehordott nagyszerû anyaghoz csak itt-ott hiányzik egy keskeny vonás, egy-egy szín.

Nyugodtan készült távozni, de Boriska útját állta.

- Tudni akarom, uram…

A bíró hosszan nézett rá és oly gyengéden, mint csak tudott.

- Elég korán fogja megtudni, szegény… szegény gyermekem!

Azzal megfordult s végigsietve az udvaron és szobán, hol az öreg Bornemisza még mindig némán, tenyerébe temetett arccal, az öreg Kamuti és Mari egyetlen kérdésére sem felelve, ült, fölrántá a szomszéd szobába vezetõ ajtót s ünnepélyes hangon kérdé:

- Teléry Mihály, itt van ön?

Boriska éppen akkor lépett be s remegve állott meg a baljóslatú hang hallatára, mely reszelve hasította a levegõt s erõs rángásba hozta a kis szívet.

- Itt vagyok, - volt a felelet a másik szobából, s az ajtóban megjelent Teléry. Gyönyörû, férfias alak, sugár bajusszal, sugár termettel, becsületes, nyílt arccal.

A bíró élesen nézett erre az arcra: a Kain-bélyeg nem volt rajta.

- Ön a törvény nevében foglyom.

Az ifjú megrezzent s valódi bûnösként lesüté fejét: hosszú, göndör fürtei beárnyékolták.

Az õsz Bornemisza István fölemelkedett ezekre a szavakra s Kléner úrhoz lépett.

- Ki ön? Mit akar? Hogy mer itt rendelkezni? Ezer villám! Az én házamban, az én vendégemmel.

- Uram, az ön vendége gyanú alatt áll, hogy meggyilkolta Teléry László grófot.

- Az lehetetlen! - hörgé az öreg Bornemisza.

Teléry fölemelte fejét, egy szelíd tekintetet vetett az öreg úrra és egy fájdalmast Borcsára.

- Igen, én öltem meg õt, mert nagyon, nagyon szerettem Boriskát.

- Boldogtalan! - kiáltott föl Bornemisza, de kiáltása egy velõt hasító nõi sikoltásba veszett, melyet egy a padozatra hulló test tompa zuhanása követett.

A hanyatló nap szokás szerint vidám arccal kukkant be a zöld ablakfüggönyökön keresztül, búcsúzni a kedves falusi ház lakóitól, és a szarka még folyvást ott kelepelt a korhadt karón; de a nap olyan sötét arcokat talált, hogy azon hitben, miszerint éj van már s elkésett útjában, nyomban visszahúzódék; és a szarka is, mintha azt kiabálta volna ez egyszer: »gyilkos, gyilkos!«

III. RÉSZ

AZ ÖNVALLOMÁS

XIX. FEJEZET

(Kléner úr elcsügged.)

Míg a vizsgálóbíró az elbeszélt eredményhez jutott, addig a kastélyban semmi említésre méltó nem történt, hacsak azt nem vesszük eseménynek, hogy Krupicsek jegyző úr dr. Szirupka méltó bosszúságára éppen »quintet« mondott aduban, midőn a megnyílt ajtón Kamuti és Kléner lépett be, az utóbbi nagy mérgesen.

- Ah, ily korán? - szólt Krupicsek úr, s az akták alá sanzsírozta a kártyát.

Pedig bizony már nem volt valami nagyon korán, esti kilenc óra után járt az idő.

- Mindent kisütöttem - szólt Kléner úr kedvetlenül, szürke, németes szabású köpenyét egy székre dobva.

- Én sem ültem itt hiába…

(De nem ám - gondolta az orvos; húsz partit vert rám a kópé.)

- …Azóta már nyomában vagyok Teléry Miskának.

- Ne mondja! - jegyzé meg Kléner úr gúnyosan.

- Kutattam, nyomoztam, szimatoltam, kérdezõsködtem, inquiráltam és sikerült konstatálnom, hogy Styriába futott.

- Az messze van! - mondá ásítva Kléner úr, kinek kedve telt kedvét tölthetni valakin. - Styria messze van.

Krupicsek úr nem hagyta magát zavartatni önérdemeinek felsorolásában.

- Sebaj! Azért hosszú az igazságszolgáltatás keze, hogy oda is elérjen. Gondos fáradozásaim folytán sikerült hû személyleírását összeállítanom.

(Egy albumban megtalálta a lurkó az összes gazdatiszti személyzet fotográfiáját.)

- Krupicsek úr, ön buzgó tisztviselõ, - szólt Kléner úr meghatottnak látszó hangon - hanem azért bízvást pipára gyújthat azzal a személyleírással…

- Hogyan, fõnök úr? - kérdé az indignálódva.

- Hja barátom, Teléryt már én el is fogtam, el is hoztuk, künn van az udvaron, azaz hogy, illetõleg, vagyis jobban mondva a börtönné rögtönzött urasági jégveremben.

- Jó híves hely - mondá Krupicsek minden zavar nélkül.

- Az úton ki is vallattam, - mondá Kléner úr szomorúan. - Mindent bevallott az akasztófáravaló… Mindent bevallott.

- Hála istennek.

Kléner úr keserûen ráförmedt.

- Mi? Hála istennek? Önbõl a káröröm beszél, domine. Ön mindig ellenségem volt, halálos ellenségem. Még azt mondja: »hála istennek«, mikor engem valaki tönkre tesz. Ilyen ügyet e néhány ostoba szóval, hogy »én vagyok a gyilkos«, lelkiismeretlenül befejezni, ilyen ügyet, melyben országos hírre vergõdhettünk volna. Uram, én nem találok szavakat méltatlankodásom kifejezésére. Ez leverõ, ez elszomorító.

Kléner úr oda volt a fölindulástól.

- Csomagolja be, domine, a corpus delictiket és a jegyzõkönyveket. Többé nincs itt mit keresnünk. A Teléry-ügy véget ért. Mindent bevallott az a gazember; nem maradt semmi kitudni valónk. Semmi, semmi… Ami még következik, az már egészen a törvényszék dolga. Vacsora után akár haza is mehetünk nyomban. A bûnöst otthon is kihallgathatjuk.

A vacsora azonban olyan hosszú ideig tartott, hogy messze benyúlt az éjbe, minélfogva Kamuti úr azon szíves meghívása, hogy a tekintetes urak maradjanak itt éjszakára és a temetésre, minden nehézség nélkül elfogadtatott.

- Spectabilis, - szólott oda dr. Szirupka súgva Kamutihoz, midõn lefeküdni készültek - ez a Krupicsek nagy korhely. Vitessen egy kancsó bort a szobájába is. Mert jó fiú, nagyon jó fiú s érdemes, hogy kedvezzünk neki. Márpedig, ha éjszakára nincs bora, nem jól érzi magát… Becsületemre mondom, kétségbe van esve.

Kamuti úr persze hogy engedett a szép szónak s a fölszolgáló inasok egyike által nyomban intézkedett arról, hogy a jószívû doktor nemes sugallatának érvényt szerezzen. - Mit saját szemeivel látván dr. Szirupka úr, megnyugvással ballagott ki élénk diskurzus közt a két úrral a komornyik gyertyái elõtt a kastély keleti szárnyába, hol háló-szobáik voltak.

- Melyik a jegyzõ úr szobája?

- Ez az udvari itt - mondá a komornyik.

- Hát az enyim?

- Ez itt átellenben…

- Nix nucz barátom. Hallja ön kedves Krupicsek úr, engem meg akarnak ölni. Bennem a reggelenkint beszivárgó üde lég tartja a lelket. S ez üde légnek okvetlenül a növényzet kipárolgásával kell vegyülnie. Summa-summarum, nekem okvetlenül udvari szoba kell, barátom, mert én különben halálos beteg leszek holnap.

- Hisz ezen könnyû segíteni - vigasztalja Krupicsek. Foglalja el az én szobámat.

Dr. Szirupka megkereste a sötétben barátja kezét és melegen megszorongatta.

- Köszönöm a szívességét… nagyon köszönöm… mert igen nagy szívesség az.

Krupicsek úr el nem bírta gondolni, miért e nagy megható hála. A doktor hangja szinte reszketett az õszinte érzettõl.

Az ajtókból még egyszer csendes jó éjszakát kívánt magának a két úr, valamint Kléner úrnak is, ki azt mogorva dörmögéssel fogadta.

XX. FEJEZET

(A temetés leírása, vagyis miként lehet egy temetést úgy leírni,
hogy a temetésrõl ne legyen benne semmi.)

A három úr olyan késõn kelt, hogy kevés híja, miszerint hasonlóan a Ferenc József király koronázására Pestre érkezett nyitramegyei nemesekhez, át nem aludták a temetést. Pedig pompás volt az és népes. A meghalt gróf érdekes lett a halála után. A fél vármegye összejött. Talán azért, hogy tisztességgel elkísérje a végsõ nyugalom helyére? Nem. Azért, hogy a szemét hízlalhassa a gazdag aranyozott koporsón, a remek szemfödelen.

A »circumdederunt« áhítatteljes és mégis oly borzalmas hangjai költötték föl Kléner urat, amint átszûrõdve, mint távoli zsongás, lassú, méla zeneként hatottak félálomban füleihez.

A derék úr éppen a feleségérõl álmodozék; úgy tûnt föl neki, hogy az fekszik a ravatalon s neki szól a gyászzsolozsma. Csöndes derült mosoly ült ki tehát a jóízû alvásban megdagadt és megizzadt arcára.

Azonban a keserû ébredés csakhamar fölvilágosította, hogy a Teléry contra Teléry bûnügy tárgyi tényálladékának ceremoniális földi eltakarításáról van szó, s hirtelen magára rántván a nadrágot és egyéb ruháit, azon hallatlan szórakozottságot követte el teljes életében legelõször, hogy öltözetének azon részeit, melyekhez õt õsi nemzeti kegyelet kötötte, s melyek viszonzásul testének felsõ részét a nadrághoz kötötték, t. i. a »hozentrágereket« elfelejtette fölcsatolni, úgyhogy azok mint valami ünnepélyes sallang fityegtek alá s kacérkodva verdesték hátulról tekintetes lábszárait.

»Hm, hm… dünnyögé magában. Késõn feküdtünk le. Alkalmasint alszik még a doktor is.«

S amint átment szobája mellett, bekopogtatott.

- Ki az? Mi az? Miféle szemtelenség az? - hangzott belülrõl egy álmos, rekedt hang.

A doktor úr ugyanis azt képzelte, hogy otthon fekszik a rendelési szobájában s künn az elõszobában türelmetlen páciensek kopogtatják az ajtót.

- Majd elmennek kendtek onnan! Az ördög gyógyítsa kendteket hajnalban. Aki beteg, az várhat, az már úgyis legföljebb csak betegebb lehet, vagy meghalhat. Ne dörömbözzenek kendtek!

- Én vagyok az, doktor. Kléner Pál. Keljen föl!

- Ahá! Ön az? Nos, nem lesz még korán fölkelni? Hagyjon még kissé.

- Ön átaludta a temetést, doktor!

- Ezer ördög! Hát a tort? - kiáltá dühösen. - Feleljen ön, a tort is elaludtam-e?

- Azt még nem, ha siet.

- Ezer villám, bíró úr! Ez komoly eset lenne. Ha így áll a dolog, azonnal készen vagyok.

Így történt, hogy Kléner úrék csak a temetés végén értek s csatlakoztak a gyászgyülekezethez, kivévén Krupicseket, ki korábban kelt s az ambitus vastag márványoszlopa mögül nézte a szép palóc asszonyokat s a délceg hajadonokat, kikbõl a legközépszerûbbik is mutatónak való híres szépség lenne Csaszlauban.

Sokáig elmerengett ezen a gondolaton; nem is lenne az tréfadolog, odaplántálni egyet a szebbek közül, akinek még azonfölül egy kis pénzmagja is lenne.

Már ki is nézte magának: melyiket, mikor az érkezõ doktor durván fölriasztá álmodozásából egy nyájas hátbaütés által, ami a doktornál a legnagyobb szeretet jele volt.

- Hogy aludt, domine? Kissé halaványan néz ki. Az ördögbe is, mutassa csak a nyelvét.

Krupicsek álmélkodva nézett Szirupkára.

- Megbolondult a spectabilis. Ennyi ember elõtt öltsem ki a nyelvemet? Hogyisne…

- Igaza van… Oh, oh! annyira szórakozott az ember, hogy nagyon, nagyon szórakozott. Kivált mi, tudományos emberek. El is feledtem, hogy kívülünk is áll itt valaki. Igaza van, spectabilis, a mesterségem iránt érzett szenvedély hajszol. Ez az, Krupicsek úr! Mutassa ön legalább az üterét, mert felette aggódom.

S ezzel minden ellenállás dacára megkapta kezét s elkezdé olvasni a pulzus-verést:

- Egy, kettõ, három…, négy…, öt…, hat…, hét…, nyolc…, kilenc…, tíz…, alsó…, felsõ…, király…

- Ohó, spectabilis! - Ön rosszul olvas.

- Halt! Hahó! - kiált fel a doktor elpirulva… Csakugyan szórakozott vagyok ma. Az ördögbe is, az a kancsó bor egészen megzavart… S túlhajtásokat követek el még a tudományban is.

A szertartás véget ért az udvaron, a koporsót föltették a gyászkocsira, a Vácról hozott éneklõ diákok rázendítették a halotti zsolozsmát, s az utolsó Teléry gróf elhagyta õsi kastélyát, hogy oda többé soha vissza ne térjen.

A kapu dübörögve nyílt meg a széles masszív kocsi elõtt, melynek széles kerekei dübörögve tompán gördültek végig a köves országúton. Majd végig a dûlõutakon és a családi kripta felé a réteken és mezõkön, melyek mind a Teléry gróf nevén vannak följegyezve - a telekkönyvben.

Vajon érzi-e az anyaföld a bevágódó kerekek súlyát? S vajon fáj-e valamije tõlük?

XXI. FEJEZET

Mikor a három úr visszatért a temetésrõl, nagy csodálkozásukra Bornemisza Istvánt találták a kastélyban rájuk várakozva.

Kléner úr sietett õt üdvözölni.

- Remélem, nem nehezteli azon kis epizódot, mely úri házát érte. Higgye meg, nagyon sajnálom. Dehát hiába, a törvény… törvény! Igaz-e, doktor? S a kellemetlenség is sokkal ildomtalanabb portéka, mintsem legyen benne becsülettudás elkerülni a tisztesebb úri házakat.

Az öreg Bornemisza István komoran nézte a vizsgálóbírót és szó nélkül engedte csevegni tovább.

- Nekem úgy tetszik, hogy az egészben legsajnálatraméltóbb a Boriska kisasszony. Mert hát hiába a szív… szív. Igaz-e, doktor? S a szív sokáig fáj.

Az öreg Bornemisza arcán még több lett a ránc e szavakra. Õsz szemöldei összehúzódtak s azok között egy szigorú vonás uralgott, mely még Kléner urat is megrezzentette, s azzal a feszességgel kezdett mozogni e magyar öreg nemes elõtt, mintha az lenne Kléner Pál, a vizsgálóbíró, õ pedig csak holmi Belindek-Kukacz Márton.

- Egyébiránt arra való a felejtés - folytatá nyájas hangon. A kisasszony el fogja felejteni az egész dolgot igen könnyen. A csont is beforr, ugye doktor, hát a szívsebek, hogyne forrnának be? A legkényelmetlenebb lesz a kisasszonynak megjelenni a törvényszék elõtt. De ennek is élét vehetni, ha korán hozzászoktatjuk a kötelességhez.

- Nem ezt akartam öntõl hallani - mondá Bornemisza hidegen. - Tudom: mit kíván az igazság, s semmi kedvem az alul kibújni. Sokáig voltam a cselédje ennek a szép istenasszonynak, mikor még magyar ruhát hordott. Híven szolgáltam s most sem akarok tõle elpártolni azért, hogy idegen mez fedi. A libériát nem veszem föl ugyan, de híve vagyok.

- Uram! - kiáltá Kléner úr - ön a császári kormányt gúnyolja és annak közegeit, ha libériás cselédeknek tünteti föl. Ezt nem tûröm, uram.

- Engedje meg, bíró úr, de én metaforában beszélek. S ahhoz nekem jogom van; mert még eddig nem adtak ki Bach úrék rendeletet, mely ezt eltiltaná. Vagy ön talán erre is tud valami paragrafust?

Kléner úr pedig nem tudott erre egyetlen paragrafust sem elõkotorászni fejébõl, minélfogva megadta magát azon alkotmányos jognak, hogy Bornemisza István uram metaforákban beszélhetett tovább is.

- Azért jöttem ide, mert több szem többet lát. Arra akarom kérni önt, engedje átolvasnom a vádlott vallomását. Sok útbaigazító és sok enyhítõ körülményt fogok fölhozhatni.

- Én ezt egészen fölöslegesnek tartom - szólt Kléner s azután, hogy õ is kiszorítson egy - szerinte - metaforát, ezeket jegyzé meg: az igazságszolgáltatás semmi hasznot nem lát ebben, éppúgy, mint a hajdani szürke barátok, kiknek azon esetre testálta oda elveszett tehenét az egyszeri szegény ember, ha meg nem kerül, - ha az ügyhöz akar szólani, az esetben nem fog ön mondhatni semmi újat, ha pedig újat fog mondhatni, az bizonyára nem fog tartozni az ügyre és reánk… vagy legalább nem lesz lényeges. Minden tiszta már ebben a dologban.

- S én mégis remélem, hogy átadja e jegyzõkönyvet.

- Bizonyára megtenném, ha nem volna lehetetlen…

- Miért lenne az lehetetlen? Talán valami új szabályzat?

- Ej dehogy! - szól bele Krupicsek úr - azért lehetetlen, mert még a bûnös nincs kihallgatva.

Kléner már csak azért is, hogy Krupicseknek ellentmondhasson, hirtelen köpönyeget fordított.

- Igenis, ezért lehetetlen az e pillanatban - de azonnal lehetõvé lesz. Igenis, uram, örülök, ha önnek szívességet tehetek. Intézkedjék, Krupicsek úr, hogy a vádlott elõvezettessék. Ki fogjuk hallgatni azonnal együtt.

Teléry Mihályt elõvezették. Sápadt és levert volt.

Gyenge, szakadozott hangon felelt a szokásos elõzetes kérdésekre.

Azután Kléner úr formulázta a kérdést, mely ekképpen hangzott:

- Adja elõ a vádlott, miként és miért eszközöltetett általa a bûntény kivitelének ténye?

Teléry Miska kiegyenesíté összeesett tagjait, mintha kimerült erejét akarná összeszedni; fölemelte elhomályosodott szemeit, de amint megpillantá az öreg Bornemiszát, ki a pamlagon ült, hirtelen lehajtá fejét s a falnak tántorodék.

A néma csendben szívverését lehetett hallani.

Teléry Mihály vallomása.

Sorsomba volt megírva, amit elkövettem. Mióta csak emlékezem, folyton idegenkedéssel viseltettem László gróf iránt s mégis minduntalan összehozott vele a végzet. Megyei aljegyzõkoromban ismerkedtem meg vele szorosabban. Egy ízben valami apró szolgálatot tettem neki, amidõn így szólt hozzám: »Látogasson meg egyszer, egy név viselõi, rokonok vagyunk.« Megboldogult szüleim a nagy úr pártfogó ismeretségét nem gyõzték eléggé ajánlani, s így lõn az, hogy a vasárnapokat gyakran itt Majornokon töltöttem a kastélyban.

Ennek lett következménye, hogy megismerkedtem Majornoky Boriskával. Elõször a templomban láttam õt, amint ott ült mosolygó arcával a nõvére mellett. Rózsaszín ruha volt rajta, fehér díszítéssel és tetszetõs, formás szalmakalap. Oh! mennyire illett neki kerek, hamis arcához, melytõl az ódon templom komor falai is sugárzani látszottak… De, én istenem, mit beszélek én? Hova tévedt el szegény fejem? Hiszen bíráim elõtt vagyok, hisz mindez nem érdekli önöket.

Ott kezdem, hogy megismerkedtünk Boriskával s én õrülten megszerettem és õ sem volt idegen irántam.

Bárcsak el tudnám mondani, mit érzett szívem, mikor mellette ültem, mikor reá gondoltam, remélve olykor, reménytelenül legtöbbször. Ha kitárulnának önök elé azok a változatos betûk, melyeket szerelmem akaratomon kívül írt szívembe, s önök elolvasnák azokat, hiszem, nem tartanának engem bûnösnek.

Boriska gyámatyja ellenezte e viszonyt, eleinte csupán hideg modorával mutatva azt, késõbb pedig határozottan ellene szegült, hogy a házához járjak, mert mint mondá, õ a haldokló Majornokynak adott szavát minden áron be akarja váltani, hogy leányait csupán diplomával bíró embernek adja nõül. Ez idõ óta én kezdtem ragaszkodni a grófhoz. A grófi kastély volt az egyetlen hely, ahol jól éreztem magam, mert mikor ott tartózkodtam, megvolt az eshetõség Boriskával találkozhatni, ami igen gyakran történt, a templom melletti hársak alatt, ahol a kisasszonyok estefelé sétálni szoktak, vagy a »csevice-kút« mellett, Boriska kedvenc tartózkodási helyén. Hozzájuk elmenni csak igen ritkán mertem; kilesve az alkalmas pillanatot, mikor az öreg úr hosszabb idõre távozott hazulról.

(- Gyanítottam… - dörmögé az öreg Bornemisza a pamlagon türelmetlenül, fölváltva rakosgatva az egyik lábát a másikra.)

A gróf, ki mindenki iránt rideg közönnyel viseltetett, velem szemben feltûnõen nyájas kezdett lenni a legutóbbi idõkben. Terve volt velem. Szerdán este éppen e teremben ültünk együtt, midõn így szólott:

- Miska! egy komoly tervem van önnel; én a jövõre gondolok. Üljön le és hallgasson meg, én ki akarom önt emelni a bocskoros-nemesi állapotból. Úrrá akarom tenni.

Szívem hevesen dobbant meg: Boriskámra gondoltam. Valami emberfölötti erõt és hatalmat tulajdonítottam most e sápadt arcú arisztokratának, azt hittem, egyetlen szavával hatalmassá, gazdaggá tehet, s már is láttam, amint ötlovas hintón hajtatok be a Majornokyék portájára, aranyos livrées inas ugrik le a bakról kinyitni az ajtót…

(- Csak a dologra… a dologra - szólt közbe Kléner úr).

A gróf a következõkben folytatta szavait:

- Van egy másod-unokahúgom Pesten, a Clarisse. Ön ösmerheti õt, mint kisleányka itt tartózkodott nálunk az anyámnál. A gróf Perzse Miklós leánya, apátlan, anyátlan árva, minden hibája az, hogy a háta ki van nõve. A leányt, minthogy én lettem gyámjává kinevezve, levittem anyám halála után Pestre, a nevelõ-intézetbe. A jövõ héten fog hazajönni; én nem akarom itt tartani, különös helyzete lenne egy fiatal ember házában.

A gróf itt szünetet tartott s fürkészõleg pihentette rajtam szemeit.

- És most ide figyeljen, Miska, - mondá egyszerre hirtelen - értse meg, mit akarok. A hibás testalkatú comtesse-nek húszezer hold földje van. Ön ösmeri a Perzse-birtokokat. Csupa primae classis föld. Egyszóval én azt akarom, édes Miska, hogy Clarisse comtesse a nevelõ-házból egyszerre az oltárhoz lépjen.

- Öntõl függ az? - kérdém a gróftól szórakozottan.

- Ez egészen tõlem - mondá hatást vadászó nyomatékkal a gróf; - az azonban egészen öntõl, hogy ön legyen a võlegény.

Elképedtem e kijelentésre, de nem tartottam azt semmi egyébnek, mint a László gróf jóakaratának. Mosolyogva köszöntem meg szívességét:

- Biz az nem lenne rossz, ha nem lennék már elígérkezve másnak.

A gróf arca elsötétedett, és tompa, színtelen hangon jegyzé meg:

- Tesz is az valamit! Remélem könnyen túlad az ily apró szívügyeken. Bagatell az egy nagyszabású életcél mellett. Millió ember közül egy jut oly szerencsés helyzetbe, mint ön van e percben. Ne bolondozzon, Miska, mondjon igent. S tizenkét nap alatt olyan úr lesz, mint akár én.

- Nem lehet. Ha a világ minden kincsét adnák hozományul a földkerekség legszebb hölgyének kezével, s ha még hozzá kínpadra feszítenének, hogy mondjak le érte Boriskámról, akkor is azt felelném: »nem«. Sohasem.

A gróf fölszisszent, mintha valami tüzes vas égette volna meg azzal a »nem« szóval.

- Ön ostoba! - kiálta dühösen, vérben forgó szemekkel.

Fölálltam ülõ helyemrõl, hogy eléje álljak s figyelmeztessem, kíméljen meg az ily kifejezésektõl.

- Ön hálátlan! - viszonzá.

- Én nem tartozom önnek hálával - kiálték föl, egészen közel lépve hozzá, fenyegetõ álláspontot foglalva, épp mint õ.

- Ön szemtelen kezd lenni -

- Ön kezd az lenni! - törtem ki végre.

A gróf e szempillantásban hozzám ugrott, kezét fölemelte, arcul ütött és hirtelen beugrott itt e balra nyíló szobába s magára csukta az ajtót, hogy visszatorló kezemtõl megmenekedjék.

Vérem fölforrt, a düh mint orkán tombolt bennem. Egy irtózatosat ütöttem öklömmel az ajtóra, míg aztán tehetetlenségem érzetében szitkok közt távoztam, lázasan fontolgatva, mit kell cselekednem.

A felkorbácsolt düh és a bosszú gondolata nem engedett nyugodtan hazamenni, útközben beszóltam a láposi pusztán a számtartónál, ki rokonom volt. A számtartóéknál ott találtam Borcsát.

Elbeszélte, - oh minek is beszélte el! - hogy a gróf náluk volt s szerelmi nyilatkozatot tõn, mit õ visszautasított, el nem hallgatva azt sem, hogy egyedül engem szeret. Sokáig elbeszélgettünk. Midõn hazaértem, már otthon várt a gróf egyik szolgája levéllel.

(A vádlott e helynél megállapodott, kihúzta tárcájából a levelet s átnyújtá Kléner úrnak, ki azt azonnal hangosan olvasta:)

Kedves rokon!

Mai viseletemet számítsa ön be, kérem, szokott betegségem megújuló lázrohamainak s bocsássa meg. Felette sajnálom azt s csak az ön eljövetele nyugtat meg tökéletesen. Úgyis életbe vágó dolgokat kell holnap megbeszélnünk.

Tiszteletteljesen üdvözli

Gróf Teléry László.

(- Csatolja, domine, a többi iratokhoz, - szólt Kléner úr, a levelet Krupicsek elé dobva.)

E levél majdnem kibékített. Másnap reggel a kastélyba mentem, hogy személyesen kibékülhessek a gróffal. Tehettem-e egyebet? El nem menni gyávaságnak, félelemnek is tûnhetett föl, lovagias elégtételt kérni pedig a bocsánatkérés után nem látszott elõttem kellõleg indokoltnak. A méreg lassankint foszladozni kezdett. Hiszen utoljára is mit tehet arról a szegény László gróf, hogy õ is szereti Boriskát? Az ellenkezõ volna a legnagyobb csoda! A grófot nem találtam otthon, azt mondták, kilovagolt a Majornoky-tanya felé. Egy kínos gondolatom támadt; - ha a Majornoky-tanya felé lovagolt, bizonyosan Boriskához ment. De mehetett-e oda a történtek után? Nem, semmi esetre sem…

Eh! de hát ki felel nekem arról, hogy a tegnapi jelenet csakugyan úgy folyt le, amint Boriska elõadta! Ki fog egy tizenkilenc éves fõ szilárdságára építeni ott, hol egy szegény fiúról és egy fõúrról van szó?

Izgatottan rohantam ki a vetésekre a gyalogúton, vállra vetett puskával, magam sem tudom, mi célból. Egy fuvaros jött velem szembe, akitõl megkérdeztem, nem látta-e valahol lovagolni Teléry grófot.

- De láttam ám, - felelt a fuvaros - ott sétál a Majornokyék portáján a szebbik kisasszonykával.

Szédülés fogott el, megsemmisülve éreztem magamat.

A szerelemféltés kínzó ördög, beleszabadult szívembe és kegyetlenül marcangolta.

Oh, ez nagy kín volt. Kijátszottnak, megcsalatottnak képzeltem magamat.

Teléry végképp kimerült, engedelmet kért rá, hogy leülhessen.

(- Bizonyára, bizonyára! - felelt Kléner úr s maga is szelencéjéhez folyamodott a kimerülés meggátlása céljának tekintetébõl, hogy az õ hivatalos stílusát utánozzuk.)

Egy egész pokol volt az az idõ, míg a grófot vártam tiszttartója lakásán. Egyedül ültem Kamuti úr dolgozószobájában, s a magány megnevelte féltékenységemet. A féltékenység merész kezû regényíró, ki rakásra költi a fájóbbnál fájóbb helyzeteket, és ki tudja azokat színezni; ki pokoli terveket kohol, csábító, borzalmas gondolatokat teremt. Én az egész délelõttet a féltékenységgel társalogtam át.

Délben a grófhoz mentem. Már megjött s a tornácon állott. Sohasem láttam oly vidámnak és megelégedettnek, mint ma, midõn rám nézett. Oh, ez a vidámság végsõ döfés volt szívemnek! A fejem zúgni kezdett és e zúgáson mintegy átszûrõdve csapott hozzám a gróf hangja: »Isten hozta, kedves Miska!«

Szívélyesen kezdett velem beszélgetni, felületesen érinté a tegnap köztünk történt kellemetlenséget, s bocsánatot kért.

- Nagyon föl voltam hevülve, - mondá - remélem megbocsát. No, majd az ebéd alatt ünnepélyesen is megisszuk a békepoharat.

Azután utasítást adott a komornyiknak, hogy a legjobb borokból hozzon föl.

Az ebéd alatt feltûnõen sokat ivott s feltûnõen nyájas volt hozzám. De ebben a nyájasságban volt valami vérfagyasztó, valami borzadálykeltõ.

A feketekávénál így szólott:

- Az idõ igen kellemes. Délután hazakísérem egy darabon. Hátha lõhetek is valamit? Úgyis rég vadásztam már.

- Nagyon jól van, - viszonzám - az ön társasága bizonyára megrövidíti az utat.

- Hozott ön puskát?

- Mint mindig. Ott hagytam a tiszttartónál. Mialatt ön délután szundít egy keveset, átmegyek érte.

Siettem a tiszttartói lakba. Az urasági parkon keresztül kellett átmennem.

Ah, tehát vadászni megyünk!

Egy ördögi démon fülembe súgta: használd fel az alkalmat.

Összeszorítottam a fogamat: »nem, nem fogok elmenni.«

A nap derülten ragyogott fejem fölött, a fák, virágok mosolyogtak, de nekem úgy tetszett, hogy komor este van, az égen fellegek járnak, s hogy a fák, tüskebokrok belekapkodnak ruhámba és azt beszélik: »öld meg, öld meg!«

Még a föld párázata is azt látszott lihegni, még a levegõbõl is hangok emelkedtek: »öld meg!«

A földet dühösen vágtam meg lábammal; azt felelte tompán: »öld meg!«

Hallgass! ordíték s befogtam füleimet, de a csodálatos hangok még mindig hallatszottak s elkísértek a gazdatiszti lakba is.

Kimerülve roskadtam egy pamlagra s igyekeztem lelkem jobbik felét feléleszteni zsibbadtságából, de egy átkozott darázs a nyitott ablakon keresztül szobámba röpült s minden idegemet fölrázta monoton dongásával, »öld meg, öld meg!«

…Megölöm! kiáltottam fel, s a tiszttartó tölténytáskáját vettem elõ a szögrõl, amelyben mindig szokott lenni nehány golyó, de nem volt idõm megtölteni, csupán az egyik csövet, mert a tiszttartó rám nyitott s többé nem rázhattam le nyakamról, míg csak a gróf nem üzent, hogy már indulhatunk.

Puskámat és tölténytáskámat nyakamba akasztva, visszasiettem Kamuti társaságában a kastélyba. Amint a címerterembe léptem, láttam, hogy a gróf a szomszéd szobában háttal nekem fordulva áll, felnyitja a nagy antik zöld szekrényt s nehány golyót csúsztat abból zekéje balzsebébe. Ez máskor föl sem tûnt volna, de most nem bírtam szabadulni azon gondolattól, hogy engem akar megölni… Hah, tehát embervadászat lesz ma! Mit jelentsenek egyebet a golyók? Nos, legyen hát embervadászat!

(- Nagyon jól tenné vádlott, - szólt közbe Kléner úr - ha a részletekbeni túlterjeszkedési elõszeretetének nem adná oly kétségbevonhatatlan jeleit. Mindenekelõtt rövidség! Ami a dolog mesés oldalát illeti, az a védõ fiskusé!)

Csak kevés mondanivalóm van még. Ami ezután a vadászaton történt, azzal magam sem vagyok teljesen tisztában.

(A bûnös arca borzadást tükrözött vissza, hangja reszketett.)

Útközben a gróf hallgatag volt, többször rám nézett komoran, majd hirtelen lekapta rólam szemeit. Úgy látszott, erõs tusát vív magával. A »Madzag«-dûlõnél egyszerre megállapodott s érctelen, vontatott hangon mondá:

- Ha én azt mondanám önnek: ön szegény ember, adok önnek ötvenezer forintot, menjen ön ki Amerikába s felejtse el itt ezt az egész világot.

- Nem bírnám elfeledni, - viszonzám - nekem nagy számadásom van még ezzel a világgal.

A gróf gúnyosan nevetett és egy áriát kezdett dúdolni a »Traviata«-ból. Szándékosan hátramaradtam kissé, hogy végsõkig felcsigázott bosszúszomjam elpárologjon, s ez csak úgy volt lehetséges, ha a grófot minél távolabb tudom magamtól.

A démon még mindig azt sugdosta: »legtávolabb lesz õ a föld alatt«.

A gróf alig elõzött meg húsz-harminc lépéssel, midõn egyszerre megállt, hátranézett s puskáját tölteni kezdve, felém fordult.

A düh és bosszú pokoli lavinája önté el egész valómat, látván, hogy nem a tölténytáskából, hanem a zubbony balzsebébõl tesz a csövekbe lõkészletet.

Tehát golyózunk! Tehát meg akarsz ölni.

Õrülten kacagtam fel.

- Késõn kelt, méltóságos uram, - ordítottam föl vadul, s egy szempillantás alatt célba vettem õt fegyveremmel.

Úgy rémlik, mintha e másodpercben rám tekintett, s leeresztett fegyverét õ is felemelte volna, de semmirõl sem vagyok bizonyos; a világ összefolyt körültem, görcsösen húztam meg a sárkányt.

Egy dördülés… s õ elbukott.

A fegyvert iszonyodva dobtam el magamtól, s futottam a világnak. Lábaim reszkettek, fejem zúgott, azt hittem, le kell roskadnom lelkiismeretem ónsúlya alatt. De csalódtam, s még talán könnyebbségemre szolgált, hogy futhatok a végkimerülésig, a kétségbeesésig, a halálig.

XXII. FEJEZET

(Melyben váratlan fordulatra készíttetik elõ a nyájas olvasóközönség.)

- Elég! - szólt Kléner úr. - Ön befejezte vallomását. Amit ezentúl mondhatna ön, az nem tartozik a dologra.

Azzal intett Johann Körmös hajdúnak, hogy vezesse ki.

A bûnös visszafordult az ajtóból.

- Csupán arra kérem, bíró úr, ha lehet, siettesse ügyemet. Borzalom és iszony nekem az élet. Megérdemlem a büntetést, s következzék az be minél elõbb.

- A törvény meg fogja tenni a magáét, - mondá a vizsgálóbíró mosolyogva, mint mikor otthon azzal biztatja a kis Árpádkát és Töhötömöt, hogy katarceltlit hoz nekik. A többit végezze el ön az istennel.

A bûnös eltávozása után Kléner úr Bornemisza felé fordult, ki mélyen elgondolkozva ült egy helyen, úgyhogy Kléner úrnak háromszor kellett kiejteni a »nos?« szót, míg fölrezzenthette.

- Nos, miféle körülményeket tud ön fölhozni a természeteseken kívül?

- E percben még nem vagyok készen. De lesznek!

- Ah! - szólt Kléner úr csodálkozva, és szája tátva maradt.

Kevés vártatva a kezeit kezdte dörzsölni oly eleganciával, mint egy született boltoslegény.

- Ön tehát megkísérli? Igazán kíváncsi vagyok.

Bornemisza szúrós szemeit Kléner úrra emelte.

- Igenis, meg fogom kísérleni. Mit tart ön például azon állításról, hogy a gróf is gyilkossági tervet forralt?

- Eh, uram! amit az állításokról egyáltalán tartani szoktam. Nos, de föltéve, hogy bebizonyítható lenne is, mit nyomna a latban? A gyilkos és kezdeményezõ mégiscsak Teléry Mihály.

- Lehet, ez azonban mégis tág teret nyújt a kombinációkra.

- Hahaha! Ön erõvel mesés elemet akar vegyíteni ebbe a prózai anyagba. Ez egy egészen közönséges, ostoba gyilkosság, fényes nappal, birkabárgyúsággal végrehajtva. A vallomás után egyetlen szó is fölösleges kommentárnak. Kombinálni meg pláne nevetséges. A bevégzett tény elõttünk fekszik egész meztelenségében.

Bornemisza föl volt tüzelve a bíró gúnyos modora által s nagy kedvet érzett magában mindenáron ellentmondani.

- Ön nem elég tanút hallgatott ki. A vallomások nem eléggé kimerítõk. A beismerés még nem elég bizonyíték.

- Sõt éppen ellenkezõleg. Légió tanút hallgattam ki. Kihallgattam a kulcsárnét, a tiszttartónét, Belindek-Kukacz Mártont és a feleségét, egyszóval számtalanokat, kiknek vallomásáról nincs jegyzõkönyv.

- Miért?

- Mert nem volt érdemes a papírt pazarolni. Mennyi ostobaságot beszélnek ez asszonyok. A tiszttartóné, kinek felnõtt lányai vannak, azt vallotta, hogy Teléry gróf bizony egy csöppet sem volt szerelmes a Majornoky Borcsába. Nem is szép az, csak úgy ráfogják. Aztán a bálokban határozottan rosszul szokott kinézni. Vékony, sovány. Tavaly is, gondoljam csak meg, bepúderezett hajjal jelent meg a bálokon! … Bezzeg ilyen ízléstelenség oszt egészen tönkreteszi még azt a nimbuszát is, amit erõnek erejével a Boriskára halmoznak az õ leányainak az irigyei. Jézus Mária! ki is látta azt, olyan erõsen fekete hajat bepúderezni egy elitbálra.

Kléner úr egész dühös lett, mire idáig jutott.

- Hát ilyeneket vegyek én be a tanúkihallgatási jegyzõkönyvbe? Asszonyok hitvány pletykáira pazaroljam a cs. kir. papirost és az olyan derék tisztviselõ szorgalmát, mint aminõ Krupicsek úr. Képzelje ön, mekkora bosszúság az! Az ember részleteket kíván hallani a gyilkosságra vonatkozólag, és azt tudja ki, hogy a Borcsa kisasszony sárga-kék ruhája úgy néz ki, mint két cifra ablakfüggöny, amelynek…

- Gyakran a legérdektelenebbnek látszó dolgok is fontosak - szólt közbe Bornemisza komolyan. - Lássa ön, a bepúderezett haj azt jelenti, hogy Majornoky Borcsa (mert itt most nem jõ tekintetbe, hogy gyámleányom) kissé hiú… s meg van benne a hajlam, ha szunnyadón is, egy arisztokrata nejévé lenni. A hajpor egy porszemnyi vágyódás a magasabb légkörbe. S a kék és sárga ruha is gondolatokat támaszt bennem… A ruha a nõkön egy egész tanulmány, bíró úr!…

- Oh! Oh! Ön igazán élénk öreg úr!…

- A fölgazdagodott parvenü hölgyek cifrán öltözködnek, az elõkelõk ízlésesen - bizonyos mérséklettel -, a híres emberek nejei és leányai pongyolán, mert azokra fényt vet a népszerû név, s e fény meg százszorta káprázatosabb színekben játszik, ha egyszerûség a talapzata. Thiersné asszony örökösen sáfrányszínû karton ruhákat visel, a Dumas kedvese, Le Montoin kisasszony, egy fakó orlean ruhában jár Franciaország legszellemesebb emberének karján, a boulevardokon, hol bámulják, kalapot emelnek elõtte s nem ritkán suttogják irigyelve: »a mi kedves Dumas-nk barátnéja«; - Girardin Emilné egy gyapotkendõvel a nyakán jelent meg az udvarnál…

- Az ördögbe is, honnan tudja ön mindezeket? s mit akar tulajdonképpen mondani?

- Azt, hogy nézze meg a Teléry grófi címert, egy arany karikát tartó sas kék mezõben. E zászlósurak családi színe tehát a kék és sárga. Nos, nem talál ön valami csekély jelentõséget abban, hogy az én egyik gyámleányom sárga-kék ruhákat visel?

- Spectabilis, én önt bámulni kezdem…

- Ne bámuljon ön, mert meglehet, korán lenne még; hanem inkább tegye meg azon szívességet, bocsássa rendelkezésemre az összes tanúvallomásokat és bûnjeleket.

XXIII. FEJEZET

(Melyben Kléner úr is meggyõzetik, hogy a vizsgálat nem volt tökéletes.)

Kléner úr nem ellenkezett többé.

- Ha ön mindenáron akarja, elvégre is semmi kifogásom nem lehet. Krupicsek úr, legyen ön szíves kicsomagolni a bûnjeleket, a kihallgatási jegyzõkönyveket és a tekintetes úr rendelkezésére bízni.

Bornemisza uram mohón esett neki a sok aktának, melyek szinte csomaggá nõttek tegnap óta, mialatt Kléner úrék az ebédlõbe sétáltak.

- Még nem is reggeliztem - dünnyögé dr. Szirupka keserûen. - Hogyan uram, ön itt marad?

- Míg önök ebédelnek, azalatt legalább kényelmesen átolvashatok, megnézhetek mindent.

- Denique! kiki a saját sorsának kovácsa - szólott a doktor végtelen részvéttel tekintve Bornemiszára.

Az elmélyedve nem is felelt többé, összes figyelme oda volt irányozva a betûözönre, mely mind a Teléry Mihály bûnösségét bizonyítá. De azért nem csüggedt, valami sajátságos elõérzet ösztökélte a kutatásra.

Mire az ebédnek vége lett s a három úr benyitott, az öreg Bornemiszát még mindig az iratokba temetkezve találta, de sokkal komorabban, mint elõbb.

- Nos, átolvasott ön mindent? Van-e valami észrevétele, valami mesécskéje az ilyen magamszõrû öreg gyerekek számára?

- Uram, - jegyzé meg Bornemisza - én nem mesélni jöttem, hanem enyhítõ körülményeket keresek. Olyanok kell hogy legyenek, s minél tovább gondolkozom ez ügyben, annál többet fedezek föl.

- Bizonyára, bizonyára, - szólt a vizsgálóbíró - azok lehetnek, sõt vannak is. De mit ér ez? Nem mindegy-e, élethossziglani börtönben sínyleni, vagy húsz évig tartóban?

Bornemisza türelmetlenül vágott közbe.

- A felfogástól függ. Ahhoz a Teléryhez, akit önök elhurcoltak, semmi közöm. Teléryt elítélik, becsukják, kivégzik, egyszóval eltávolítják az emberi társadalomból, de énjének egy másolata megmarad a közvéleményben. Hadd lakoljon az eleven, igazi bûnös, de szeretném, ha a köztünk maradt másolat nem lenne olyan nagyon, nagyon fekete… Szegény Boriska, mennyire szerette!

Õsz fejét lehajtotta szomorúan, gépiesen forgatva kezében a bûnjeleket, a finom damaszcsövû grófi fegyvert, a holttestbe fúródott golyót s a Miska egyszerû puskáját.

- Uram, - veté oda szórakozottan - én a vizsgálatot korántsem tartom még befejezettnek. Nagyon egyoldalú, hiányos…

- Hogyan? - kérdé Kléner úr vontatva.

- Pszt! Csitt! - ordított föl Bornemisza magánkívül s olyat ütött öklével az asztalra, hogy annak összes tartalma táncolni kezdett. - Csitt! Egy gondolatom van! Igen, igen. Hadd rendezzem eszméimet… Ah!…

A meglepetés örömrivalgása volt az az »ah« szó.

A Bornemisza ráncos arca föllángolt, rég kialudt fényû szemei szikrákat szórtak, Kléner úr pedig türelmetlenül toppantott a lábával, s megrovó arckifejezésbe engedte ábrázatát, mintha mondaná:

»Micsoda impertinens modor ez?«

Az öreg úrnak kisebb gondja is nagyobb volt most Kléner úr haragjánál, szíve hangosan dobogott, hangját elveszté örömteljes felgerjedésében. A szavak ott ültek arcán, homlokán, de nem bírt azoknak Kléner úr fülei által fölfogható alakot adni.

- A grófot nem Teléry Miska ölte meg - rikkantott fel végre tompán. - Nem! Nem!

Kléner úr szánakozva nézett rá.

- Megbolondult szegény. Jó, hogy kéznél van a doktor. Fogja meg, domine Krupicsek.

- Nem õ ölte meg, - hörgé az öreg úr - mert… mert…

- Meg kell kötözni - vélekedék Kléner úr valamivel nyugodtabban.

Bornemisza harsogó hangon folytatá:

- Azon golyó, mely a hullában volt, nem a Miska puskájából jött… nem jöhetett.

- Miért? - kiáltott föl Kléner úr.

- Mert sokkal nagyobb, mintsem valaha beférhetett volna a csõbe, sokkal nagyobb…

A jegyzõ és a doktor villámhirtelen ugrottak oda, hogy a próbát megtegyék.

- Csakugyan, - mondá az orvos - a dolog csodálatos! A haláltadó golyó nem lehetett a Teléry Mihály puskájában.

Kléner úr pedig ott állott az asztalhoz támaszkodva, mint egy kõvé változott nagy húsdarab, a tubákpikszist meredt kezében tartva, apró szemei bambán meredtek a semmibe, tátott szájának alsó ajka mozgott, sõt még a tokája is segítségére jövén tõszomszédjának, de értelmes hangot nem volt képes adni.

- Oh, oh, oh! - gagyogta a jeles férfiú.

- Ez oszt’ a fordulat! Ez oszt’ a rébusz! - kiálták egyszerre a jegyzõ és az orvos.

- Oh, oh - hajtá egyre Kléner úr.

Bornemisza sietett magának elégtételt venni.

- Nem mondtam-e, hogy hiányos a vizsgálat?

Kléner úr megsemmisülve ugrott nyakába.

- Az volt, hiányos volt - rebegé szelíden, mint egy megvert gyermek.

XXIV. FEJEZET

Kléner úr ezen megalázódás után szippantott egyet, s e szippantás visszaadta õt önmagának. Ötölt, hatolt.

- Azaz, amennyiben e hiányról magamnak is volt tudomásom. Hüm, hüm! Ha jól emlékszem, mondottam is domine Krupicseknek.

- Nem volt szerencsém hallani - maliciózuskodék Krupicsek úr.

- Elég rossz, elég rossz. Különben is ön nem képes fölfogni szunnyadó eszméimet. Pedig a szunnyadó eszme életre ébredhet, ténnyé válhat, csodát mûvelhet. Lássa ön. Ez egy szunnyadó eszme volt bennem, melyet most az ügyvéd úr fölrázott, életre ébresztett. Félek azonban, kissé korán. - Az eszméknek érni kell, uraim. Nekem egy bizonyos rendszerem van, egy összefüggõ láncolat, melynek láncszemei a tények: õ azt tette, hogy midõn én a lánc egyik oldalán vizsgálódtam, tapogatóztam, egyszerre odarántotta eszemet a lánc másik végére, hova bizonyára magamtól is eljutottam volna, de késõbb.

Bornemisza ismerte az emberi lélek különösségeit, minélfogva (célja lévén Klénert a maga észjárásának megnyerni) következõleg válaszolt:

- Bocsánat, vizsgálóbíró úr, igazságtalanul vádol engem. Az eszmét ön érlelte meg bennem, nem én önben. Figyelemmel kísértem szavainak hátterét, s azon meggyõzõdésre jutottam, hogy ön valami meglepõ fordulatot tartogat ez ügyben.

- Teringette! - jegyzé meg a csodálkozásban kiizzadt homlokkal Kléner úr - ön éles ész! Teringette!

És a derék ember méltán is csodálkozhatott, mert hát még neki magának sem volt azelõtt sejtelme ezen szavainak hátterében lappangó csodagondolatról, melyet Bornemisza onnan elõhúzott.

»Hm… A tenger sem tudja, hogy drága gyöngyök hevernek a fenekén. Bizonyára nem. - Hanem átkozottul éles esze van annak a prókátornak.«

- Hm! Átkozott éles… folytatá hangosan - hanem lássa, az ilyen plágiumok éppen nem szeretetre méltók. Ne mártsa ön máskor orrát rendõri ügyekbe. Nem vagyok hiú ember, minélfogva ez egyszer megbocsátok önnek, de csak oly feltétel alatt, ha hagy engem intézkedni, kideríteni ezen világhírre vergõdhetõ ügyet, bele nem szól, míg eszméimet rendezem, míg azokat formába öntöm, kisütöm és föltálalom. Ne piszkáljon ön addig a saját kedvenc ételemben, mert az illetlen is, bosszantó is.

Bornemisza mosolyogva fogadta el ezt a föltételt, s Kléner úr hozzálátott eszméi rendezéséhez; a corpus delictiket s tanúkihallgatási jegyzõkönyveket átvitte a másik szobába, egy csésze feketekávét rendelt, magára zárta az ajtót és teljes másfél óráig idõzött benn. Csak nehéz lépéseit lehetett hallani koronként, amint sebesen vagy lassabban, de mindig szabálytalan lépésekkel járkált a szobában; azonkívül néha egy prüsszentés, egy-egy »oh, oh« fölkiáltás jelezte hogy õ jelen van s keresi az igazságot.

Mikor kijött, arca sugárzott.

- Mindent fölfedeztem. Az ügy ki van domborítva részleteiben is. Históriai nevezetességû másfél óra volt ez, uram! Ez az orr megtette kötelességét. Szólíttassék elõ a vádlott.

XXV. FEJEZET

(Elbeszélésünk utolsó elõtti fejezete.)

A vádlottat néhány perc múlva ismét elõvezették. Egykedvûen lépett a bíró elé. Nem volt semmi mondanivalója többé s nem volt semmire kíváncsi többé.

Csak addig reszketett, míg a homályos folyosón keresztül vezették. Minden szögletbõl a gróf árnya nézett rá rémesen.

Kléner úr a belépõ vádlott felé fordult.

- Üljön le, barátom, önnek elõbbi vallomása össze nem egyezik a valósággal.

- Pedig én semmit sem tagadtam el. Mit is tagadhatnék már?

- Ne vágjon szavamba! Én fogom elmondani, mint történt a katasztrófa.

Csend lett; mindenki Kléner urat nézte s leste a lassan potyogó szavakat ajkáról.

- Ön csütörtökön délután megtöltötte a puskáját golyóra, de csak az egyik csövet volt ideje a gazdatiszt belépte miatt megtölteni; az azért áll, mert Bige Ferke és többek vallomása szerint csak egy lövés történt, ennek pedig szükségképp a gróf puskájából kellett jönnie, mert a mindenes és egyik inas vallomásából kitûnik, hogy a gróf puskájának csövei közvetlenül a végzetes kirándulás elõtt meg lettek tisztítva; az egyik csõ belsõ kormossága tehát világosan bizonyítja a lövés megtörténtét.

Teléry Mihály összerázkódék; remegõ ujjaival végigsimítá homlokát és lélegzetfojtva hallgatta a bírót, míg agyában zûrzavaros gondolatok nyargaltak…

- Megengedem, hogy önnek szándékában volt a grófot megölni, puskáját fölemelte és célzott. A gróf arccal ön felé fordulva állt és valószínûleg éppen fegyverét töltötte, ki tudja mily szándékkal, midõn szemei önre estek, s mint gyakorlott vadásznak azonnal észre kellett vennie, hogy az ön puskájának iránya neki szól.

Itt egy darabig megállapodott Kléner úr, mondanom sem kell, hogy szippantani.

- Amit most fogok mondani, egy szempillantás alatt történhetett, s egyike azon rendkívüli eseményeknek, miket a szeszélyes végzet keze fon, s miket teljesen konstatálni nem lehet. Azon tény azonban biztosan levonható, hogy ön e percben megrántotta a sárkányt, az lecsattant, de fegyvere nem sült el; bizonyítja ezt a piramidlin összerepesztett állapotban talált kapszli; de ugyanazon pillanatban kellett eldördülnie a gróf puskájának is, mert csak így lehetséges az ön csalódása, mellyel a lövést magának tulajdonította. Õrülettel határos lélekállapota s a gróf elbukása különben is megfoghatóvá teszik csalódását. A véletlenség nagy mester, ügyes lurkó, de az öreg Kléner eszén nem megy keresztül.

Kléner úr itt ismét lélegzetet vett, s sokkal emeltebb hangon folytatá:

- Uram, ön ezennel szabadlábra van helyezve s csupán életbiztonság elleni merénylettel vádoltatik, s mint ilyen, ha elég bizonyítékot bír szerezni, meg is lesz büntetve. Távozzék.

Teléry pedig nem távozhatott, mert ájultan rogyott össze; a nagy bûn terhét megbírta, de a nagy öröm leverte lábáról.

- Kléner úr, ön derék ember! - szólt Bornemisza a bíróhoz lépve.

Kléner úr élénken szorítá meg kezét, aztán az orvossal és Krupicsekkel is kezet fogott.

- Én magamnak nem követelek semmit, - mondá ünnepélyesen - hanem az orromnak tisztelet adassék. Az egy olyan sróf a jogszolgáltatás gépezetében, melynek hiányát nagyon meg fogják érezni, ha majd nem leszek. No, de a halál bizonyára messze van… Ne gondoljunk rá, szippantsunk.

Kléner úr bekövetkezett prüsszentéseire föleszmélt Teléry, de szólni nem tudott. Az öreg Bornemisza kézen fogta és némán vezette ki a folyosóra. A szögletekbõl most már nem néztek rá az elõbbi síri árnyak. Csak a vén Blikk, a gróf vadászvizslája sompolygott el mellette, nyihogva kapkodva a keze után.

Ki tudja, megnyalni akarta-e, vagy megharapni.

XXVI. FEJEZET

(Melyben a szerzõ elbúcsúzik anélkül, hogy indokolná,
miért nem adta Borcsát férjhez.)

A Teléry-ügy, melynek mai napig is sok homályos oldala van, nagy szenzációt költött nemcsak a megyei, hanem tágabb körökben is, és Kléner úr neve emlegetett lõn.

Még a pesti hírlapok is egész terjedelemben közölték a majornoki vizsgálatot, s Kléner úr megérte azon régen álmodott dicsõséget, hogy a sajtó személyével foglalkozott.

Ah, azok kéjes boldog napok voltak! Nem tudom, akkor szokott-e rá a hírlap-olvasásra, hanem az tény, hogy azóta naponkint türelmetlenül várta a hivatalos lapot, melyet remegõ kezekkel szokott fölbontani, elhalványodott arccal gusztálva az elsõ lapon egy nevet, egy szemeinek ismerõs, százszor odaálmodott nevet, elöl-hátul ilyenforma sorokkal: »ilyen meg olyan érdemek jutalmául ezen meg ezen rendjelt adományozom«.

A lap megjelenik napról napra, de az a bizonyos név nincs benne. Kléner úr nem csügged el, már szintén megszokta a hasztalan várakozást, a kaszinóban az átnézett lapot félredobja, egykedvûen szokta kihúzni szelencéjét és élvezettel szippant belõle, mintha mondaná az orrának: »még nincsen rendjel«.

Az aztán egy hatalmas prüsszentéssel mintha visszafelelné: »türelem«.

*

És most végére értem az elbeszélésnek. Kötetekre lehetne azt toldani, ha nem itt lenne annak a természetes vége. A Teléry-ügy be lett fejezve, s én csak a Teléry-ügyrõl kívántam írni. Ami azontúl van, az már egy másik regénynek a tárgya.

Nyájas olvasóim ugyan nem találják helyénvalónak, hogy a megzaklatott fiatal párt, amint illik, össze nem házasítom.

Lehet, hogy igazuk van - de nekem is megvannak a magam okai, amiért Boriskát nem adtam férjhez.

Önök ugyan nem fogják eltalálni az igazi okot, de mégis találnak egyet-kettõt, amit el lehet fogadni.

Ilyen például az, hogy ha Boriskát férjhez adtam volna, idõsebb létére a Mariskát sem illett volna pártában hagynom, - márpedig a személyzetem közt egyetlen házasulandó ember sem volt, a domine Krupicseket kivéve; azt meg éppen teljes lehetetlen volt megházasítanom, mert olyan jámbor embernek van festve, hogy az esztétikai igazságszolgáltatás nem engedi meg õt a regény végén megbüntetni.

FÜGGELÉK

AZ APÁM ISMERŐSEI CÍMŰ REGÉNY VÁZLATAI ÉS VÁLTOZATAI

MIKOR UTOLSÓ FÖLDESURUNK A DESZKÁN FEKÜDT
(A FALUBELIEK BENYOMÁSAIT ELBESZÉLI A SZERZŐ)

[1875 előtt]

Egy reggel halva találták a réteken. Magát lőtte-e meg, vagy orvtámadásnak esett áldozatául, nem tudni.

A faluban csak akkor tudtuk meg, mikor már otthon volt kiterítve a fekete posztóval bevont címerteremben. A fáklyák fölgyújtattak a fényes ravatal körül, s vérvörös világuk kísérteties fényt vetett a Szent-Illényi grófi címerre, egy szájában arany karikát tartó sasra, e jelmondattal körül: »az ősök nyomán«.

Valóban Szent-Illényi Pál most van legigazabban az ősök nyomán; nemsokára ott lesz a hatalmas főispánok és országbírák koporsói mellett az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Szent-Illényi kripta befogad. A legislegutolsó koporsó. Most már meg fogják fordítani fölötte a büszke címert. Nem lesz annak gazdája soha többé.

Maga a legutolsó Szent-Illényi ott fekszik halva, mozdulatlanul, a virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öregasszony, aki megmosta a sáros holttestet, órákig elkínlódott e művelettel, de a szemek nem csukódtak be. Pál gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a halála után sem engedelmeskedhetik a csőcseléknek. Egy Szent-Illényi nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó födelét reá szegezzék, és nyitott szemekkel találja az ítéletnapi trombitaszó.

A gyászruhás szolgák lábujjhegyen járnak kelnek a nagy úr halotti ágya körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges emberről tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása többé semmihez. De egy Szent-Illényi! Az talán még a holta után is parancsol. Egy magyar főnemes, aki még talán az égbe is magával viszi az alkotmányát, s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának útján az apró-cseprő parasztemberek sorsába.

Kísérteties némaság honol.

A mozdulatlan szív fölött csupán egy óra ketyeg a halott mellényzsebében. Az emberi szerkezet túlélte az istenit. Ennek a verése megállt, az még továbbra is méri az időt.

S künn messze földön, hetven faluban zúgnak a harangok, ahol birtokos, patrónus volt őméltósága. És e nagy harangzúgás közé nem vegyül egy, egyetlen zokogó szó sem.

Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely túlharsogná hetven falunak a harangját.

És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvétkönny sem, mely foltot hagyjon a drága selyemlepedőn, hogy az a folt fényesebben csillogjon ott királyok minden pompájánál.

Eh! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! - Az el tud menni a másvilágra a maga becsületéből is: nem kell neki könny és sóhajtás útravalóul.

A címerterem szárnyas ajtói be vannak zárva; s két alabárdos áll a küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos úr tiszttartója. Feje leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajudni.

Az udvar megtelik kíváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány lesz egy grófot halva látni.

A mi falunkban szokásban van sorba látogatni a halottakat. Még egyszer megnézik színrõl színre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a halál vagy nem, szelíd kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztõt, megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, új csizma volt-e a lábukon, vagy régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e kezük vagy meredt s csak nagy üggyel-bajjal gyûrhetõ-e be a koporsóba? Megvizsgálnak szegrõl-szegre mindent, figyelemmel kísérik egész a temetésig és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivõknek, nagyot szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megfordítva tették a fejfát a sírjához?

Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, hanem egy gróf, akit kilenc vármegyében süvegeltek s akit 70 falu harangja sirat két nap óta folytonosan!

Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba!

Egész csoportok ostromolják az elõszobát, ahol az öreg Kamuti guggol, s ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangúlag a hideg márványkövezeten.

Az alabárdosok végigtekintenek a csõcseléken, megvetõleg, hidegen… néha meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy elõkelõbb látogató elõtt, azonban újra bezárul a nagyúri terem ajtaja ünnepélyes, kimért csikorgással, s az egyik alabárdos elutasítólag, monoton komorsággal veti oda a bebocsáttatást kérõknek:

- Õméltóságához nem lehet bemenni.

S amint újra meg újra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehelet csapkodja meg a nyíláson át a csõcselék arcát; valami fojtó szúró szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé.

Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvõ arisztokrata lehelete keveredett volna méreg gyanánt a levegõ miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy érdes, megvetõ hangba rezdülnének össze, mely visszaverõdik a gyászba vont címeres falakról:

»Takarodjatok innen!«

S míg bent a palotában a kísértetszerû csend virraszt némán a holttest fölött, addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be, hozva a drágábbnál drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a cigánybanda számára, mely még egyszer muzsikálni fog a méltóságos úrnak, fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok, még egyszer és utoljára, fényt vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Szent-Illényi család színeivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben oly puha, nyugalmas fekvés esik.

De a temetésig még egy kellemetlen funkció vár õméltóságára. Mielõtt odafektetnék az õsökhöz, még egy szolgájával van egy kis dolga, - a törvénnyel.

Mint törvényhozó erre is õ varratta, míg élt, a libériát, ennek is õ parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesíteni! Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a nagy úr? Öngyilkos volt-e, vagy megölték?

Õméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak mondani fölötte és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza.

S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetõleg fog nyitott szemeivel végignézni ez embereken, akik öt forint diurnumért összemetélik ízekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki kellemetlen.

S minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik, abban õ nem lát semmi különöset, az mind az õ meghagyásából esik…

RAJZOK A RÉGI VÁRMEGYÉBŐL

1881

I. FEJEZET

(Melyben Gerge István virtus-cselekedeteivel ösmerkedik meg az olvasó.)

Éppen ott kint ül az ambituson s természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindég pipázik, tehát istenfélõ kegyes ember.

Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram azonkívül, hogy a Majornoky kisasszonyok gyámja, még a vármegye csendbiztosa is.

Mégpedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a híre, hanem kihat a külsõ országokba is.

Van ám ott ész bõven, ha nem néz is ki belõle: apró, szürke szemû, rövidre nyírott hajú öreg ember, szakállát, bajszát is borotválja, s lefelé álló orrával és hegyesedõ állával madárhoz vala hasonlatos az õ ábrázatja.

De ez igénytelen külsõ dacára is, igazi oroszlány õ, gyõzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre, õmiatta, még a fölséges császár is rászorult egy ízben.

Valami nagyon fontos és tekervényes bûnügy, mely iránt maga a császár is érdeklõdik vala, s melyet a bécsi rendõrség hónapokig nem bírt kinyomozni, úgyhogy az emiatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram õnagysága tanácsára, Gerge István õkegyelmét hozatta fel a fényes birodalmi székvárosba.

A bécsi rendõrfõnök alattomban gúnyosan nevetett a markába:

»No iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffért, aki mozdulni sem bír majd ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza tud találni a vendéglõi szállására. Milyen gondolat az õfelségétõl, egy ügyetlen táblabírát szalasztani bele a szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit!«

A rendõrfõnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos felsülése, megengedte magának azt a juxot is, felöltöztetett két közönséges rendõrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra óráját a zsebébõl. Hadd emlegesse meg Bécs városát holtig.

De bizony, mikor épp enémû rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak betoppan Gerge uram e szavakkal:

- Megvannak az ökrök, kollega!

- Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá?

- Az az én titkom.

Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmár megye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt - a haláluk után.

Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az élelmezési konzorcium kezei közt, s csak százkilencven darab bõre.

Kitûnt tehát, hogy egyik-egyik állat nem volt több ötven fontosnál, s hogy nyolcszáztíz jámbor ökör bõr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.

A császár dühös lett, s rendõrfõnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz szigorú parancsa, - de hasztalan! a katonaélelmezõ konzorciumoknak már akkor is majdnem annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki behasson.

Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt kisütötte, mi okozá az ezer történeti nevezetességû tulok oly nagy mértékû testi fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a története.

Az ezer ökörrõl még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg õket, nemcsak a »Pitaval« beszél felõlük, de még a költészet is visszatért rájuk.

Midõn az uralkodó, ezen kázus után nemsokára, új fõispánt nevezett ki Szatmár megyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt ez az elmés karmen kezdett cirkulálni:

»Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szatmárnak.«

Különben nem is ökrökről van itt szó, még kevésbé őméltóságárul, a Szatmár megyei főispánról, vagy az ottani tekintetes karok és rendekről, hanem csupán a Gerge uram nehány virtus-cselekedetének elsorolásáról.

Számos bravúr-vallatása forog közszájon otthonról is, melyek közül nem utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.

A fõbíró semmire sem tudott menni velök. Úgy állt ott elõtte mind a három, mint egy-egy cövek, némán, megrögzötten, készek, hogy inkább szíjat hasítsanak a hátukból, mintsem egy hangot valljon valamelyik.

A fõszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, elküldte hát õket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis mulatsága annak is.

Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt van a három néma, kiknek már akkor híre járt a városban, s kikrõl kalandosabbnál kalandosabb mesék keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg rongyaikat. Széltében találgatták: kik lehetnek?

Nem-e a híres Zöld Marci az egyik, vagy hogy Szellõ Miska, az alföld híres banditája, ha hogy nem maga a dánus királyfi kíséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky-kisasszonyok kiismerésére - amint az a népmesékben szokás.

- Hozd be õket! - parancsolá a hajdúnak.

A három marcona képû fiú elõállott.

- Mi a neved? - kérdé az egyiktõl. - Ki vagy?

Semmi felelet. Érzéketlen, kifejezés nélküli arccal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nem is õhozzá szólott volna az, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.

- Hát ti ketten kik vagytok?

Azok sem feleltek.

Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedõ fiókszakállt s nyájasan mondá:

- Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.

Aztán a hajdú felé fordult:

- Szólítson kend elõ három pandúrt!

Nyomban elõállt mind a három.

- Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erõltetlek - szólt az ismeretlen csavargókhoz -, hanem oda fogtok állni a terem egy-egy szögletébe, a fal felé fordulva, s mindenik mellé töltött fegyverrel a pandúr, azon utasítással, hogy ha moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lõjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?

És hangja olvadó édes volt a nyájasságtól.

Azután csakugyan odaállította foglyait a tanácsterem egy-egy szögletébe, s maga karonfogván Taplós Ferenc ülnök urat és Teléry Miskát, az elsõ aljegyzõt, elkezdett gondtalanul fel-alá sétálni, csupán néha vetve egy pillantást mozdulatlan pártfogoltjai felé.

Hangosan folyt a három úr közt a diskurzus, tarkábbnál tarkább tárgyakról: arról a mázsás bolondságról, hogy Harcsa Ezékiel urambátyánk malmot építtet, s fölfelé igyekszik idomítani a vizet hozzá, s arról a hallatlan vakmerõségrõl (amin fõleg Taplós Ferenc úr botránkozik meg rettenetesen), hogy Csongrády Pali, a másodaljegyzõ, a Majornoky Borcsa kezére vágyik, s amilyen vakmerõ, alkalmasint meg is fogja kérni Gerge István uramtól.

Az öreg úr összeráncolta homlokát, sietett más irányba fordítani el a beszélgetés rúdját, s mikor egész odaadással kezdte demonstrálgatni a napoleoni hadjáratok szükségét a korhadt Európában, úgyhogy minden egyébrõl elfeledkezni látszék, ami még a világon van, - egyszerre kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból, s hatalmas hangon kiáltá a terem közepén:

- Halbrechts!

Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettõ gépiesen megfordult.

- Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! Melyik regementbõl valók kendtek?

Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet: megunták a komisz katona-kenyeret, s úgy mentek el az ezredtõl, hogy a kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.

II. FEJEZET

(Szlimák és Jasztrab.)

A fõbíró úr nagyon csodálkozott, midõn alig félóra múlva íme mind a három foglyát visszaküldi Gerge kivallatva, kettõt ezredéhez leendõ kísértetés céljára való tekintettel (a felvett jegyzõkönyv hivatalos stílusa), a harmadikat pedig azért, hogy a szentencia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyrõl varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb épület.

Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása elsõ éveiben egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra felszaporodott bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd megyék szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra.

Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyúlt az új pandúr-hadnagy, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy valami újat kell kigondolnia.

A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztosok embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal cimborálna, velök járt, velök fõzte ki a terveket, velök lopott, de aztán mindent elmondott a komiszárusnak. Ha ugyan mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.

Gerge egyet fordított az õsi szokáson: nem a saját emberét küldé közéjük, hanem az õ emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkózó Szlimák Matyej, a félelmes Jasztrab tót rabló bandájából, mely mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye elõtt.

Gerge így szólt a kézre kerített Szlimák Matyejhez.

- Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol senki sem látja, az erdõben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor ember vagy, fiam Matyko, az isten is katonának teremtett. Ott vón’ a te helyed. Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matyko, hogy míg itt a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne elõtted.

Nagyot dobbant a Matyej szíve ettõl a nehány szótól, s mélyen felsóhajtott:

- Az volna nekem jó, komiszárus uram.

- Ott mérik még csak marokszámra a dicsõséget… Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez, s paraszthajszál híja, hogy nem mint király végezte.

Matyej lihegett a kéjtõl, lelkét édesen csiklandozta ez a szõrmentes beszéd.

- Az csak a gyöngyélet, fiam Matyko - vitte odább a Matyej képzeletét Gerge uram -, ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett, s olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket.

- Szerezzen be oda, komiszárus uram! - hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.

- Nem olyan könnyen megy az, édes gyermekem, Matyko. Látod, most még elõször elítélnek, azután elcsuknak vagy tíz esztendõre. Tíz év múlva, ha élünk, majd beszélhetünk errõl, csakhogy mi leszel te már akkor? Saját magadnak az árnyéka.

Szlimák mélyen elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé-fölfelé a rézcsattos másfél-arasznyi széles szíjat.

- Aztán nem lehetne ezen segíteni valahogy?

- Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, magam sem tudom miért, mintha édes testvérem lennél, mindazonáltal az írnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.

- Ez már hiba, nagy hiba - dünnyögé Matyej, s borsónyi izzadságcseppek verõdtek ki a homlokára.

Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen a Matyej vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el:

- Te nem vagy aljas ember, Matyej - mondá mohón és mégis ünnepélyesen.

Matyej behunyta szemeit, s egyet bólintott nagy idomtalan fejével, hogy õ nem aljas.

- Te nem fogsz engem megcsalni!

A rabló kezét nyújtotta Gergének, azt a kezet, mellyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.

- Itt a becsületes parulám!

- Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bûnöktõl, s amiként én veled kezet fogtam, azonképpen fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát kézfogás nem lehet anélkül, neked is oda kell nyújtanod a vármegyének a magadét…

- Hadd hallom - mondá Szlimák sötéten.

- El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok; hova tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó cimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül elbeszéled.

- Hát aztán? - sürgeti Szlimák, nagy kidülledt szemeivel mereven nézve Gergére.

- Egy évig szolgálod ilyen minõségben a vármegyét. Egy év múlva letelik az utolsó szombat s akkor én felterjesztem hasznos szolgálataidat a vicispánnak, s az fölment minden üldözéstõl.

- De hát aztán?

- Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel tõlem olyan ajánló írást a tüszõdben, hogy nyomban megtesznek káplárnak.

A Matyej szeme felcsillogott, s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Gerge markába.

- Áll a dolog komiszárus uram. Eb, aki megbánja.

Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit ígért, hûségesen referált a pandúr-hadnagy úrnak mindenrõl, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendõ alatt. Egyenkint fogták el fõembereit, kiket Gerge uram könnyû szerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta õket a mindentudóságával.

- Nos fiam, mit loptál? - szokta a csendbiztos úr kérdezni a kézrekerült fickóktól.

- Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségbõl voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájuk.

- Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod, s milyen töredelmességgel ismered be a hibáidat. Felesleges dolog titkolnod! Hát nem te loptad el gyertyaszentelõkor a tiszteletes uram malacait? A hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvét másodnapján a nyolc jerkét. Ott nyúztad meg õket a fekete majorban, a nagy ákácfa alatt, a Madzag Istók késével, aztán ott sütöttétek meg õket a Vreczjar-bacsa bográcsában, a bõrüket elraktátok a szurdoki molnár lakására, a mai napig is ott van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?

- Nem, nem - sziszegé megsemmisülve a vallatott. - Mindent tud… minden úgy történt.

Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent-György napja elõtt talált százesztendõs gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe, s ott elolvassa a láthatatlan betûket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.

Nem egyszer történt, puszta gyanúból, holmi lúdlopási kalandokért idéztetett magához valakit, s az egyszerre csak kezdte kivallogatni, hogy hát ha már egyszer ide került a tekintetes úr színe elé, úgyis mi tûrés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, õ ölte meg a zeherei postást is.

Gerge ügyes rendszere rövid idõ alatt megtisztítá az egész felvidéket a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni; csel, ármány nem bírta megejteni, mert õ legalábbis még egyszer olyan ravasz volt, mint a vármegye.

Ott garázdálkodott az erdõkben, a hegyek közt, hol õ volt a korlátlan király, és nem lehetett onnan lecsalni semmi módon. Ott pedig õ volt az úr, száz üldözõ pandúr láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg.

A regényes felföld volt a patrónusa, s megvédelmezte elõlük: barlangok nyílása, sziklák repedése elfedte Jasztrabot üldözõi elõl.

Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erõlködések történtek kézrekerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, ha egy-egy elfogatási kísérlet nem sikerült, mert azt tartotta, míg a híres rabló szabadon van, ha csak egy maga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.

Egyszer, midõn összes pandúrjait küldé ki a »laz«-okba Jasztrab elfogatására, s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga az eleven ördög sem bír vele, elsápadt haragjában.

- Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szemem elõl. Magamnak kell elmennem.

S ezzel nyakába kanyarítva az ócska õsi flintát, mellyel a hajdani Gergék nyulakra vadásztak vala, de melytõl a hajdani nyulaknak, akik csak elõtte álltak, sokkal kevésbé kellett félniök, mint a hajdani Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a »Lopata« rengetegbe.

Az erdõnek volt egy »messzelátó« pontja; Gerge jól tudta Matyej elbeszéléseibõl, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontról nézegesse az utasokat, keletre lelátva egész a »Motuz« völgyéig, északra a klokovai keresztútig, s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jószerencse zsákmányul eléje tologat.

Jasztrabot csakugyan ott látta messzirõl a kimagasló helyen puskájára támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kõszobrot.

Õ is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem hiába jön ide.

Eltûnhetett volna ugyan elõle igen könnyen, de a rablónak tetszett az, hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandúrral is. Úgy érezte, valami tisztelet kifejezése ez, az õ személye iránt. A híres Jasztrab Györggyel a híres Gerge akar kikötni. Igen jól van, Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes egyenlõ tusa elõl, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.

- Add meg magad! - kiáltja Gerge már messzirõl. Érted jöttem, édes fiam! Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapca-betyárnak, akit ha elfognak jó, ha el nem fognak akkor is jó. Aztán ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandúrnak. Ismerlek, édes fiam, kevély ember vagy, sokat adsz a becsületre, azért jöttem magam. Gyere no, ne bolondozz, Gyurka: úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz.

A rabló csak a fejét rázta, s röviden felelt vissza:

- Ismerlek, ördöngõs csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jöjj közelebb, mert rád lövök.

Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el õket egymástól.

Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután felemelte puskáját, célzott, s mind a két csövét elsütötte.

A kis emberke, a híres csendbiztos, rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlen a füle mellett süvítettek el, nem hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy másodpercre sem. Ennek köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két ólomgolyót vett ki a zsebébõl hirtelen, s midõn a füst eloszlott, s a rabló odatekintett, hol Gergének holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve, büszkén állani, mint egy gladiátort, ki felemelt kezében a két, testébe küldött golyót mutatja.

- Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam! - kiáltja rá bátor csengõ hangon. - Kár fogyasztani a puskaport! Nem fog engem a golyó, édes Gyurka fiam. Most is megfogtam mind a kettõt. Itt van ni, azon módon…

A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledõre, aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles, tót kalapját, fojtott tompa hangon hörgé:

- Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.

S Gerge uram kézenfogva vezette haza a szilaj rablót, kivel három vármegye nem tudott boldogulni.

Útközben megkínálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha örök idõk óta kenyeres pajtások lettek volna, szelíd szavaival kivallatta, mint egy gyermeket.

- De csak furfangos nagyeszû ember vagy te Gyurka! Ugye te törted fel a Motosiczky-pincét?

- Bizony isten nem volt bezárva.

- Tudom fiam! Hanem a bodonyi granáriumban is a te kezed járt.

- Körömnyi hasznom nem volt, nagyuram; zsizsikes volt a búza, a zsidó nem akarta elvenni csak a fuvardíjba. De még erre is, hogy ráálljon, meg kellett vernem elõbb.

- Mind jó volna ez, édes fiam; csak azt az egyet, ha nem teszed, hogy agyon verted a nagyatyádat…

- Kinek mi köze hozzá? - pattant fel Jasztrab méltatlankodva. - Hiszen az én öregapám volt!

- Igaz, fiam… tökéletesen igazad van! Csakhogy, tudod, a vármegye szörnyen bolondul veszi a dolgot.

III. FEJEZET

(A leghitványabb falu.)

Éppen az estét harangozták, midõn a falu szélére értek az útmutató táblához, melyen ez a felirat volt olvasható:

Majornok Helység:

Tilos a pipázás.

De azért a nemzetes úr a világért sem vette ki szájából az ezüst kupakos tajtékpipát: a törvény csak a paraszt embert kötelezi, az armális nagy úr, - nem imponálhat annak egyéb betû a világon, csak az, ami a Corpus Jurisban vagyon.

Ezalatt a csendbiztos és foglya gyorsított léptekkel mentek keresztül a Csoltó hídján, s a fõutcáról a kertek alá kerültek számos »dicsértessék«-re mondván rá Gerge uram a »mindörökké ámen«-t, csupán egyhelyütt kívánt jó estét, a Graczáék portája elõtt, mert a Graczáék már nemesi família, s dukál, hogy egészen illedelmesen köszönjön a »szent korona tagjai«-nak, kik éppen két elszabadult malac után futkosnak a lucernásban.

Innen túl már csupa nemesek laknak egész a »savanyú kút«-ig. Olyan ez, mint Párizsban a St.-Germain negyed, azzal a különbséggel, hogy külsõleg éppen semmi különbség a felvég és alvég között: ugyanazon szalmafedeles viskók itt is, kémény és tûzfal nélkül, legfeljebb a kapuk cifraságain látszik meg a lakók magas származása: a tulipánok és griffmadarak közé oda van írva a legtöbb helyütt »Salva Gvardia«, némelyiken a gazda vagy az építõ családtag neve »Nemes Laczkó István« vagy »ns. Ujlaki Gábor«. Aztán itt mégis nagyobb a tisztaság és a külcsín. Tessék megnézni, teszem azt, a Toldy János házát, vagy a Piry Mátyás uramét: még a szolgabíró is megférne benne szükségbõl.

Miért hát, hogy mégis ez a leghitványabb falu a vidéken?

Talán mert feneketlen sárfészek, mert egyetlen kövezett útja sincs? No, bizony ennek igen egyszerû volna a magyarázata. Mind olyan vicispánok uralkodtak a vármegyében, akiknek nem volt Majornokon szeretõjük, minélfogva mindenik arra felé építtette az országutakat, ahol udvarolt. Az valami természetes is, azon nem ütközhetik meg senki. Már azt a vármegye hatalma követeli, hogy a vicispán négy lova úgy röpüljön, mintha szárnya volna. S bizony a jó út a jó lónak a szárnya!

Ott van a bodonyi országút, olyan akár a palló, a szép Bitzó Erzsébetnek köszönheti a Cserhát, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja.

Hanem iszen lesz már ide is út, még tán veres márványból is, hogy ím nagyra nõttek a Majornoky kisasszonyok: kivált ha beüt a jövõ restóráció, s a fiatal Szentillényi lesz alispánná.

No, de nem is az út itt a baj, más, egészen más dolgok gázolják le Majornok becsületét a világ elõtt…

A megyei vicemérnök, akivel a méltóságos fõispán mappát készíttetett a vármegye ábrázatáról, tán ki is hagyta volna Majornokot, ha hogy minden szégyenítõ volta mellett két kimagasló tulajdonsága nincs, az t. i. hogy a híres Gerge István akkor van otthon, mikor Majornokon van, s az, hogy a megye egyik leggazdagabb ura, Szentillényi György szintén itt lakik. Kastélyát nem látjuk, mert az lent a völgyben fekszik, hanem bádog fedele és tornyocskái idecsillognak… éppen ott ni… a harangláb irányában.

Ami a falu szégyenítõ voltát illeti, azt sem hallgathatom el.

A tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan rénusi forintot ígérték a szomszéd Hont vármegyének, ha megengedi, hogy a határszélen fekvõ Majornok oda kebeleztessék.

Hont megye nem fogadta el az ajánlatot; még száznyolcvanöt frt. ráadással sem kellett neki Majornok. Majd bizony, õt érje mindaz a csúfság, mely Majornok után háramlik a nemes municípiumra!

Mert hát a majornoki ember híres arról, hogy minden bolondság és ostobaság õrajta esik meg.

A majornoki nemesek ketten mennek egy pár csizmában restórálni. Két embernek (még ha majornoki emberek is) közönségesen négy lába lévén, a kordován burkolat csak azon a két lábon vagyon, amelyik nagy kevélyen lelóg a fölzászlózott kocsiról, a másik két láthatatlan láb meztelen és a pokrócba van betakarva.

A majornoki ember bal lábbal lép fel a fürhéces kocsira, és a dohányzacskójában sárgarépát hord.

Persze merõ ráfogás az egész - de ha nem lehet magukat kimosni alóla!

A majornoki magistrátus határozta el azt is, hogy a falu fölött nyomtalanul elvonult nagy kolera emlékét megörökítteti maradandó módon. Kihozatta egy decemberi napon a városi vésnököt, s miután jól meghányva-vetve a dolgokat, kitûnt, hogy a költség márvány emlékre nem futja, gazdálkodási szempontból a falu közepén levõ befagyott pocsolya jegére vésette fel az utódok emlékezetének ébresztgetésére a Szurdok Nep. János rektor uram által készített örökbecsû versezetet:

Majornokon a kolera böcsülettel odább ment
Senkit sem ölt meg őkeme,
Dicsértössék az úr neve
              Ámen!

De még ez mind semmi azon esetlenséghez képest, hogy midőn egyszer elvitte hídjukat a sebes Csoltó, nem lefelé a vízmentében, hanem fölfelé keresték azt a jámbor atyafiak csáklyákkal, fejszékkel.

Ővelük történt, hogy Nyitra megyében utazgatván tizenketten, midőn egy pohánkakásával bevetett majorsághoz érének, azt hitték, a veres tenger: beugráltak, megúszták. A túlsó parton összeolvasván egymást, kitűnt, csak tizenegyen vannak. Az egyik palóc befúlt a hajdina-kásába, vagy hogy Tuba Istók uram tévesztette el az olvasással: önmagát mindig kihagyván.

De minek soroljuk fel a hosszú lajstromot, mely mindig szaporodik, s annyi keserűséget okoz a helység lakóinak, hogy immáron el szokták tagadni, ha megkérdik tőlük, hovávalók.

Otthon azonban nyílt villongások tárgya ez réges-régen, a nemesek azon panaszkodnak, hogy a parasztok butasága miatt szenved csorbát jóhírnevük, míg ellenben a parasztok meg vannak győződve, hogy a »bocskoros urak« teszik a helységet nevetségessé. Íme ott van az öreg Kolonczy Márton, aki fiatal korában, mikor két heti távollét után hazajött a szurrekcióból, annyira megkicsinyelte Majornokot, hogy sehogy sem tudott hazatalálni az apja szalmafedeles házába, ott a Szt.-Vendelin soron, hanem csupa hányavetiségből tűnődve nézegette a házakat, mintha emlékezetében keresné a magukét. »Micsoda, hát már nem ösmersz a házatokra, Marci?« - szólítja meg egy szomszédja, mire az kevély hetykeséggel felelé: »Az ördög ösmerhetne minden apró ólat.« Innen a csúfos mondás, hogy a majornoki ember, ha két napig oda van otthonról, vissza nem talál többé.

No bizony, hajtják a nemesek, ez csak egy kis úrhatnámság, mely a szegény emberbõl is kikérezkedik. Azért kék vér a kék vér, hogy több a pattanása. Ez is csak egy olyan pattanás! s elvégre is minden nemesember olyan úr, akár maga a nádorispán õfensége. Hanem a parasztságban van a hiba: azok születnek agyvelõ nélkül Majornokon! Ott a Gólya-Nagy János esete. A’ bizony vasat vitt csónakján a megáradt Csoltó folyón keresztül az épülõ pincéjéhez. Túlrakta a csónakot a boldogtalan, úgy, hogy az kezdett a folyam közepén alámerülni. Nosza, gyorsan, a vízbe hányni a vasrudakat. Hanem, hogy a helyet megtalálja, s visszajöhessen vasmacskával a leeresztegetett vasakért, Gólya-Nagy János uram kivette a bicsakját és a csónakján csinált vízszintesen egy jegyet, azon a helyen, ahol a vasat lebocsátotta.

Világos dolog, hogy soha többé nem talált rá, s a »leghitványabb falut« megint hetekig nevette a vármegye.

Hanem hiszen csak nevessen, lesz még restóráció a világon, s akkor majd megmutatja a majornoki nemesség, hogy micsoda õ…

Megválasztják alispánnak a fiatal Szentillényi Lázárt, s ha egyszer majornoki ember székel bent a megye palotájában, hatalmas, mindenható lesz a majornoki nemesség.

Kiviszik, igenis, ki fogják vinni, hogy a nemességlakta felsõ-vég más névre kereszteltessék, mint külön falu, s az alsó-vég maradjon, ami volt, Majornoknak.

Maga a palatinus is lejön Budáról erre a keresztelõre s új címereket és donációkat fog kiosztogatni nemzetes uraimék között.

.........................................…………………………………………………….....................

A Majornoky-udvarház L-re volt építve, a »kétlovas« családok kedvenc stíljében, mert a nemes vármegye még ebben az idõben is a lovak szerint mérte az emberek elõkelõségét.

A primipilus családok négy lovon járnak és »kastélyos« urak, míg a másodrendû famíliának, ha kétszerte jobban engedné is jövedelme, vakmerõ szemtelenség négyesben járni, s nagy visszatetszést szül, hacsak valamelyik tagja viceispánságig nem viszi.

A fõispán és várúr már befoghat öt lovat is, sõt egyenesen ez a »gála«; még fullajtárt is szalajthat a kocsi elõtt.

A Majornoky-háznak az L-betû a rangja, egyedüli fénye a kaloda, mely ott terpeszkedik a kapu mellett, képviselve a büntetõ hatalmat, és egyedüli dísze a folyosókon a leanderek, mert ezek árulják el, hogy ott bent a szobákban nyíló rózsák vannak.

Az udvar pedig tele van mákvirággal: tarkábbnál-tarkább karavánok hûselnek sorjában, gyanús kinézésû bocskoros tótok, hosszú hajjal, melyet görbe fésû tart össze hátul, és átkozódó tótasszonyok várják részint remegve, részint reményteljesen a csendbiztos urat, ki éppen most lépeget a szérû felül, s útközben, hogy ne fogyjon az idõ hiába, az öreg béressel vált néhány szót a gazdaságról:

- Milyen a vetés a »királyné szoknyáján«? (Egy nagyon széles dûlõt neveznek így Majornokon.)

- Maradhatós, tekintetes uram, maradhatós…

A telivér palóc külön sajátságos szavakkal fejezi ki a fogalmakat.

- Be lehet-e hozni a sarjút? Milyen az út?

- Csintalan, tekintetes uram, csintalan…

- No, hát akkor ne bántsuk e héten.

Azután az egyik ácsorgó pandúrhoz fordul Gerge:

- Miféle nép ez itten?

- Panaszosok, tolvajok s a többi…

- Ki fogom õket hallgatni. Hadd jöjjenek sorba a szobámba. Kend pedig, András…

- Parancsoljon, csendbiztos úr!

- Kend arra vigyáz, hogy az én derék barátom, Jasztrab, meg ne unja magát. Amit a szája, szeme kíván, minden teljesedjék. Úgy vegye kend, mintha egy esztergomi kanonok volna a keze alatt.

Jasztrab kéjittasan hunyta be a szemeit ezekre a nagy mondásokra, melyekkel a hitvány csirkefogók fülehallatára tisztelte meg Gerge, András pedig hunyorított egyet az ura fele, mintha mondaná: »s a többi«.

Gerge bement a szobájába, a tömeg megmozdult az udvaron, s pozíciót foglalt az ajtónál.

A bírák miatt meg kellett a vallatásokat tartani az esti órákban is, mert azoknak még haza kell menniök éjszakára, s õk arravalók a vádlottak mellett, hogy magyarázó jegyzetekkel kísérjék a vallatás alatt felmerülõ kérdéseket. Még akkor nem az iktató száma szerint elõzte meg az egyik ügy a másikat, hanem amely bíró a legtávolabb lakott, annak az embereivel végeztek legelõbb.

Valami bonyodalmas tolvajlási eset volt az elsõ, mely igen felbõszíté Gergét, sehogy sem bírván abba világosságot hozni, már éppen kínzó eszközökhöz akart folyamodni (amit igen ritkán tesz, s mindig megbán), midõn egy picike ember sompolygott be a szobába.

Sápadt vézna fiú volt, értelmes vonásokkal, nagy kék szemekkel, gyönyörû magas homlokkal, melyet kidagadó erek szeltek keresztül-kasul. Vonásain a gyermekeknél sajátszerû bánat ömlött el.

Ettõl a szomorú arctól egyszerre kiderült a Gergéé: odaintette a fiút magához, gyöngéden a térdeire ültette, s mialatt a vallatást folytatná, õvele is ráért beszélgetni.

- Hát a nénik küldtek? Hogy hány órakor vacsoráljunk? Mondd meg nekik, hogy tíz órakor.

De az inkvizíció csak nem akart jobb fordulatot venni. A vádlottak ügyesen kerülték ki a fogas kérdéseket. Ezeket alighanem Teléry Kristóf tanította be. Mert csak ennek az egyetlen prókatornak van a vármegyében annyi esze, hogy össze meri mérni a Gergéével.

Kezdett ideges, türelmetlen lenni:

- Eredj, no, megnézni te is, fiam, mit fõz a Borcsa nénéd vacsorára.

- Tudom mit: derelyét.

- Nem szereted?

- Dehogy nem.

- Hát akkor hogy tudsz itt megmaradni?

- Mert még jobban szeretem a vallatást. Annak örülnék, ha mindennap vallatnának.

- Jól van, gyerek, vicispán vagy fõbíró lesz belõled. No, mi szeretnél jobban lenni; vicispán-e, vagy fõbíró?

- Legjobban szeretnék zsivány lenni, hogy apa engem is vallatna.

Ezen aztán olyan jóízûen nevetett Gerge István uram, hogy a könnyei is kicsordultak. Mikor a szemeit kitörülgette olajos kendõjével, kikiáltott a hajdúnak, hogy jöjjenek be a többi vádlottak.

Galambõsz, ráncos arcú ember lépett be egy csomó suhanc közt. Oly tiszteletreméltó kinézése volt az öregnek, hogy Gerge uram elcsudálkozva kérdé:

- Hogy vegyül kend ide, öreg apó? Mi járatban van kend?

- A Majgó Márton vagyok, teens uram, - szólt reszketõ hangon a matuzsálemi férfiú.

- Majgó, a tolvaj? - kiáltott fel Gerge szokatlan megütközéssel. - Hát tudja-e kend, hogy itt magára is kisült a tolvajlás?

- Minek is tagadnám, tekintetes fõkomiszárus uram.

- Hány éves kend?

- Nyolcvanhat leszek aratáskor.

Gerge elfordítá fejét tõle, s kemény ropogó hangon feddé meg:

- Vén bûnös, kinek az istenhez kellene már térnie, s ahelyett most kezdi a lopást! Nem szégyenli magát?

- Az apám vett rá - mentegetõzék Majgó Márton.

- Micsoda? - ugrott fel Gerge, kis fiát hirtelen lerázva a térdérõl. - Kendnek élõ apja van? Lehetetlen!

- Magammal hoztam - jegyzé meg a bíró, s kinyitván az ajtót, kikiáltott:

- Az öreg Majgó!

Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón, összetöpörödve, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, hasa elõrenyúlt, a koponyán egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sûrûn és rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött pamutsapkának látszottak.

Gergének össze kellett magát szednie elõbb, hogy szólhasson.

- Kend ennek az embernek az apja?

- Én volnék - felelé az idõsebb Majgó kelletlenül. - Majgó Márton azzal vádolja, hogy kend vette rá a lopásra.

Az atya egy haragos, szigorú pillantást lövellt fia felé.

- Igenis, apám vett rá… - ismétlé Majgó Márton.

- Hallgass, te tacskó! - kiáltá az idõsebb Majgó dühösen, s egy ügyes, alig észrevehetõ mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba - puskalövésnek is… - Szemtelen fattyú-kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni. No iszen, csak kerülj haza, majd megtaníttatlak az anyáddal móresre!

IV. FEJEZET

(Melyben befejeztetik a Gergérõl írt rajz,
s elõtérbe lép az »ezermester« Domine Chalupka. )

E pillanatban irtózatos kutyaugatás támadt odakünn, melybe a Cenci agár vékony hangja is belevegyült.

- Miféle lakodalom az? - kérdé Gerge az elõbbi jelenet hatása alatt még mindig mosolyogva.

- Ne te ne! Csiba te! Hogy fürösszenek meg a Belzebub katlanjában! Zatraceni! - hangzott odakünn egy jól ismert tótos hang.

- Az bizony a domine Chalupka - mondja az esküdt amice Markos, föl sem pillantva aktáiból, melyekbe a vallomásokat jegyezte.

Gerge elsápadt erre a szóra. Valami hirtelen összeszorította a szívét.

Hát a Chalupka van itt! Megint az a Chalupka! Hát már elmúlt volna a hat hónap, hát már egy nap se volna hátra! Milyen szédítõ gyorsan repül az idõ…

A tekintetes úr elõtt összefolytak az arcok és a hangok, nem látott senkit és nem hallott semmit, a lábai zsibbadni kezdtek, a nagy tajtékpipa kiesett a szájából, s amint nagyot koppant a padlón, a koppanásban is úgy tetszett neki, benne van ez a két szó: »Chalupka, megjött.«

De hát ki az a Chalupka?

Az már egy õslény, egy múzeumi régiség az alig múlt korból. Még a magva is kiveszett: most hiába keresnõk.

Az idõ emlõi jobban kiasztak már, mintsem az ilyen szegény férgeket is táplálnák; de minek is táplálnák, hiszen fölöslegesek, nem kíváncsi rájuk senki, és nincsen szüksége rájuk senkinek.

Domine Chalupkát sohasem fogjuk látni többé, még módosított alakban sem: õ az utolsó példányok egyike volt.

Kopasz, piros arcú ember, rezes orral, zöldes szemekkel. Potrohos ember, s következõleg kedélyes is, duzzadt szája örökös nevetésre van kitátva.

Chalupkán minden egyes ruhadarab kopott excentrikus, még a sárga bõrtáskára is, melyet oldalán visel, egy szürke posztófolt van rávarrva. Felsõ testét prémes bekecs takarja, nagy nyílásokon engedve láttatni hátul, hagy ha netalán mellény is vagyon rajta, hát annak akkor bizonyosan nincs hátulja, mert a piszkos tarka ing veres pettyei szembetûnõen kandikálnak ki, nagy idomtalan fején borzas cilinder-kalap lóbálódzik, míg vékony lábszárai bõ és alul fölgyûrt hamuszín bugyogóban lötyögnek.

S mindezen ruhadarabok olyan nagyon ismerõsek valahonnan, s egész csoportját tárják fel az emlékeknek. Mindenikhez valami történet fûzõdik, és az egyik sem áll összefüggésben a domine Chalupka személyével, mert õ még sohasem hanyatlott alá annyira a népszerûségben, hogy magának kellett volna ruhát csináltatnia.

Nyitva áll elõtte egész Felsõ-Magyarországon minden kastély, s ahova ér, ott öltözködik át, ott vált tisztát, mert Chalupka úr mindenütt otthon van.

És itt megint az a kérdés merül föl, hogy micsoda hát az a Chalupka?

Peregrinus, de mégsem peregrinus, mert foglalkozása van, mégpedig nem egy rendbeli, inkább hát amolyan ezermesterféle.

Ahova megszáll, semmit sem szól, nem is kell neki szólni semmit, a nagy kutyaugatásról (mert a kutyákkal ellenséges lábon áll: azok õ elõle, õ pedig azok elõl eszi el az úri asztalok hulladékait) azonnal kitalálják, hogy megjött Chalupka. Nem kérdezik, honnan jött. Sehonnan. Nem kérdezik, hova megy? Ide jött. Terítenek neki az ebédhez, a vacsorához, éjszakára ágyat vetnek számára az inas-szobában. Aztán ott van.

Ameddig tetszik neki: négy, öt napig, - tovább úgysem maradna; benne van a csavargó vér, fölveszi a vándorbotot és odább megy - a szomszéd kastélyba.

Egy félév múlva újra visszakerül, megint olyan rongyosan, megint olyan jókedvvel, mint azelõtt; azóta már megjárta a félországot, s annyi a beszélnivalója, hogy tömérdek… itt az történt, ott az történt. Az összes nemesi családok mintha rokonai volnának, mintha õ házasítaná ki fiaikat, férjhez adná kisasszonyaikat, aggódó gondoskodása tárgyát képezik. A szegény Chalupka tele van bajjal, keserûséggel miattuk!

De csak mindenütt megvigasztalódik a borocska mellett, s ha úgy az ebédlõben magára hagyják, mikor már rózsaszínûbbnek látja a világot, kedélyesen még el is diskurálgat a nemes nedvekkel. Megszólítja õket, azok meg visszafelelnek neki:

»Jó estét, borocska!«

»Adjon Isten, Chalupka!« - üdvözli a kancsó nyájasan, ha ugyan nem õ maga felelget magának.

»Jó vagy-e, borocska?«

»Kóstolj meg, Chalupka!«

Meg is kóstolja derekasan. Miért ne? Hiszen eléggé rászolgált a nemes úri famíliánál.

Az elsõ nap megreperálta az összes órákat a házban, kinek a werkje volt elromolva, kit csak tisztítani kellett. A másik napon beoltotta a birkákat, fölstimmelte a fortepiánot, a harmadik nap a patkányok és poloskák kiirtását eszközlé különbözõ szerekkel és módokkal, a negyedik nap kottára tette az összes divatos nótákat, amik Kassától Majornokig ragadtak rá, ezeknek egyikén sírva is fakadt, mert hát ki tehet arról, hogy olyan érzékeny szíve van, a nóta olyan szívreható…

Motosiczky, Csáky…
Burgonyát hámoznak,
Ordódy neveti,
Ullmann metélgeti.

Bizony szomorú ez nagyon, csakhogy érteni kell, mert csínja-bínja van ám ennek. A követek eszéhez van az értelme szabva, közönséges ember, aki a diéta dolgaiban járatlan, nem talál rajta semmit. A vén Chalupka bácsi azonban úgy zokog, mint a gyerek, ezen a lapos tót versen.

Hány éves, mióta csavarog így faluról-falura, senki sem tudná megmondani. Fiak apáiktól kapták örökségbe, s éppen e történeti hagyományok szilárdítják meg az õ vendégjogát. De meg mivé lennének a makacskodó óragépezetek, megereszkedett klavírok, az õ tudománya nélkül?

Hosszú pályafutásának elejére már maga sem emlékszik. Régen volt, talán nem is igaz! Aztán az nem is esemény, ami vele történik, az semmi. Történni… csak az urakkal történik, ami történik. A szegény ördög dolga keresztülesik az emlékezet rostáján, mint az apró búzaszem. Õ bizony nem ítéli érdemesnek eszében tartani, fumigálja azt, ami egy hitvány »plebs«-en esik, még ha az a plebs véletlenül õ maga is.

Köd alakjában, nem mondom, hogy nem tûnnek fel elõtte is selyemmel, arannyal átszõtt napok emlékei. Mikor még mint fiatal óráslegény kezdte meg ezt a csavargó életet. Egy helyütt… egy helyütt - de vajon hol is, merre is - (hátha csak álmodta az egészet), egyszer, igen egyszer… egy szép szõke leány olyan nyájasan nézett rá… valami volt a nézésében, mintha apró hangyák mászkáltak volna a hátán, a kezein a nagy kék szemek delejes fényétõl. Az akkor olyan furcsán melegítette… erõsebben, mint a rum, s édesebb volt talán még a rozsólisnál is.

Csodálatos idõszak volt ez, amerre csak járt, mindenütt visszagondolt arra az arcra, a megigazított óragépek ennek a nevét ketyegték szüntelenül: »Netti, Netti«.

Sokat elábrándozott azon a gondolaton, ha neki egy csendes kis mûhelye lenne egy félreesõ városkában, mily jól elférne abban õ és - és az a lány.

Eh, bolondság! Mikor félév múlva visszakerült arra a helyre, alighanem a Motosiczky-kastély volt az, hát akkor már más szobalány volt ott a Netti helyén.

Jobb is az így! Legalább nagyokat ihat keserûségében, s legalább nem kell mûhelyrõl gondoskodnia - mikor szépen elélhet a szegény ember gond nélkül is.

Azonban mit emlegessük azt a sok régi dolgot, ami már annyira fakó lett a Chalupka emlékezetében, hogy egy csöppet sem nyomja a szívet: könnyû az, mint a madáré, mely csicseregve száll ágról-ágra.

Az ember bizonyos korban lemond a nagyravágyásról. Neki is csak az az ambíciója most már, hogy az általa igazított órák jól járjanak és sok derült percet mutogassanak.

Meg is van vele elégedve Kassán innen, Kassán túl minden úri família, s ha már sokáig nem látják, csendes családi körben bizony még emlegetik is.

»Ejnye, a Chalupka bácsi milyen régen volt itt. Nyilván valami jó fészekre talált a vén csont!«

Pedig dehogy maradna õ meg egy fészekben, legyen az bármilyen jó. Alighogy emlegetik, már ott terem negyed-ötöd napra.

…Hanem hát semmi sem tart örökké, egyszer mégiscsak el fog maradni örökre. Valahol útközben, valami sövény mellett ott nyomja a betegség, s el sem ereszti soha többé. Megáll a werkje, mint a rossz óráé. És senki sem fogja tudni megreperálni…

Mindezekbõl világosan kitetszik, hogy domine Chalupka nem valami nagyhatalom, a lésza alatt született, s a lésza alatt fog meghalni - mint Majornokon mondják -, mégis mennyire megijedt tõle az a hatalmas ember, kire még a király is rászorul, ha baja van.

Nem bírta többé hasznát venni az eszének, zavart, szórakozott lett. Végre is rábízta a további tárgyalásokat amice Markosra, s maga kisietett Chalupka elé.

- Servus humillimus! - kiáltja az eléje vidáman. - Quo modo valemus, domine spectabilis?

- Nagyon jól, hanem lányok! most már ide azzal a vacsorával, mert a domine Chalupka bizonyosan éhes.

- Köszönöm alásan, domine spectabilis. Hanem inkább szomjas vagyok.

A vacsora fölött mogorva volt Gerge, alig szólt egy-két szót, egyszer a kis fiára nézett, - de csakhamar elfordította a fejét.

Izgett-mozgott székén, a ráncok seregesebben ültek ki homlokára.

- Most már, domine Chalupka - mondja vacsora után -, talán bemenjünk füstölni a szobámba.

- Nem bánom, domine spectabilis.

Mikor benyitottak az épület hátulján levõ hálószobába, Gerge becsukta az ajtót belülrõl.

Azután odaállott Chalupka elé, s vállára tette a kezét.

- Quo modo stat Hungaria? - kérdé suttogva.

- Valde bene.

Az öreg csendbiztos minden tagja remegett, s töredezve dadogá:

- Mit üzent Martinovics?

- Azt üzente, hogy az alma meg van érve.

Gerge odakapott a fejéhez, mintha csak azt üzente volna Martinovics, hogy meg van érve…

Le is hullott rá egy-két hónapra, a bakó bárdja alatt.

A nagy szaglaló tehetség abban is nyilatkozott, hogy mint még szemtanúktól hallottam, megérezte Chalupka jöttében a veszedelmet.

Mikor hírét vették a vármegyében a dolognak, Jasztrab is megsiratta börtönében.

- Bizony nem hittem volna, hogy olyan derék ember, és hogy elõbb jut célhoz nálamnál.

A »leghitványabb faluban« ma is kegyelettel emlegetik az öreget.

Holttestét a hû Szlimák Matyej hazahozta, és ott fekszik most a temetõben, a legszebb helyen, a kápolna elõtt.

Sírkövet is állítottak neki, bár ezzel is megjárták a majornokiak, mert a viceispán karhatalommal levakartatta róla az elõbbi illojális feliratot.

Itt nyugszik az Úrban Gerge István.
A bünösök és gazemberek üldözője.

Most már ez áll ott kopott, alig olvasható betűkkel:

Gerge István meghalt büntetésből,
Aki másnak vermet ás, maga esik bele.

A majornokiaknak nem volt következetlenség az előbbi felirat után ez utóbbi.

Eh, mit törődnének a feliratokkal! Együgyűek ők az ékesszólásban, hanem annál melegebben tudnak érezni.

Arra a sírra, több egy félszázadnál már, minden vasárnapon reggel más, más leány tesz friss virágot. S nincs az a vasárnap délután, hogy az öregek fel ne emlegetnék lelkesedve azt a hatalmas kis embert, aki ujjat húzott a császárral - s a fejét vesztette el.

- Bizony, ha az meg nem hal, - amilyen nagyon szerette a szülőfaluját, azóta tán már Majornok szabad királyi város is lenne.