FÜGGELÉK

A KLUB

Regényes korrajz

1884

I. A LEGSZÖRNYŰBB MADÁR: A VERES KAKAS

Reggelre kelve a kátányi plébánia egyik külső alakba be volt verve, ami hallatlan eset Kátányban, ahol a nép nem ért meg annyira, hogy érzelmeinek ilyen alkotmányos kifejezést adjon.

A plébános úr meséli ugyan, hogy a temetőkert kulcsai, mik ott függnek a külső és belső ablaktábla között a rostélyra akasztva, mindég megcsörrennek valahányszor éjjel halott van a faluban, hogy őt figyelmeztessék. De a kísértetekben mindekkoráig volt annyi illedelem, hogy az ablakot ki nem törték. Úgy tudták valahogy megmozgatni a kulcsokat. Aminthogy csakis úgy virtus egy igazi kísértettől.

Nem, ezt nem tehette kísértet, gondolá a főtisztelendő úr, és ki is sült mindjárt, hogy jól gondolá. Csak oda kellett pillantani az ablak közé, s legott meg lehetett látni egy kis papír köteget beesve. Biz annak egyik széle bele is mártódék a légyvesztő tálkába…

A plébános úr mohon nyúlt a papírtekercs után, mely fehérkék pamuttal volt összekötözve, s sebesen felbontá: »Hihetőleg a plébániának hagyományoznak valamit« - motyogta, mert mindég ilyesmiről gondolkozott. Ha kopogtak künn az ajtaján, rendesen élénken ugrott fel: »A plébániának hoznak valamit«. Ha a mezőrül jött haza, s otthon a nővére azzal fogadta, hogy ez vagy az kereste a falusiak közül, szokás szerint ezzel a kérdéssel fordult hozzá: »nem hozott a plébániának valamit?«

A tekercs apró gyűrött papirosokból állott, olyanfélékből, melyek ruhaforma lehettek elébb, aminőt a falusi asszonyok leszabnak valamely jól sikerült kacabajról vagy pruszlikról, hogy aztán az legyen a fundamentuma minden ezután szabandó ruhadarabnak. Azonban apróbb szeletekre volt metélve, és a szeletek véges-végig teleírva primitív kidűlt-bedűlt betűkkel.

A pap föltette a pápaszemét, olvasni kezdte, de csakhamar, felkiáltott:

»Canis mater! Hisz ez egy gyalázatos pasquillus!«

Valóban az volt és így hangzott:

»Kátányiak! Istentõl elrugaszkodott népek, kik a Béliát ördögnek adtátok el magatokat. Erkölcseitek tönkre vannak téve, a bírátok egy vöröshajú gazember, nótáriustok egy részeg makktuz. (No ezt ugyan nem köszöni meg sem Nagy János bíró uram, sem Mucsi-Timár István nótárius uram.) Hanem mind hagyján lenne ha a kántor-tanítótok nem volna valóságos gonosztevõ, ki lábbal tiporja az erényt, meggyalázza a házi tûzhelyeket s ahelyett, hogy gyermekeiteket a jóban nevelné, mételyt hint a nép közé… Nézzetek körül! Mi van nálatok? Pusztulás, romlás. De lészen még nagyobb romlás is, kátányiak! Mert ha mához egy hétre ki nem hordjátok a kántort pereputtyostól, mindenestül a határra, bizony mondom néktek, két oldalról száll rá fedeleitekre a veres kakas.«

A tisztelendõ úr elolvasván, letette a pasquillust az asztalra, megitta nyugodtan a reggeli kávéját, és átüzent a kántor-tanítóért, Cserkely Vincéért.

- No, fráter - mondá a megérkezett tanító elé tolva a gúnyiratot. - Olvassa el ezt a barátságos manuscriptumot.

Az, amint olvasni kezdte, elpirult elõbb, csak aztán borítá el halálos sápadtság olajbarna arcát.

- Képzelem, ki lehetett - dadogta roppant zavarral.

- Akárki volt, nem kell tartani tõle. Aki fenyegetõzik, az nem cselekszik. Csak éppen a firma végett akartam tudatni magával is.

- Velem »is«? - mondá a tanító ijedten. - Eszerint másokkal is közli ez iratot a plébános úr?

- Természetesen, amice.

- Ne tegye azt, kérem, plébános úr. Tönkretesz vele. Beteg nõm, apró gyermekem van. Ha a faluban elterjed a híre, hogy miattam felgyújtják a falut, ki tudja mit fognak tenni a falusiak. Hátha kihánynak az utcára? Hova legyek én akkor kenyér nélkül? Esedezem plébános úr, tépje szét azt a nyomorult iratot.

- Nem lehet, barátom - mond a plébános nevetve. - Teljesen lehetetlen. Tudja, hogy milyen ellenségem a jegyzõ, s most ím egyszer kezembe akadt ellene egy tromf, s maga mégis azt kívánja, hogy ne adjam ki. De már azt a bolondot mégsem teszem, amice, a maga szép szemeért. »Részeges makktuznak« mondja a pasquil író. Hadd jöjjön dühbe õkelme. Nem, nem, e levelet, habár bolondságnak tartom is, föl kell olvasnom az elöljáróknak… mert ki tudja, az ördög nem alszik, hátha mégis történik valami?… Legalább elmondhassam akkor: »salvavi animam meam«.

Cserkely Vince, a tanító szomorúan lesütötte fejét, s aztán bizonyos megadással távozott. Arcában volt valami dacos egykedvûség, amint köszönt, de emellett mély levertség is. De bánta is azt a plebános! Még mindjárt délelõtt összehívatta a faluházára a bírót, a nótáriust, a törvénybírót és mezõbírót, a két esküdtet és a templombírót.

- Kedves híveim - kezdé kenetteljesen -, egy utálatos levelet dobott be valaki az elmúlt éjjel ablakomba. Tudom, hogy kellemetlen lesz némelyeknek ha felolvasom (s itt egy gúnyos, de mégis ájtatosnak látszó pillantást vetett Mucsi-Timár István uramra), de mégis fel kell olvasnom, mert kis dolgokból válhatnak nagyok. A gonosszal nem jó tréfálni. Igaz, hogy csak puszta fenyegetésekkel állunk szemben, de az eldobott szó tetté válhat, én a lelkemre nem veszem.

S ezzel felolvasta az ámuló elöljáróságnak a pasquillust, föl-föltekingetve a nótáriusra, vajon milyen képet vág hozzá?

De az nyugodtan ült a széken, még csak a szemöldökével sem hunyorított.

- Így áll szórul szóra. Sem hozzá nem tettem, sem belõle el nem vettem. Ehol van, olvassa el magának, nótárius uram. Hátha megösmeri az írást?

De a nótárius visszadobta a pasquillust.

- Köszönöm alássan, fõtisztelendõ uram, de nem szorultam rá, mert magamnak is bedobott az ablakomba valami gézengúz egy éppen ilyet, csakhogy abban meg a fõtisztelendõ úr van lehordva a sárga földig. Mindjárt elolvasom.

No, erre aztán olyan lett a tisztelendõ úr, mint a pipacs.

- Nem szükséges - hadarta -, azt ugyan ne tegye - folytatá egy kérõ tekintettel. - Nem való az ilyen profanus dolgokat elé feltálalni, én is csak azért tettem, mert hogy a »vörös kakassal« fenyegetõzik. Az pedig közvetlenül érdekli a községet.

De bizony csak azért is elolvasta azt Timár István. Épületes olvasmány volt ez is: éppen az van ígérve benne, ami abban, csakhogy a jegyzõ helyett a papot szidja; hogy szívesen kacsingat az asszonyokra, hogy az istennek szófogadatlan szolgája, aki az ördöghöz szegõdött, de az nem akarja elvinni.

Nesze, egyék a tisztelendõ úr is egy kis mérget!

- Az bizonyos - jegyzé meg Timár -, hogy ezt a pasquillust olyan ember írhatta, aki tudja a köztünk levõ torzsalkodást.

- No, ugyan nagy nyomban igazít, Timár uram. Hát ki ne tudná azt?

- Igen is, tudja mindenki. De az a ravaszság okos emberre mutat, hogy az én pasquillusomban a tisztelendõ urat mocskolja, a tisztelendõ úréban engemet. Tudja a lucifer, hogy így okvetlenül nyilvánosságra hozzuk mind a ketten.

Valóban a pap és jegyzõ közt örökös vetélkedés marakodás folyt, de több volt ebben a kedélyesség, mint az igazi harag. Ahol csak lehetett, ártottak egymásnak, de ez mind olyan volt, hogy »üsd agyon, de ne nagyon«. Amikor egyedül voltak; terveket forraltak egymás ellen, de amikor nem voltak egyedül, mindég együtt voltak. Akár csak Pollux és Castor.

Délutánonként disputáltak leginkább arról, hogy van-e másvilág s mi van a másvilágon (tíz év óta ez volt kedvenc témájok). Este pedig otthon nyaggatták vagy a »máriást«, vagy a »tartlit«, mert mint a tisztelendõ úr szokta mondani: »minden órádnak leszakítsd virágát«.

Persze, hogy sem az ivásban, sem a kártyázásban, sem a másvilág titkainak fürkészésében soha le nem gyõzhették egymást annyira, hogy másnap újra ne kezdhessék az egészet.

Egyszer - de ezt meglehet, csak a tisztelendõ úr gondolta ki, mert úgyis nagy az õ fantáziája - közbejött valami különös, ami majdnem döntõ argumentumnak volna vehetõ.

Évekkel azelõtt történt, a plébános nevenapján (keresztelõ Jánost tartotta), hogy megint arról disputáltak egész este a nótáriussal: milyen a másvilág?

A nótárius elmondta, hogy van ott, mi van ott, hogy a halál után semmi sincs, hanem csak a nagy csönd, a rettenetes éjszaka.

Mire a plébános szokás szerint összeszidta, s ragyogó szemekkel ecsetelé a maga felfogását a másvilág berendezése felõl. Azon az estén jelen volt a nótárius apja, a gazdag zeheri molnár is, aki figyelmesen végighallgatván a hosszas disputát, így szólt:

- Sohase vesszenek ezen össze. Majd megtudjuk, hogy van, mint van, ha majd egyszer ott leszünk. Itt a becsületes magyar parolám rá, tisztelendõ úr, hogyha meghalok és el lehet onnan jönni, hát eljövök magának megmondani: hogy van a másvilágon.

A pap elfogadta a parolát, az egész vendégsereg hallotta az öreg molnár ígéretét, s mindenki mosolygott rajta.

Éjfél elõtt szétoszlottak a vendégek, a pap is lefeküdt, mély csönd lett a parókián.

Alighogy aludt egy jó órát, fölriad álmából, kopogtat valaki az ablakon.

»Ki az, mi az?«

»Én vagyok, én, a zeheri molnár« - szólalt meg odakünn egy síri hang.

A pap az ablakhoz sietett.

»Mit akar Timár bácsi? Mi baj van?«

»Eljöttem megmondani, amit ígértem - kiáltá, s jéghideg borzongás futott végig a pap tagjain, fogai összevacogtak. - A másvilágon sem úgy nincs, ahogy tisztelendõ úr mondta, se úgy, ahogy a fiam mondta. Jó egészséget kívánok!«

A pap mérgesen tért vissza ágyába.

Sokat bevett a jóból ez a hóbortos molnár - gondolá, amint a paplan alá bújt.

De reggelre kelve, majdnem a szívverése állt el ijedtében, mikor meghallotta, hogy a zeheri molnár kocsija éjjel hazamenet befordult a mecskei hídról a megáradt Kuth vizébe s molnár, kocsis, lovak, mind odavesztek. S ez még éjfél elõtt történt, holott a molnár jóval éjfél után kopogtatta meg az ablakát.

Én, aki nem vagyok babonás ember, ezt még a papnak se hiszem, de a kátányiak szentül hitték, s még maga a nótárius is azt mondogatta:

- A lelkek hazajárásában nem hiszek ugyan, de azt az egyet mégis föl tudom fogni, hogyha az apám kezet adott rá, hát visszajött a halál után is.

De ez már régen volt, azóta már el is feledték a faluban. Az egyik esemény mindig kiszorítja a másikat. Most például a pasquillus dolog lesz a szájakban és elmékben egész héten.

Az elöljáróság sem vette a pasquillust komolyan, különben is meg voltak elégedve a kántortanítóval, derék jó modorú ember volt, olyan hatalmas torokkal, hogy mikor a templomban megharsant a kellemesen csengõ hangja, ki lehetett hallani egész a kukoricás földekre. Valami elkeseredett ellensége lehet, ennyi az egész. Hanem iszen csak meg lehetne tudni kicsoda, majd lenne annak nemulass. Mert veres kakassal fenyegetni a falut s beverni a plébános ablakát, mégiscsak szörnyû vakmerõség. Tudom, megülhetné a kalodát jó darabig.

Amint a faluban is elterjedt a hír, félelmet ugyan nem okozott, de eredményezett annyit, hogy a csáklyákat mindenütt odakészítették az eszterhajak alá, s akinek üres kádja vagy hordója volt, megtöltötte vízzel, úgy állította az udvarra.

Ez a pasquil-bedobás pedig történt egy kedden virradóra. A jövõ keddig persze elfelejtette már mindenki.

A plébános úrnál éppen egy tarokkompánia fogdosta a skizt és XXI-est egész éjfélig, a legbelsõbb kis szobában, mikor egyszerre csak kezdett az ablak nagyon megvilágosodni s még a nyomorult »bub«-ok is rózsaszínben tündökölni a játékosok kezében.

- Mi ez? - kiálta a nótárius, és lecsapta a kártyát ijedten…

- Tûz van! Tûz van! - hangzott kívülrõl egy kétségbeesett kiáltás, melyre egyszerre mindenünnen visszafelelgetett az ezernyelvû visszhang.

A templom égett. Az pedig a legborzasztóbb falun.

Az egész falu elég sokszor, de a templom marad. Itt a legnagyobb úr háza gyulladt ki: az istené.

Emberek futkostak szerte az utcákon, gyermekek visítanak. Borzasztó látványosság. Az égen egy folt, mintha téglavörös festéket kevernének, s abból az erõsebb festékbõl folyik szét a páraszerû aranyfüst. Régen volt a felhõknek ilyen szép ruhájok?… Hanem talán drága is.

Akik a templom felé futottak, minduntalan összeütõdtek olyanokkal, akik elfutottak onnan.

- Hova mentek? Vissza, oltani! Ti gyávák!

A »gyávák« ugyanezt kiabálták emezekre. Míg végre kisült, hogy mindenki a tûzhöz fut, mert két helyen ég Kátány. Északról a templom gyulladt ki, délrõl a Csuriék pajtája mellett bukkant elõ egy lilával vegyült füstoszlop, melybõl ezernyi csillag röpül sebesen az égnek.

Csillagokat látni, amik lefutnak, közönséges, megszokott dolog, de csillagok, melyek felfutnak, elevenebbek, fényesebbek. Ott fönn a magasban elvész az egész szállítmány, mintha elfogdosnák. Új szállítmány megy folyton. Az igazi csillagok szelíden, bágyadtan nézik, hogy õk vannak e rossz helyre téve, vagy ha nem, akkor honnan jönnek ezek vissza?

A barmok bõgve futkosnak szerte. A juhok összeverõdve állnak nagy csoportokban, aranyossá vált gyapjúkkal, a libák gágogva röpködnek. A füst lassanként szétterjed a környéken az utcákba és sikátorokba. Az öreg asszonyok hajukat tépik, kezeiket tördelik, és köhögnek. A fák meg sem mozdulnak, szélcsend van, még csak nem is susognak, hanem persegnek a lángok forróságától. A lángözön bevilágítja az egész falut. Hogy a templom fedele összereccsent, leesett, csak olyan, mintha a lámpáról lecsúszik az ernyõ. Még nagyobb fényt vet.

A láng most a toronyba harap. Az csak a borzasztó szép! Mikor olyan magasan világít, hogy szétveti kísérteties fényét végig a selyem réteken, hol a hegyek árnyéka nyújtózkodott. A vékony, karcsú fedelet csakhamar fölnyalják a tûznyelvek, nem marad meg más, csak a skelet. Az tartja magát legtovább s annak a lécezetnek az égése a legérdekesebb. Hogy ugrálnak a lángok a kis kalitka bordáin, mintha elömlõ folyadék volnának, s hogy változik a színük, mikor még csak futkosnak rajtok, mikor a hatalmukba veszik és mikor már úgy megeszik, hogy pattogó szikrákat hasítanak ki belõlük, azokat magosra lökdösve.

Némelykor ki-kibillen egy dongácska a skeletbõl, hogy alul a zsarátnokba pottyanjon, de az összefüggõ alkotmány nagyjában egyszerre karéjban zuhan le ropogva, recsegve, mint mikor az egymás végébe állított kártya összeomlik.

A legutoljára zuhan le, félig elolvadva, a falu nyelve, a harang.

Hogy az se legyen, aki ezentúl elsirassa azt a sok koldust.

És reggelre a felkelõ nap éppen csak olyan vígan, mosolyogva üti fel fejét a láthatáron… észre sem látszik venni ezt a kis fekete foltot odalent, ahol még negyven apró házacska állott tegnap, melyeknek ablakain valamennyin bekukkantott, fölébreszteni az alvó gyermekeket.

Fekete üszögöt, füstölgõ romot láthat csak ott…

És a házak lakói, a sürgõ-forgó nép, az ásítozó gyermekek hová lettek?

Ki tudja, nagy a világ!

Mikor a plébános hazament a pusztulás helyérõl (egy negyedrésze hamvadt el a falunak), új pasquilt talált az ablakában, ugyanolyan papíron, ugyanolyan betûkkel.

Elhalványodva, egész lényében megrendülve olvasta:

»Nos, hogy tetszik a kátányiaknak a veres kakas? Ha tetszik nekik a tanító, hát tessék nekik a veres kakas is! Ha az megy, ez sem száll ide többé, de ha nem megy, itt fog kukorikolni mához egy hétre megint. Amit ígértem, megtartottam.«

- Igen, megtartotta a gazember - sóhajtott a pap. - Õ gyújtotta fel a falut, kétségtelen.

S leült megírni a jelentést a vármegyéhez, hogy jöjjön haladéktalanul inkvirálni a dolgot.

II. MIKOR AZ URAK ESZE KEZDETT MEGJÖNNI

Hanem a vármegyének most egészen más és nagyobb dolga volt.

Az történt, hogy egy este lent Pesten a Deák-klubban sehogy sem bírt összeverõdni a parti, a képviselõk unatkozva õgyelegtek a biliárd-teremben, az olvasószobában, s véletlenül úgy esett a dolog, hogy éppen ennek az egy megyének a követeibõl jött össze három, s a negyedik, Geréby László a fõispánjuk, aki különben nem tudott whistezni. Fényes bizonyítéka az is a fõispánok tudatlanságának.

- No, hát mi az ördögöt csináljunk?

- Beszélgessünk.

Ebben a beszélgetésben találta aztán kiböffenteni a fõispán:

- Tudjátok-e, urak, mi jutott az eszembe? Ne tartsunk mi az idén otthon követválasztást.

Ránéztek csodálkozva. Azt hitték megbolondult. De amint aztán magyarázni kezdte az ötletét, lassan-lassan kigyúlt a tûz szemeikben.

Bory Imre lelkes hangon kiáltott közbe:

- Felséges gondolat!

- Úgy van - sikított bele a vékony hangú Kelendy Miklós, aki nagyon ravasz ember volt -, de pszt… ne beszéld, méltóságos uram, olyan hangosan, mert ellopják tõlünk a többi megyék.

S valóban a fõispán ötlete nem volt bolondság. Megért nekik személyenkint húszezer forintot. Egy képviselõségnek ennyi volt az ára a megyében. Könnyebb volt a hazáért meghalni, mint élni érte.

A tervnek az volt a magja, hogy a nyolc követ közül, amennyit a megye küld, jövõre is négy kormánypárti s négy ellenzéki választassék meg, azok a személyek, akik most vannak, csakhogy ne kerüljön nekik semmibe.

Többet ért erre egy metódus, mint bármi más a világon. Ehhez képest a puskapor feltalálása is csak kis dolog! S az a csodálatos, hogy a kivitel nem volt nehéz. Magyarországon mindenre akad ember, hanem jó gondolata nem minden embernek akad. Ami még nem volna baj, ha rossz gondolata szintén nem akadna. De külön eszméje mindenkinek van, minélfogva nehéz egy eszmének csak négy-öt embert is megnyerni. Hanem ha egyszer négy-öt ember együtt van, az aztán olyan a közönségnek, mint a legyeknek a cukros víz: mind oda gyûl.

Ennél az ügynél pedig nyolc embernek nagy oka volt összetartani, tehát gyõzniök kellett.

A dolog ilyen rendben ment.

Egy napra konferenciát tûztek ki a megyei székvárosba. Arra hazautaztak a képviselõk, s összehívták az egész vármegyének az úgynevezett intelligenciáját.

Dictum-factum, minek nyújtanám hosszadalmasan, megtörtént a paktum (de elõbb az urak, hogy el ne felejtsem, végigettek egy jó fõispáni ebédet), hogy tekintettel a szûk termésre, mely az idén volt (Kelendy Miklós képviselõ-társunknak pláne a birkái is kidöglöttek), a közelgõ választásoknál nem fog igénybe vétetni az úgynevezett közbizalom (drága dolog az, tisztelt értekezlet, becsületemre mondom, nem bírjuk ki), ami különben csak a szegény nép érdekében történik, melybõl mindég elpusztul nyolc kerületben vagy negyven lélek, a bevert fejeket nem is számítva, mert az nem árt a parasztnak.

Beleegyezett mindenki. A legkomplikáltabb dolgok mennek a legegyszerûbben. Hiszen ideje is már, hogy az urak észre térjenek egyszer. Elég sokáig voltak bolondok.

Megszerkesztették a jegyzõkönyvet, ezt és ezt a kerületet képviseli újabb három évre ez és ez, punktum. Aláírták mint kötelezõt, és hogy gondoskodva legyen arról is, ha idõközben megbokrosodnék valamelyik, Geréby fõispánnál deponáltak külön-külön százezer forintnyi váltót, hogy ez legyen a biztosíték. Amelyik párt netán kilépne a hámból, annak a váltóját folyóvá teszik, s a százezer forinttal visszaszorítják a kisafához. Ha hát kedve volna is valakinek galyibát csinálni, elõre beláthatja: hiú és hiábavaló minden törekvés és rugaszkodás.

Bölcsen volt az kiokoskodva. Irigyelte is az egész ország, mikor híre ment! Kár, hogy ilyen virtust csak egyszer lehet megcsinálni - mert a másolata már nem szuperál. Csakis ezen a fán nõhetett ilyen gally. Oltani nem lehet belõle, mert egyebütt meg nem fogamzik.

A vármegye nagyra volt vele, gúnyosan nevethetett a markába, mert nem tréfa dolog, hogy mikor az ország meghozza a törvényt, a király szentesíti, de vármegye mégis talál rá modus vivendit, így szólhatni:

»Már én mégiscsak a magam akarata szerint cselekszem!«

Ilyen beszéd illik a vármegye szájába a legjobban.

S még csak meg sem pirongatja senki ezért a kevély magaviseleteért, sõt inkább megsimogatják felülrõl nyájas szeretettel.

Hisz a fõispánnak egy jó manõvere ez! Behozni a kormánynak a négy mamelukját ingyen, kis furfangos leleménnyel.

Kipeckelt nyakkal járt Geréby azóta, már mintegy látva álmában a hivatalos lapban azokat a bizonyos »cicerós« betûket.

Hanem ha a vármegyének több esze volt, mint az országnak, lakott abban az idõben Kátányban egy szép úri asszony, akinek több esze volt, mint a vármegyének.

Nem nagy csoda! Sok okos asszony van a világon., de okos vármegye igen kevés.

Apczy Ágnesnek nevezték az özvegyet, szép, piros arca volt, mint a pogácsa-alma, hamis tekintete, mint a mesebeli kígyóé, s aztán az a kedves, elbûvölõ viselkedése!… Bizony megzavarná fejét, akivel szóba áll, még akkor is, ha meg nem szépítené az a nimbusz, hogy a miniszter unokahúga.

Télen Pesten lakott, csak nyáron tartózkodék a kátányi kastélyában, amibõl szükségképp következik, hogy voltak nyári és téli udvarlói is.

Minthogy most nyárban vagyunk, a téli udvarlók nevei csak a vizitkártya-kosárban szerepelnek s illusztris személyek, miniszterek, híres emberek, írók, követek névjegyei behajtott füllel, kettétörve. Az az érdekes, titokzatos nyelve a societásnak, mely ékesenszólóbb azoknak, akik nem értik, mint azoknak, akik használják.

A nyári udvarlók ellenben megvannak elevenen. Ezek közé tartozik Geréby fõispán is (a vén kecske is megnyalja a sót), a másik, Bélyei Ferenc (különben igen derék fiatalember; az ugyan nem veszi el, ha esze van), minden héten kétszer jön Kátányba. A harmadik Bolykai Pál. Úgy látszik, ez áll most a legnagyobb gráciában. Mert ez csak egyszer jön egy héten.

De hát végeredményben talán mindegy az. Az udvarlók sorsa úgyis az, hogy vagy õk unnak rá arra, akinél szépelegnek, vagy az un rá õreájuk.

A kátányi kastélynak igen szép parkja volt. Õs tölgyek, miket a legöregebb falusi emberek is már ilyeneknek ösmertek. Karcsú jegenyék, hatalmas topolyok, szelíden lehajló fehérhéjú nyírek. A fák a levelek színei szerint valának csoportosítva, igazi pazarlás a zöld színekkel. Okos kertészek ültethették ezt a parkot valamikor, talán még abban az idõben, midõn az egyik Apczy országbírói hivatalt viselt.

(Van is azóta kínban a félkegyelmû Apczy-rokonság. Valaki elhitette velök, hogyha a falusi bírónak fa-kalodája van, az országbíróénak okvetlenül ezüstbõl kellett lennie; százötven esztendõ óta szaladgálnak emiatt fiskálistól fiskálishoz. )

Ebben a tündérkertben sokat tudnának elmondani a suttogó fák, ha megszólalnának. A gyeppamlagok pázsitja, a rózsalugasok és a szaladó kis patak.

Ágnes itt szokott sétálgatni délutánonkint udvarlóival.

Mikor oda belépünk, éppen báró Bolykai Pállal ülnek együtt a kis filagóriában, mely a dombon fekszik, szõlõ-venyigével befuttatva.

A báró délceg, magas alak, de nagyon fiatal még, valóságos gyerek, ki még csak most kezdi, úgyszólván erõszakkal, kihúzgálni a bajuszát. Alig van huszonnégy éves.

Ágnes rokonságot tart a kis báróval (de azt mondják, hogy a családi geneológiában nincsen annak semmi nyoma), s éppen azért mindig úgy folyik köztük a diskurzus, ahogy egy okos néni szokott beszélgetni a bohó unokaöccsel. Az unokaöcs azonban úgy beszél, ahogy minden unokaöcs szokott, ha ilyen gyönyörû nénje van.

- Látod, ha úgy szeretsz, amint mondod, hát eljöhetnél hozzám feleségül.

Ágnes a kezére ütött félpajkosan.

- Ugyan eredj, te kedves kis bolondom! Fiatal vagy hozzám, vagyonod is kevés, hát minek volnál te nekem koloncnak? No, ne szomorodj el, cukros baba, azért, hogy igazat beszélek. Igazán szép tõled, hogy szeretsz egy kicsit. De ládd, a szerelem talán neked való, de a házasság éppen nem. Elõbb valami állásra kellene szert tenned.

- Hát iszen kineveztethetnél valamivé - szólt macskahízelgéssel.

- Ugyan mivé, te golyhó? Van is neked eszed valamire?

- Minek is volna, látod. Elég nekem a te hatalmad.

A belügyminiszter húga elmosolyodott.

- Hallgass, hallgass - kiáltá nyájas bizalmaskodással, s odatapasztotta a rózsás tenyerét a fiatalember szájára. - Oh, te csácsi csacsi - kacagott fel édesen. - Hát engem vennél el, ha valami volnál? De nem mennék ám hozzád, nem én!

- Ne mondd azt, ne mondd, kérlek!

- Ámbár iszen megígérhetném, mert úgysem leszel te soha semmi.

S valóban úgy is látszott, hogy soha semmi sem lesz. Könnyelmû volt, s nem tanult soha semmit. Apja, az öreg Bolykai, nem sok gondot fordított a nevelésére. »Egy magyar mágnásnak csak születni nehéz« - szokta mondogatni -, »a többirõl a Corpus Juris gondoskodik«. Az öreg báró a saját malmára beszélt, mert a családi birtokokat õ pusztította el, s csakis nehány hold s a nagy, hatalmas Corpus Juris maradt meg a kis Pál bárónak, csakhogy a Corpus Juris penészes leveleit is szaggatni kezdték egyenkint szentségtelen újító kezek.

Az öreg báró úgy élt annakelõtte, mint egy különc. Valóságos udvart tartott kismálnyai várkastélyában. De milyen udvar volt az! Saját külön bandája volt, saját lakatosa, saját tímárja, saját szabója, szíjgyártója s minden néven nevezendõ mesterembere. Elve volt: soha semmit sem venni a boltból, s ezt meg is tartotta szigorúan. Otthon dolgoztatott mindent. Minden héten egyszer, vasárnap bált adott, s arra meghívta az összes mesterembereit, akik hétköznap neki dolgoztak remekbe, aki mit tudott, akár volt rá szüksége a bárónak, akár nem, a mestereknek szakadatlanul dolgozni kellett. A mesteremberek összegyûltek a nejeik nélkül (asszonyt nem akart látni a báró, amióta a neje ugyanakkor, midõn fiát világra hozta, meghalt). A várkastélyban volt egy oszlopos terem, a körül az oszlop körül táncoltak aztán az összegyûlt férfiak, élükön az öreg hóbortos báróval, ki ilyen napokon nekidühödve néha egész reggelig járta a kalamajkát.

Nyelvet egyet beszélt, csak tótul tudott. Talán azért nem társalkodott soha rangjabeli emberekkel, sem a városba nem ment, mert félt, hogy kinevetnék. Fiát is otthon neveltette, valami kicsapott kóborgó kántort fogatott meg a mezõn instruktornak. Úgy hozták haza megkötözve. Hanem meg is örült, hogy ilyen jó helyre hozták. Tündérmesékben hallott ilyesvalamit elátkozott kastélyokról, ahol azonban bor s étel bõven volt.

Ez nevelte a kis Bolykai Pált. Asszony soha nem viselt rá gondot addig, míg apja nehány év elõtt meg nem halt. S mégis, csodák csodája, szelíd fiú lett belõle, csakhogy végtelenül naiv és tanulatlan. Az egész megyében »kis ostoba« volt a neve.

A kis ostobának, aki soha asszonyt nem ismert, egy perc mûve volt beleszeretni, mikor meglátta a legszebbet, a kátányi híres özvegyasszonyt.

S a kátányi úrnõnek, aki már végig élvezte az ország legszellemesebb, legokosabb férfiainak a társalgását, semmi sem lehetett olyan kaviár, mint egy fiatal, naiv gyerekkel bolondozni.

A sok affektált, raffinírozott szerelem után jól esett neki a kis ostobának a megzavart szöszke feje…

Biz isten kedve támadt néha, hogy ölébe vegye…

A múlt télen - így beszélik a rossz nyelvek - a szép özvegyasszony meglehetõsen kimutatta a fogafehérét.

Tudjuk már, hányat ütött az óra.

Az egész megyében pletykáltak, fecsegtek valamit. Némely ember elhitte, némelyik a fejét rázta rá.

- Hiszen csak nem bolondult meg Ágnes! - mondá az egyik.

- Asszonyról még föl lehet tenni - jegyzé meg a másik -, de én a miniszterben bízom, hogy az nem bolondul meg.

- Hagyd el. Ma már semmi sem lehetetlen. Ki tudja, mi történhetik?

- A szép arc nagy segítség! - sóhajtott fel egy éhenkórász megyei írnok a kaszinóban.

Mindenütt súgtak, búgtak, hogy a miniszter unokahúga a miniszternél járt állást kérni Bolykai bárónak. Ha tette, miért tette? Bizonyosan nem másért, hanem mert férjhez akar hozzá menni.

Oh, korrupció, korrupció!

De micsoda hivatalt is kaphatna Bolykai? Az országos fogpiszkáló intézetet állítják fel a kedvéért, hogy igazgatója legyen.

Az úgynevezett »megbízható forrásokból« kiszivárgott, s nagy szenzációt okozott megyeszerte, hogy Ágnes fõispánnak akarja Bolykait.

Fõispánnak! Hallatlan!

Nincs isten, ha ilyesmi megtörténhetik.

A mélyebben beavatottak a miniszter válaszát is kolportálták. Így szólt volna állítólag (de iszen okos ember a mi belügyminiszterünk mégis):

- Micsoda gondolat az, Ágnes? Hova jut eszedbe! Hiszen az a te báród, még csak tacskó, egészen éretlen. Azt mondod, hogy majd megérik a hivatalában. Jó jó. De hát mióta olvasod te is, szép húgom, a vezércikkeket, hogy elhiszesz rólunk minden rosszat, hogy valóságos vadembereknek képzelsz bennünket, akik az öregeket erõszakkal agyonütjük, hogy a fiataloknak helye legyen? Nem, annyira nem megyünk még. Bevárjuk mindenkinek a természetes halálát, ez a kormányzás titka. A természetes halál pedig kétféleképpen dolgozik. Vagy innen felülrõl megy, vagy onnan alulról fojtja meg, akibe belekötött. Azért hát légy türelemmel, húgocskám, legalább addig, míg a fõispán megbukik. Akkor aztán beszélhetünk errõl.

Valóban mondta-e ezeket a miniszter vagy sem, nehéz volna konstatálni. Csak olyan valaki hallhatta, aki a kulcslyuknál fülelt. Márpedig az ilyen gazembernek úgysem lehet hinni.

A legsúlyosabb gyanúok, amibe a megyei pletyka kapaszkodott, az volt, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem zörgeti.

Pedig zörög az elégszer, mert a szelet is pótolni tudják a termékeny fantáziák.

Annyi bizonyos, hogy e nyáron át a menyecske még többet foglalkozott a kis Bolykaival. Minden más udvarlóját elhanyagolta miatta.

Hát mégiscsak igaz, hogy valami célja van a kis ostobával.

Ki tudná azt, hogy mi fõl egy asszonyi fejben?

Az se baj, hogy a miniszter nem biztatta.

Több az, ha egy szép asszony akar valamit, mint ha egy miniszter nem akar valamit.

Mert csodálatos az a megyei levegõ, hogy aki azt szívja, vagy protezsálni akar, vagy protezsáltatni.

A kevély címerek csillogása a kastélyok homlokán, százados jegenyék bólintgató koronái az utak mellett, beszédes patakok, miket betöm az erdõ haraszttal, mogyorófa vesszõk, melyeket a csalitos nevel a hajdú kezébe, röpülõ békanyál, mely befonja a fûzfabokrokat és növényeket, mind uralkodásra, erõszakra, intrikára, engedelmességre tanítanak.

III. A PÓKHÁLÓ

A híres erkei konferencia óta, mely a lelkeket erõsen lekötötte, mély csönd uralkodott valamennyi kerületben. A szegény tót falvakban rá sem gondolnak az alkotmányra, sem az ország kormányzására, hogy itt a harmadik esztendõ, megint bele lehetne szólni. Újságok oda meg nem hozzák a népakarat hullámverését.

Türelem van itt, de nagy és csak kevés panasz a hatalom ellen, melyet fájó két soros dalba öntenek ki:

»Kicsi vagy, pipácskám, meg sem érsz tíz fillért,
Mégis te rád veti király is a szemét.«

A tótokat békén kell hagyni kiszívni a magok krumpli levéllel vegyített kapadohányát, és sohasem fognak békétlenkedni. Eszükbe sem jön, meg sem látják, ha valamijöket elveszik a nagy kapadohány füstnek miatta.

Hanem a nemesi udvarházak ereszei alatt (s itt majd minden harmadik épület hajdani »salva guardia«) könnyen megindul az elégedetlenség moraja. A kastélyok népe hallgat, de a kis nemesi szalmafedelû viskók lakói duzzognak. Amazokból a követek kerülnek ki, emezekbõl a kortesek. A követek meglesznek az idén is, de a kortesek nélkül. Az pedig nincs rendjén. Mert a kenyeret nem volna szabad kivenni senkinek a szájából. Nem, ezt nem lehet megengedni!

Ha a kastélyos uraknak tetszett elhatározni, hogy õk ez idén nem költenek, a bocskoros nemeseknek meg azt tetszett elhatározni, hogy õk az idén is inni akarnak tehát inni is fognak, punktum.

Ha a nagyurak esze megjött, hát jól van, - de megjött ám az õ szomjúságuk is.

No, erre bizony gondolni kellett volna.

Lõn hát, hogy a kortesek összeröffentek, hogy nekik okvetlenül ellenjelölt kell. Bogáth Nagy István így szólott:

- Keríteni kell egyet, ha magától nem támad.

Csiszlik Ferenc, a sánta molnár, helyeslõleg bólintott a fejével, s miután jól meghányták-vetették a dolgot, elindultak a környéken követjelöltet keresni.

Csak Rezes István, a kovács, ellenkezett még útközben is:

- Nem ér az semmit, atyafiak! Hiszen úgyis mindnyájan az eddigi követet, Borcsányit akarjuk.

- Hát persze, hogy akarjuk. De ennek mégis úgy kell lenni. Ejnye, de keményre van a kend esze kalapálva, kovács uram.

- Aztán lássák, tehetünk mi akármit, mégis csak Borcsányi lesz itt meg, ha egyszer a megyei urak õt akarják.

- No persze, hogy õ lesz meg, de meg kell adni annak is a módját. Mert ami tisztesség, dukál. A szent házassághoz is két személy kívántatik, igaz-e? Ennél fogva a követválasztáshoz is két személy kell. Mert szeretném tudni, miképp válasszon valaki egy ember közül! Aztán van ennek még egy másik oldala is.

A kortesek betértek minden kastélyba, de jelölt nem akadt sehol. Jó, hogy a kutyákat nem uszították rájuk némely helyütt.

Csiszlik Ferenc volt a kortesek feje, keserûen megvakarta fejét, de azért csüggedetlenül mondá:

- És mégsem térhetünk vissza jelölt nélkül. Törik vagy szakad, találnunk kell.

S most már beszóltak a kisebb udvarházak uraihoz is. Tömérdek nemes lakta a kerületet, majd minden faluban volt négy-öt kúria. Valaha jólét uralkodott ezekben. De most csak egy-egy fûbõl magasabbra, kövérebbre nõtt dudorodás mutatja csak a kapuk elõtt, hogy az valaha keréknyom volt. Négylovas hintónak a keréknyoma, úgy lehet. Most már gyalog járnak ki s be a kúriák gazdái. S mégsem akadt közülök ellenjelölt. Kemény a dió, hiába!

- Hát mármost mit csináljunk? - desperált Kócsy Gábor.

- Mit-e? - kiáltott fel egy fényes ötlettõl felvillanyozva Csiszlik Ferenc. - Ezek úgyis koldusok, hát azért nem mernek vállalkozni. Egyet mondok kegyelmeteknek: fogadjunk jelöltet pénzért! Ezer forintért kapunk egyet!

- Micsoda? Mi fizessünk a jelöltnek? - szisszent föl Rezes István. - Hiszen ez felfordult világ lenne!

- De hát mibõl fizetjük ki õkemét? - kérdé Kócsy, kinek az elméjében derengett valami.

- Hát abból a pénzbõl - felelte Csiszlik -, amit az otthoni jelölt, Borcsányi úr ad õellene. Jut is, marad is.

- Hm! Ez az igaz! Arany a kend esze, Csiszlik uram!

Meg is kezdték rögtön az alkudozásokat a kurtanemesekkel, de még így is alig akadt rá ember.

»Nem merem elvállalni, mert a nagyurak kiüldöznek a megyébõl« - mentegetõzék az egyik. »Én rontsam meg a megyei kötést, sohasem teszem« - felelte a másik. »Szél ellen nem hajt a vitorla« - rázta fejét a harmadik. »Énbelõlem ne csináljanak bolondot« - hárítá el magától a különös vállalatot a negyedik.

Végre azonban mégis találtak egy szilenciárius, nagyszájú, vén prókátort Bányban aki elfogadta az ajánlatot, s megkötötték vele a kontraktust, hogy a tekintetes úr, amiért föllép, dikciózik, bejárja a kerületet, kap a testi fáradságáért ezer forintot, ha pediglen valami sérülés történnék rajta (mert hiába, nem tudhatja az ember), sebjét ötven forintjával számítva, lészen kárpótlandó.

A prókátor (Pereszi Nep. Jánosnak nevezték) teljes életében csalfa ember volt, aki minden kliensét rászedte (nyilván azért került ideiglenes szilenciumba), most is azt cselekedte, hogy rá néhány óra múlva, ahogy a kontraktust aláírta, olyan jóízût talált vacsorálni az áldomásnál, hogy megütötte a szél. Elment örökös szilenciumba.

Jeriko falai ledõltek, de olyan szenzációt nem csináltak, mint a Pereszi Nep. János kidõlte. A kortesek kétségbe voltak esve.

- Elárvultunk! - siránkozék Bogáth.

- Végünk van.

- Isten ujja! Az isten is a vármegyével tart!

- Most beszélj már, Csiszlik, ha ember vagy!

- Nem segít itt már férfi esze - mondá Csiszlik nagy bánatosan. - Ide már asszony ész kellene.

- Tudják mit, kegyelmetek? Menjünk be a kátányi ténsasszonyhoz útközben, kérjünk õtõle jelöltet. Ott sok mindenféle úr megfordul. Hátha még grófot is kaphatunk. (A választási mûnyelven ez jelent legtöbbet.)

A kortesek, kiknek útjáról sok mindenféle adoma maradt fenn a megyében, csakugyan elmentek Kátányba Apczy Ágneshez.

Az már elõre tudta, mi járatban vannak. Hiszen mindenik õróluk beszélt, élénk kíváncsisággal némelyek, nyugtalanul mások. Borcsányi a csehországi fürdõrõl szaladt haza a kerületbe. Mert a tréfa néha nemcsak olyan fa, amelyik a tûzön el nem ég, hanem olyan is, mely keserû gyümölcsöket terem. Hát nem kell az ilyen birizgálást lanyhán venni.

Mikor elõadták neki a dolgot, Apczy Ágnes eleinte édesen nevetett az õ naiv kívánságukon. (Jaj, be szép fehér fogai vannak, komám uram! - sugdosta Nagy István Kócsy Gábornak.)

- Igen megtisztelõ reám nézve, de honnan veszek én az uraknak jelöltet? Se testvérem nincs, se uram, akit odaadhatnék. Hacsak engem nem akarnak kigyelmetek megválasztani.

- Rajtunk nem múlna, kérem alássan. Hiszen tudjuk mi azt, hogy a nagyságos asszonyka találna nekünk embert, ha keresne.

- Magamnak sem találok, nemhogy másnak! - felelte csintalanul.

- De iszen, kõbõl volna már az, nem emberi vérbõl - felelte Csiszlik uram -, aki a nagyságos asszonyka kedvéért mindent meg ne próbálna! Beállna az még birkának is, nem hogy követjelöltnek.

(De iszen Csiszlik uram jól értett a hasonlatokhoz. A birka meg a jelölt majdnem egészen összeillõ fogalom.)

A szép asszony úgy nevetett, úgy kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak, s ebben a nagy nevetésben, ebbõl a nagy bolondságból kikombinált még egy nagyobb bolondságot.

- Jól van hát, megpróbálom a dolgot. Jöjjenek el mához egy hétre! Akkorára már meglesz a jelölt!

Az eredetibbnél eredetibb mokány alakok egyszerre vidámakká lettek erre a szóra, s háládatosan csókoltak kezet a kátányi özvegynek.

- Eljövünk érte mához egy hétre.

Csak Rezes uram jegyzé még meg nagy tapintatlanul:

- Ha lehet, szõke legyen, kérem alássan…

- Miért? - kérdi az úrnõ mosolygósan.

- A szõke az asszonyok gusztusa a kerületünkben. A barna embereknek a lejthényi kerületben van becse, kérem alássan.

- Jó, nem bánom, mert éppen szõke lesz a jelölt!

Világos dolog ebbõl, hogy a szép asszony már akkor gondolt valakire.

S ki másra gondolt volna, mint egyik udvarlójára. De melyikre?

Beszélyírói jogomnál fogva, elárulhatom elõre, hogy Dorogi Ferencre gondolt.

Dorogi Ferenc ott lakott Kátányban, a templom mellett levõ sárga cserepes házban. Derék fiatalember volt, ki gondos nevelést nyert a szülõitõl, nagy olvasottságot és tudományt szerzett. Jellemes lelkületéhez, becsülésre méltó tulajdonaihoz azonban nagy ambició járult, melyet csak tápláltak a nehézségek, hogy nem tartozott az uralkodó megyei dzsentrihez. Vagyonát apja mint vaskereskedõ szerezte, s ez a megyékben még mindig szálka. A megyében minden más vagyon kompromittálta még pár év elõtt is az embert, csak az nem, amit a királytól kaptak az õsapák. Ez pedig nagy bolondság azóta, hogy a király már nem osztogat donációkat.

A fiatal Dorogiról azt beszélték, hogy Ágnesnek nem azért teszi a szépet, mintha szeretné, nõül akarja venni, pletykázták, de csak abból az okból, mert a miniszter unokahúga. Nem Ágnes kell neki, hanem a nexus.

Ágnes talán maga is sejtette ezt, s meglehetõsen fitymálva bánt Dorogival.

Most mégis õrá gondolt. Ösmerte a természetét. Éles az asszonyi szem.

Igen, õ fog a leghamarabb beleugrani. A nagyravágyás az õ szívében fogamzik meg legkönnyebben.

S ha egyszer õ beleugrik, hát az nem lesz félig sem tréfa. Mert pénze is van, népszerûsége is van, kivált a kátányi parasztok elõtt. Kátányban pedig sok a szavazat, úgyhogy az a közmondás a megyében: »Akit Kátány szeret, az azt meg is segíti«.

Tudom, hogy megapprehendálnak, s még tán a lõcsnek, vasvillának is dolga lesz, ha valamelyik maradékom arra keresztülutazik, de mégis napfényre kell hoznom, hogy a kátányiakra miért szabták ezt a közmondást.

Mikor nehány évvel e történet elõtt az akkor behozott furcsa, új adónemet (hiszen furcsa az mindenik, de ez mégis különösen furcsa volt), úgy adta elõ itt is az illetõ tisztviselõ, hogy írjanak alá a parasztok kölcsönt a király számára, nagy lett az elérzékenyülés a faluban.

- Hát csakugyan rászorult volna a király? - kérdezõsködtek az okosabbaktól.

- Úgy ám - felelte a mezõbíró. - Azt mondják, hogy a német országait ellicitálják a többi királyok, ha nem fizet. Fizetni pedig nem tud, mert a bankóprése megromlott, nem lehet rajta nyomatni. S az a lakatos, aki csinálta, megvakult. Senki sem tudja megreperálni a prést. Nagy a baj Bécsben, atyafiak. Ne hagyjuk a királyt! (Aki azonban akkor még csak császár volt.)

- Ne hagyjuk!

Nagy lett a lelkesedés, a nyomban aláírtak tízezer forintot.

Még akkor mindjárt figyelmeztette õket a tisztviselõ:

- Nem lesz sok?

- Nem árt az, kérem - vélekedék az öregbíró, a mostani Nagy János uram. - Elkel ám a pénz õfelségének.

Denique, aláírták a tízezer forintot, de bezzeg nagy szemet meresztettek, mikor aztán jött a rendelet, hogy fizessék ki.

- Nem lehet az - felelte a bíró. - Majd eligazítjuk mi azt másképp.

Az adóhivatal azonban nem tréfált, még keményebben sürgette meg a kölcsön befizetését.

Visszaírt a bíró megint, hogy másképp szándékoznak eligazítani az ügyet: ne nyugtalankodjék a tekintetes adóhivatal!

Csakhogy az váltig nyugtalankodott, mire alázatos deputációt menesztettek az adóinspektorhoz.

- Nos, kendtek miért nem akarnak fizetni? - förmedt az rájok.

- Akarunk, kérem alássan.

- Hol hát a pénz?

- Nincs nekünk pénzünk, kérem alássan.

- Minek írták akkor alá a kölcsönt?

- Hogy a fölséges királynak öröme legyen - felelte Nagy János uram, megigazítva hátul hajában a fésût.

- Na, és miképp akarják kifizetni?

- Hiszen éppen amiatt jöttünk be, hogy ím pénzt követel a teens adóhivatal; úgy gondoltuk mi azt akkor, kérem alássan, hogy mi a tízezer forintot apródonkint leüljük a vármegyeházán. Mivelhogy az naponkint öt forintot számít az országnak.

Innen van az a híres közmondás: »akit Kátány szeret, az azt meg is segíti«. (Már legalább úgy, mint ahogy a királyt megsegítette.)

Kátány pedig szerette Dorogit. Tanácsadójuk, szószólójuk volt minden ügyes-bajukban.

Alig várta Ágnes, hogy a szeme elé kerüljön Dorogi Ferenc. Nem kellett sokáig várnia, hiszen úgyis eljött minden délután.

Szép, daliás férfiú volt, nemes arc, szõke fürtök, beszédes, kék szemek. Nem volt a modora olyan elõkelõ, mint a pesti uraké, de egyszerûségében mégis rokonszenves.

Ki tudja, milyen nagy súlyt fektetett Ágnes erre a dologra (asszonyok szeszélyét, észjárását lehetetlen kitudni), annyi bizonyos, nagyon óvatosan, messzirõl kezdte. Talán azért, mert nagyon messze akart jutni.

De ugyan hova?

Miféle célt szolgálhatna azzal, ha valakit egy olyan vállalatba ugrat be, amelyrõl õ maga is tudja, hogy lehetetlen.

- Ha több bátorsága volna, magának minden sikerülne - mondá Ágnes egy legközelebbi délután, midõn merész, röpke célzások már átmelegítették a társalgást.

- Minden? - kérdé Dorogi fénylõ szemmel, megnyomva a »minden« szót.

- Minden - felelte Ágnes jelentõsen.

- Az is, amit én gondolok?

- Az is.

És elpirult hozzá egy kicsit, mert hiszen mindenik udvarlójáról jól tudta, mit gondol.

De õróla ugyancsak nem tudta egyetlen udvarlója sem.

- Hát ugyan mit kellene tennem? - folytatá szünet után élénken.

- Nagyra kell törnie.

- Nagyra? De miképp?

- Ezer alkalom kínálkozik, csak meg kell tudni ragadni a legjobbat. Ön a közpályára van teremtve.

- Érzem magamban az erõt és kedvet.

- De hát akkor mért nem igyekszik oda? Miért nem lép fel például most jelöltnek?

- Követjelöltnek? Oh, hogy is mernék én ilyenre gondolni!

- Vajon miért nem? A szerénység és a gyámoltalanság ikertestvérek, édes uram!

- Meglehet, de ebben a megyében, ebben a kerületben föllépni most, határos lenne az õrültséggel.

Az úrnõ gúnyosan kacagott.

- Az erkementi kerületben? Oh, oh, hiszen ez a legjobb talaj! A nép dühös, Borcsányi pedig készületlen.

- De a paktum!

- Az önt nem köti. Ön nem a megyei famíliákból való!

- Hiszen az a baj…

- Dehogy baj! Nincs oka törõdnie az õ határozatukkal és az õ pénzükkel.

- Hiába volna, nem törõdöm vele. Százezer forint nagy összeg. Azt én nem bánnám, ha elgurulna, de miképp álljak én meg a talpamon, ha énellenem költik el.

- Ej, aki mer, az nyer! A lelkesedés is ér valamit! A választók szeretete is pénz, s az urak gyûlölete is pénz. Pedig ugyancsak gyûlölni fogják, ha megzavarja a gyalázatos nyugalmat, melybe a nép legszentebb jogát fullasztották be.

Olyan méregbe jött a szép asszony a nép tirannusai ellen, hogy öklét is fölemelte.

Elérte célját, mert az elvetett mag megtalálta a hálás barázdát. A bogár bevette magát a Dorogi Ferenc fejébe, és ott nagyra hízott a hiúság ételén.

Másnap már azzal ballagott el az Apczy kastélyba:

- Föllépek, ha segít!

- Hát hogy ne segíteném - biztatta az asszony odaadó mosollyal.

Mikor a kitûzött idõre eljöttek a jelöltért a kortesek, akkorra már nagy trakta várta õket Doroginál, sõt a zászlók is készen voltak. Csak szét kellett hordani az Erke folyó mentén.

Ott lengtek harmadnapra majd minden házon, s nagy lelkesedéssel hangzott minden faluban, férfiak, asszonyok kiáltották: »Éljen Dorogi Ferenc, a balpárt jelöltje!«

Az egész vármegye felröffent erre a hallatlan esetre. No, még ilyen sem történt, amióta elvettük a tótoktól ezt az országot!

A megyei urak ijedten szaladgáltak a székvárosba. »Hát megbolondult ez a Dorogi? Hogy mer az itt föllépni, mikor még csak nem is nemesember? Szörnyûség!« A fõispán egész héten leveleket írt, és sürgönyöket fogalmazott. Maga Borcsányi pedig elindult Gyárfás nevû titkárával falunkint programbeszédeket tartani.

Nem mondhatni, hogy valami nagyon szívesen látták volna. Az még istenes volt, ahol csak meg nem hallgatták, mert a lõcsnek, a vasvillának is dolga akadt.

Különben sem sokat vesztettek a választók, mert a Borcsányi szónoklatain nem igen lehetett volna épülni. Az volt a nagyságos úr metódusa, hogy az összegyûlt nép elõtt felállott valami állványra, s rendesen így szólott:

- Én vagyok Borcsányi Gedeon! A többit majd elmondja a titkárom, Gyárfás.

S ezzel ünnepélyesen lelépett, átadván a szót Gyárfásnak, akinek elég hatalmas svádája volt.

Ilyen kevésszavú ember Borcsányi. Csupán egyetlen egyszer szónokolt a maga személyében. De akkor is Gyárfás ült a háta mögött, és õ súgta a mondatokat. Csakhogy megjárta vele cudarul, mert Gyárfás nagy imposztor. A nagyságos úr, amint megakadt, hátra hajlik Gyárfáshoz, s halkan rámordul:

- Hogy van, Gyárfás? (Úgy értette ugyanis: hogy van a szöveg tovább?)

- Köszönöm jól vagyok - felelte a gonosz csont szörnyû udvariassággal.

Más ember elcsapta volna emiatt Gyárfást, de Borcsányi nem tette, hanem azóta vele mondatja el a beszédet, minélfogva sok bolond dolgot beszél el Gyárfás az ura képében.

Mindegy, az azért nem von le se a Borcsányi tekintélyébõl, se a Gyárfás titkári hûségébõl semmit.

Megvannak egymással, mint a sótartó két rekesztéke: só van az egyikben (mégpedig attikai), de paprika a másikban nincs.

IV. ASSZONYI ÁLNOKSÁG

A szomszéd faluban, egyszerû, nádfedeles kúriában lakott az öreg Csapó Gergely, aki egész életében nem csinált egyebet, mint hogy kártyázott, perlekedett vagy kötekedett valakivel.

Igazi nemes volt, noha szegény, mégis oly gõgös, mint egy spanyol grand. Azelõtt, míg bírta magát, minden héten egyszer kihozatta magához a városi cigánybandát, s összehívta a környéket dáridóra. Mióta elszegényedett, azt vallotta mindenki elõtt, hogy süket, nem élvezheti a cigányzenét s hogy társaságot se fogadhat magánál mert a felesége (a környék derék »Mari nénije«) nagymérvû idegrohamokban szenved, és az élénkség, zsivaj, társalgás teszi éppen idegessé.

Sem õ nem volt süket, sem Mari néni nem volt ideges, de igen jól tudták játszani szerepüket, s ezáltal eltakarni a szegénységet (mely azóta szemlátomást fogyni kezdett, amióta szûkebben éltek ).

A környék csakhamar észrevette az öreg nemes tartózkodásában a büszkeséget, s ez imponált. Csapó Gergely bácsit lelkesedéssel választották meg a balpárt elnökének, s ezen nehéz körülmények közt is õ viselte ezt a díszes tisztet nagy dignitással és circumspektussággal.

A kátányi menyecske a zûrzavaros napok egyikén, nem tudni mit gondolt, befogatott a fehérfonatú kis kocsijába, s a penész szín pónikat maga hajtotta Alsóérdre, a jó Mari nénit meglátogatni.

Mari néni sehogy sem bírta elképzelni, mikor a nagyúri hintó szerény házuk elõtt megállott, honnan kerekedett ez a nagy szerencse.

- Oh, húgom, húgom, milyen nagy kitüntetés a házamra.

Gergely bácsi is el volt ragadtatva, a lovak kifogásánál erõnek erejével segíteni akart a kocsisnak, majdhogy csaknem a tenyerén vitte be a szobába a miniszter unokahúgát. (Ilyenek azok a híres baloldali tigrisek!) Sõt talán be is vitte volna, ha a menyecske engedi, de biz az csak a maga két pici lábán lebegett be, miután a tornácon atyafiságosan össze-vissza csókolta nemcsak Mari nénit, hanem dacára lompos, tüskés szakállának, az öregurat is.

Hanem csaptak is olyan ozsonnát, hogy a régi, jobb napokban sem láttak különbet Alsóérden.

Ozsonna alatt aztán elõadta Ágnes a nagy megbotránkozását, mily csúfság érte a kerületüket, tönkre van téve az egyezkedés, oda a vármegye becsülete, Dorogi föllépett baloldali programmal. Hát megérdemelt a baloldal ilyen szégyent? No, már ezt csak nem lehet úgy hagyni, Csapó bácsi! (Csapó bácsi hûségesen integetett a nagy fejével, hogy nem lehet.)

- De hát mit tegyünk, édes, kedves húgomasszonykám?

- Én bizony azt tenném, ha Gergely bácsinak volnék, hogy összehívnám a konferenciát, s kirekeszteném a pártból.

- Persze, persze - helyeselte az öreg savanyodó arccal.

- Mert tudom, a bácsi neve is ott van a százezer forintos váltón, amit most már realizálni fognak.

- Persze hogy ott van - morogta Gergely úr, a fejét szégyenlõsen lesütve.

Le is süthette, mert bezzeg fölemelte a magáét Mari néni a csípõire rakván a kezeit.

- Mit? Te megint váltókat írtál alá? Te szerencsétlen ember, hova rohansz, hova? Mi lesz belõlem, mi lesz? Oh, jaj, édes húgom, soha, de soha ne menjen férjhez! No, ezt megkeserülöd, vén bûnös!

- Hallgass! Te azt nem érted! - védekezett az öregúr. - Magas politika az neked.

S ezzel összehúzott nyakkal sompolyodott ki az udvarra, hol is a fejét vakarta bosszúsan. Káromkodott, és dühösen összerugdosta az eleibe került háziállatjait. (Azoknak, szegényeknek, eszük ágában sem volt, hogy õk most politikai indokból szenvednek.)

Csapó bácsi még aznap, mihelyt Ágnes távozott, bement a székvárosba, és összehívta a pártkonferenciát.

Okos asszony az! Csakugyan lehetetlen itt mást tenni, mint Dorogit kirekeszteni a pártból. Így legalább nem lehet majd hozzányúlni a váltójukhoz. Õk megtették a magukét. A rendzavaró egyéniség nem az õ jelöltjük. Õk nem szegtek hát meg semmit.

A konferencia, mint elõre várható volt, kirekesztette Dorogit a pártból, megtagadott vele minden közösséget, nagy plakátokon proklamálta, s egész terjedelmében közölte az »Erkementi Híradó« címû helyi közlönyben a proskribálást.

Ki volt átkozva!

A lobogókat kezdték behúzni némely épületrõl, ahol megértették, mi az. De szerencsére kevés helyen értették meg.

A »báránybõr sapkák« alá el nem jutnak egykönnyen az ilyen formalitások. A báránybõr sapkások nem szeretnek okoskodni, nehezen vesznek be egy-egy nevet, de ha beveszik, az akkor ott van, ott motoszkál, és nehezen lehet többé kivenni.

A Dorogi jelöltségét sem lehetett egy proklamációval elfújni, mélyebb gyökeret vert az már. Csak annál nagyobb dühvel indult meg a korteskedés. A Borcsányi részére elpártolókat maga a nép ütötte, verte. Egypár a fogafehérét is elhagyta. Hanem Dorogit is nagy csapás érte: a legjobb kortesét, Csiszlik uramat, egy reggel halva találták, fej nélkül, a tályai erdõben.

Falujabeli fuvarosok akadtak rá, fölszedték, és hazahozták. Nem nagy dolog volt akkor egy emberélet.

Otthon volt Csiszliknek egy hülye felesége és annak egy hülye öccse (az egész família eszét magánál tartotta a derék Csiszlik), mikor az együgyû kamasz meglátta a megcsonkított testet, amint a ponyvát föltakarták róla, odakiáltott a nénjére:

- Zsuzsa, Zsuzsa! Volt-e a sógornak feje, amikor tegnap elment?

- Hát hogyne lett volna? Nem láttad, te bolond, hogy pörköltet evett vele! De miért kérdezed?

- Azért, mert ihol ni, elhagyta a fejét valahol.

Hanem iszen sok fej meg fogja még azt keserülni ezen a vidéken. Csiszlik társai bosszút esküdtek, és a népet fanatizálták. A verekedések annyira napirendre jöttek, hogy a megyei doktorok nem gyõzték éjjel-nappal gyógyítani, és bevarrogatni az ejtett sebeket.

Utóbb beleavatkozott a katonaság is. A fõispán pedig egy szépen stilizált levelet küldött Doroginak, hogy lépjen vissza: ne engedje tovább folyni a jó magyar vért.

Dorogi kétségbe volt esve, egyrészt a fátum nehezedett rá, másrészt a bosszúvágy sarkallta.

Mikor a konferencia határozata füléhez jutott, roppant dühre lobbant, s magánkívül rohant Ágneshez.

- Kiküszöböltek! Kiátkoztak! Megvan a szörnyû szégyen! Mármost meg vagyok semmisítve. Mit tegyek? Lemondjak-e, és menjek el egy más megyébe lakni?

- Én azt tanácslom, maradjon itt és…

- És lõjem fõbe magamat? Igaz, nem látok más menedéket.

- Én még látok - mondá Ágnes, s haragos villámok cikáztak a szemében. (Oh, hogy el tudta találni a méltatlankodás hangját az az asszony!)

- Mit hát még? - kérdé, csakhogy szóljon, s fáradtan roskadt le egy karosszékbe.

- Lépjen fel függetlenséginek.

- Úgy van! Megpróbálom.

Nem is nehéz dolog. Az ember valamivel több hazaszeretetet vegyít a beszédeibe, erõsebb színeket használ a helyzet festésére. Elõveszi valami vén, dicsekedõ mameluknak egy régi programbeszédét, s azt csinálja meg - megfordítva. Ebbõl áll az egész.

S így jobban is tetszett az Erke folyó partján. Szûz föld az ott. Még sohasem hallottak olyan hangokat. Csak a nagy apák meséiben arról az idõrõl, mikor még nagyobb volt a rézgarasos, és »Libertas«-nak nevezték.

…Ha az a világ még vissza is jöhetne!

V. AZ IGAZSÁG SZÉKÉN ÜL A HATALOM

Szép dolog a liberalizmus!

Igaz, hogy sokszor hirdetik olyanok, akiknek a szájába nem való, akik sértett bosszúból, számításból, feltûnési viszketegbõl, üzérkedésbõl hívei vagy olyanok, akik csak azért ragadják fel a zászlóját, mert már minden egyéb zászlót bemocskoltak, vagy olyanok, akik, mikor minden kötél szakad, beállnak népboldogítóknak - de azért a liberalizmus mégis szép.

Szûz liliomunk! Csatamezõkön nõtt fehér virágunk, be sok vér kell az öntözésedre, hogy nõhess és virágozhass, s be sokszor piszkosabb az a kéz, mely cipelni akar, mint az a láb, mely megtaposni kíván...

Ilyenforma kétkedés foghatta el egyszer Nyári Pált, amint Kossuthtal sétálgatott a Kelenföldön.

- Nem baj az! - felelte Kossuth, mialatt tovább ballagtak egy piciny patak mellett.

Nyári Pál megszomjazott séta közben.

- Igyál innen a patakból - tanácsolta Kossuth. Mire lehajolt, vizet merítve kalapjában, jóízûen megitta.

- Egészen fölfrissültem. Fölséges víz!

Azután tovább sétáltak a patak folyása ellenében fölfelé, míg végre egy helyen, ahol a patak kiszélesült, közel a forráshoz, szemetet, gazt és egy állati hullát pillantottak meg a vízben.

- Nézz oda! - kiáltá Kossuth.

- Undorító! - felelte Nyári Pál a fejét elfordítva.

- Meghiszem. De ugye jó volt a víz lent, alantabb?

- Ha ezt tudom, nem ittam volna belõle.

- Elég rosszul cselekedted volna, mint ahogy rosszul tennéd, ha a liberalizmust azért utálnád meg, mert esetleg tisztátlan helyekrõl is jön. A liberalizmus is üdít és erõsít, mint a víz. Az mindegy, arra a szomjas ember rá sem gondolhat, hogy honnan jön, a fõ az, hogy tikkadtságát enyhíthesse.

--------------

Ez az egész dolog körülbelöl benne volt a Dorogi programbeszédjeiben, melyek nagy hatást keltettek. A nép nemhogy fogyott volna zászlóinál, de folyton szaporodott. A fõvárosi lapokban az elcsépelt »megválasztása több, mint bizonyos« nyugtalanítá a megyét. Borcsányi pártja egyre lazább lett, s még azok is, akik megmaradtak a Deák-párti jelöltnél, csak úgy ímmel-ámmal éltették:

Éljen Borcsányi Gedeon,
Bár az esze nem sokat nyom:

Természetes, hogy ez nagyon kellemetlen volt az uraknak. Nem voltak ugyan ijedõs természetûek, de ez már mégis kihozta õket a sodrukból.

Borcsányi izgatottan szaladgált a fõispán nyakára.

- Elõ most azokkal a váltókkal!

A váltóaláírók ellenben szintén ott szaladgáltak, hogy ne bántsa a váltókat. A váltókat nem lehet realizálni, mert egyik párt se szegte meg, amire kötelezte magát. A baloldal ellökte magától Dorogit, tehát megmentette a váltóit.

Borcsányi bosszúságában a balpárti jelöltek kerületében kezdett alkalmatlankodni, mindenféle zavarokat csinálni, mire a balközépi jelöltek viszonzásul ráütöttek a Deák-párti kerületekre pártokat szervezni.

Ebben a zagyva hadviselésben és irtóztató felfordulásban, hol mindenki félt, hogy elveszti valamijét: legelõször is a fõispán vesztette el a maga fejét (pedig jó nagy fej volt), s hogy soha meg sem találhassa többé, elszökött a sok baj elõl a szép asszonyhoz Kátányba. Hadd igazgassák a vármegyét a saját kényök-kedvök szerint a mennyei hatalmak. Itt már emberi véges ész úgysem képes semmire.

Ágnes macskahízelgéssel fogadta a »menekültet«, tudta már õ azt jól, micsoda zavarokban van. Hiszen õ maga bogozta ezt az egész hálót! Vajon ki marad majd a háló legalján?

- Végem van! - lihegte õméltósága. - Szétesik az egész vármegye, mint a rosszul ráfolt kerék. A küllõk mind veszedelmesen mozognak. Mit tegyek, Ágnes?

- Mondjon le!

A fõispán végtelenül savanyú arcot vágott erre, majd fürkészõleg nézte a szép asszony arcát, mibõl tanácsol neki ilyen iszonyatos dolgot, szívbõl, színbõl?

- Lemondani, lemondani, könnyû nektek azt mondani - felelte aztán humorizálva. - Meghalni sose késõ. Meghalni magam is tudok. Hanem azt mondja meg, doktorok legkedvesebbike, ha okos, miképp kell megélni? Ez a nehéz!

- Az se nehéz. Én azt tartom, el kellene fogatni Dorogit, s ezzel vége volna az összes zavaroknak. Borcsányi békén maradna, tehát a többi jelöltek is veszteg ülnének. A váltókhoz hozzá nem kellene nyúlni, egyszóval senkinek a feje se fájna.

- Kivévén a Dorogiét…

- No igen, de egy ember végre is csak egy ember.

- Igaz. El kellene fogatni. De miért?

- Gondolkozzunk. Bizony van õneki is valami »fog piszkálója«.

- Aha. Persze. Ej, ej, maga a francia forradalmat is ösmeri? No, gondolkozzunk. De engedje meg, hogy fejemet ne a tenyerembe, hanem a maga hattyúfehér vállára hajtsam.

És így bizony kellemesebb lett volna a gondolkozás, ha ugyan érdemes lenne egy szép asszony vállán egyébre gondolni, mint a szép asszony piros ajkaira.

Hanem a szép asszony még gondolkozni is ráért, hogy hol lehetne azt a bizonyos fogpiszkálót megtalálni.

- Ha másutt nem, a beszédeiben. Egy kis izgatás, fölségsértés valami efféle…

- Pompás! Csakhogy, nézze, édeském… az a baj, hogy ezek a Dorogi beszédei nincsenek meg nyomtatásban.

- Oh, oh! Hiszen ez inkább szerencse. Hát nincsen a megyének valami szertára, honnan négy olyan fület szerezni lehetne?

- Milyen fület?

- Hát amelyik hallotta, ha arra kerülne a sor.

- Ami azt illeti, hm… nem éppen lehetetlen… valóban, ilyen fülek mindig vannak.

- És lássa, ha maga azt megteszi, maga lesz a legerélyesebb fõispán hírében Magyarországon.

- Hm. Maga mégis okos asszony!

Lehajolt, megcsókolta kezét a jó tanácsért, s újra elvonultak lelki szemei elõtt a hivatalos lap cicerós betûi, azok a csiklandozó édes betûk.

*

Dorogi kezdett közel lenni összes reményeinek a megvalósulásához. A nép igazi fanatizmussal ragaszkodott hozzá, a mandátum majdnem bizonyos volt. (De »több mint bizonyos« azért mégsem volt.) Borcsányinak alig volt húsz embere s még azok is mind átszökdöstek lassankint a szélsõbalra, mert aki nem tartozott a Dorogi-párthoz, azt mind a Csiszlik agyonveretésével gyanúsították, s az ilyen dologból a gyanú is kellemetlen.

Kezdte magát biztosan érezni, s az a messzeségben csillámló fény, a hírnév kigyúlt körülte lobogó lánggal.

Boldog volt. Hogyne! Hiszen mindig arról álmodott, hogy nevét ott lássa lengõ lobogókon, s hallja mennydörögni lelkesült tömeg ajkán. S ez most egyszerre betelt úgy, sõt még talán szebben, mint ahogy megálmodta.

Nincsen a dicsõségnél édesebb semmi, talán csak a szerelem.

Talán mondom, mert nem bizonyos. - Poéták ezer esztendeje disputálnak rajta, melyik a kéjesebb, de nem döntötték el mai napig.

Nekünk nem szükséges efölött töprengni, mert Doroginak egyszerre jutott ki mind a két édesség: a népszerûség és a szerelem.

Ágnes napról napra jobban hajlott hozzá, bizalmas suttogásban beszélték meg a napi eseményeket, egy-egy gyújtó célzás nem esett ritkaságszámba, akár onnan, akár innét. Sõt a kezét is megengedte néha, hogy Ferenc ott tarthassa a magáéban. Gyönyörrel teljes napok voltak ezek!

Némelykor kisétáltak együtt a hegyek közé. Ágnes befogatott a kocsijába, s kísérte a jelöltet, mikor az programbeszédet ment tartani a »laz«-ok³⁰  közé.

Neki jól álltak ilyen juxok!

Egy napon pláne maga Ágnes indítványozta, hogy tegyünk egy sétát a lazokba.

A »laz«-ok emberei olyanok mint a vadak, a faluban lakókhoz hasonlítva. Egész életüket künn töltik ezek a nyers tótok a sziklás bérceken a nyomorult földet erõszakolva, hogy teremjen, pedig nem akar, s a kecskéiket legeltetve.

Ágnes havasi virágokat keresett. Dorogi pedig a kunyhókat járta be, hogy onnan is választókat szerezzen, mert ezek az emberek némelykor igen nagy vagyonra tesznek szert, noha a szomszéd falunál tovább nem voltak, s templomot iskolát sohasem láttak. Élõ ember ezeket nem keresi fel, csak a választások idején, akkor is csak »ha nagy melegök van az uraknak«.

E hegyi nép sokkal erõsebb és egészségesebb a többinél. Az egyik kunyhónál, amint egy délután együtt ment Ágnes Dorogival, õszhajú aggastyánt láttak sírni. Melle zihált, könnyei záporkint omlottak alá napbarnított arcán.

- Miért sír, öregapó? - kérdé Ágnes részvétteljesen.

Az aggastyán alig bírta fuldokló sírását megállítani, a melle úgy tett, mint egy fúvó, csak nagy nehezen bírt érthetõ választ adni a tudakozódásra.

- Miért sírok? Hogyne sírnék, kérem, mikor az apám megvert.

- Mit? Kendnek apja van? - kiáltá Dorogi. - És megverte? Az lehetetlen!

- Vezessen el bennünket hozzá - szólt közbe élénken Ágnes. - No, ezt már magam is látni szeretném.

Az öreg fölcihelõdött a padkáról, kitörölte szemébõl piszkos ingujjával a könnyeket, de azért még folyton szivárogtak, bár gyérebben, s õ maga egyre csuklott a zokogástól.

- Ott benn van az édesapám a házban. Én ugyan be nem megyek, mert félek.

- No, csak ne féljen kend semmit, ha mi itt vagyunk.

Elöl ment a kunyhóba, hol egészen sötét volt, csak mikor a szemök jobban megszokta, láthatták, hogy egy hajatlan öreg emberke a bocskorát varrja, a földön guggolva.

- Ki az, hej? - kiáltá, és fürgén ugrott fel a jöttek elé.

- Mi vagyunk, százesztendõs öregapó, mi vagyunk. Egy úr és egy úrnõ.

- No, mit akartok? - kérdé nyersen.

- Ez az öregember azt állítja, hogy kend az apja.

- Fájdalom! - sóhajtott fel, s újra visszaült a bocskorvarráshoz. - Az én fiam õ, de nem sok örömem van belõle.

- Igaz, hogy megverte kend?

- Mert megérdemelte.

- Ugyan mit követett el?

- Hát azt tette a gonosz kölyök, hogy nem akarja a nagyapját ringatni.

- A nagyapját? - szisszentek fel egyszerre az ámulattól.

- No igen, az én apámat. És miért nem akarja ringatni? Egy ostobaságért! Az öregemet erõnek erejével arra kényszerítgette, hogy a kedvéért »Vivát Dorogi«-t kiabáljon, s az nem teszi. Meg vannak bolondulva ezek az emberek a Dorogival! Igaz, hogy ilyen a fiatalság, és én magam sem bánnám, de mért követeli az öregtõl, aki szegény a gégéjével már csak nyögni tud.

- Teremtõ isten! Hány éves a nagyapja?

- A száztizennyolcadikba lépkedne biz õkelme, ha járni tudna.

- Hát hol van?

- Ott künn fekszik a szín alatt egy teknõben.

Kimentek a színbe, s csakugyan ott feküdt összeteperedve, mint a sündisznó, egy eleven hústömeg. Nem volt annak egy szál haja sem, hanem a ráncok úgy dõltek egymásra fején, halántékán és arcán, hogy úgy tetszett, mintha piszkos pamutból lenne kötve az egész fej. Csak a szemein, melyek szertelen aprók voltak, és a mozgásán lehetett kivenni, hogy ember és még él.

Megszólították, de nem felelt.

Az unoka (a 80 éves aggastyán) megmagyarázta nekik, hogy a nagyapó süket egy kicsit. Azért is nem bírja megtanulni a Dorogi nevet.

- Hát baloldali kend?

- Az vagyok, az is leszek holtig.

- Hm, pedig az még szép idõ lehet - szólt Ágnes mosolyogva, és egy ezüst tallért vett ki az erszényébõl. - Itt van, rossz fiú. Ringassa ezentúl, fiacskám, szívesebben a nagypapát!

Mindezt azzal a pajzánsággal tudta adni, mely olyan nagyon elbûvölte Dorogit.

Egymás mellett haladva a bokrokkal környezett gyalogúton, Ferencnek nem egyszer karonfogva kellett vezetnie Ágnest. Ahol hegyszakadék volt, vagy hegyi patak zuhogott, ott fölfogta a szép menyecskét, és az ölében vitte át, mint a pehelyt.

Felülrõl a kék ég mosolygott, köröskörül a verebek csicseregtek. Minden szerelmet lehelt.

- Ágnes, oh, Ágnes, mondja meg igazán, szeret-e?

Ágnes ráütött a legyezõjével a kezére.

- Nem való olyat kérdezni, amit az ember magától is kitalálhat.

- Enyém lesz-e - lihegte - a választás után?

- Két mandátumot akar vállalni, kedves Ferenc? Majd meglássuk. Az még messze van!

- Tizennégy nap múlva!

- Addig még sok víz elfoly az Erkében…

- És sok bor a választók torkán... Szóljon, Ágnes, enyém lesz-e, ha gyõzök?

- Olvassa ki a szemembõl.

Azokban a szemekben pedig ott tükrözõdött az odaadó gyöngédség és az elbájoló szemérem.

- Igaz, igaz, ne szóljon semmit. Ne mondja ki szavakkal, érthetõen, mert nekem már ez is sok a boldogságból. Félek, összeroskadnék, ha több érne. Oh, Ágnes, azt mondják, hogy nincs tökéletes boldogság a nap alatt. Hazudnak. Az én szívem tele van azzal, és nincs parányi hely sem benne üresen...

E pillanatban egy fedeles hintó bukkant elõ a hegyi kanyarulatnál.

Mikor közelebb ért, látták, hogy egy pandúr ül a kocsis mellett a bakon, s hátul is két pandúr áll.

A hintó egyszerre megállt s belsejébõl Széll Gábor, a csendbiztos alakja gurult ki.

- Szervusz, Gábor! - sietett eléje Dorogi. - Hol jársz erre, ahol a madár sem jár?

- Hivatalos dolog - morogta a csendbiztos kedvetlenül, s hogy a zavarát eltitkolja, elkezdte szidni a rossz utakat. - Csak már süllyedne el ez a tájék!

- Csak nem jöttél te is virágokat szedni ide, úgy mint mi? - faggatta féltréfásan Dorogi.

- Ki tudja, milyen bokrétát kötök innen én is a vármegyének!

- Mi az? Hát már kezet sem nyújtasz nekem?

Az fanyar mosolyra vonta a szájszegleteit, s visszahúzta kezét a feléje nyújtott baráti jobb elõl.

- Én hivatalos minõségben vagyok itt!

- Teringette, hát ok ez arra, hogy az embernek a kezét el ne fogadd?

Ezt enyelegve mondta Dorogi. Nem gyanított semmi különöset, hanem csak arra gondolt, hogy talán egy ügyûségbõl vonja vissza kezét a csendbiztos. Nem merte beletenni egy szélsõbaloldali rebellis tenyerébe. Mind ilyen rabszolgalelkûek ezek a hivatalnokok!

- Ok - felelte a csendbiztos -, mert olyan a megbízásom, hogy össze nem illik ez a mi két kezünk egymással összefûzve.

- Ejnye, mi az ördög! Mondd meg hát ezt a kitalálhatatlan rébuszt.

A csendbiztos egészen közel lépett hozzá.

- Jöjj egy kicsit félre - súgta a fülébe.

Dorogi vállat vont, és a szemével Ágnes felé intett, mintha mondaná: »Nem illõ itt hagyni az asszonyt«.

- A kénytelenség nagyobb úr az asszonyoknál is.

- Olyan sürgõs?

- Olyan.

- És nem mondhatod meg hat szem közt?

- A te érdekedben nem.

- Bocsássa meg - szólt Ágneshez fordulva Dorogi -, de azt mondja a barátom, hogy sürgõs beszéde van velem. Azért itt hagyom egy pillanatra. Szedjen addig egy szép bokrétát. Nézze azokat a szép kökörcsineket odalent a tisztáson…

- Jobb lesz, ha végképp elbúcsúzol õnagyságától, mert az ügy igen hosszadalmas.

- Hogyan? - kiáltá Ágnes kedves ijedelemmel. - Hát ön el akarja vinni a lovagomat? Ej, ej, ön ilyen udvariatlan.

- A vármegye az udvariatlan, nagyságos asszonyom.

- Ugyan menjenek azzal a vármegyével - duzzogott a szép asszony -, valahányszor valami rosszat tesznek, azt mindig a vármegye cselekedte, de ha valami szépet tesznek (ámbár hiszen nem nagyon tesznek), azt akkor mindig önök cselekedték, nem a megye. Nos, hát csak végezze a dolgát, Dorogi, én addig lassan megyek hazafelé a gyalogúton, ha hamar kibeszélik magokat, hát utólér, ha nem, úgy sem baj, innen már hazatalálok magam is.

S mosolyogva hamiskásan intett búcsút az ujjával s a szemével; kecses, kislányos himbálózással tovalépkedve a fûzfabokros selyem réten.

- No - mondá a csendbiztos -, most már szólhatok. De nem akartam hat szem között, mert az a két szem, meglehet, drága elõtted. Mire való lett volna egy esetleg nevetséges szcénát provokálni? Asszonnyal szemben nem lettem volna elég bátor, s te nem lettél volna elég engedékeny.

- De hát mit akarsz? - kérdé Dorogi foghegyrõl.

- El akarlak fogatni.

- Mit? Elfogatni? Engem? Miért? Ne bolondozz, kérlek.

- A legszárazabb valót beszélem. Azért hát ülj be a kocsiba. Menjünk.

- Nem! Én protestálok.

- Itt vannak a pandúraim. Erõszakhoz kell nyúlnom az esetben. Intézzük el a dolgot csendesen.

- Az lehetetlen - kiáltott fel Dorogi. - Mutasd az elfogatási parancsot!

- Nem mutatok semmit. Egy, kettõ, három, felülsz vagy nem ülsz fel? Ez a kérdés!

Dorogi elsápadt és rimánkodásra fogta a dolgot, hivatkozott jogra, személyszabadságra, de mindez nem használt semmit.

Elõhozta, hogy legalább az okot mondja meg, amiért elfogják éppen most, mikor követjelölt, mikor egész életét, jövõjét, reményeit összetiporják. Istenem, miért éppen most?

A csendbiztos gúnyosan nevetett: õ tudta, miért most.

- Látod, pajtás, mindig jó embered voltam, te megkönyörülhetnél rajtam, és megmenthetnél. Mondd annak, aki elfogatni parancsolt, mit bánom én, akárki az, hogy nem találtál otthon, s ne találj meg sehol, csak nehány napig, akkor aztán, esküszöm neked, magamtól állítok be a megyeháznál: »Itt vagyok, eljöttem, csináljatok velem, amit akartok, ha valamit vétettem«. No, ugye belenyugszol, ugye jó lesz?

- Kellesz is te már nekünk két hét múlva! De meg különben is téged akkor már az immunitás fog védeni.

Eleinte azt hitte Dorogi, hogy valami rossz tréfa vagy valami borzasztó tévedés van szóban, talán valami rabló rávallott, lehet, hogy a Csiszlik fejének leszegésével gyanúsíták valamely fölmerült körülmény folytán - de most kezdett a fejében derengeni, hogy ennek az elfogatásnak aligha nincs komoly célja. Hiszen elárulta a csendbiztos megjegyzése: »Kellesz is te már nekünk akkor«.

Elvörösödött, fölemelte az ökleit, és most már fenyegetõzni kezdett.

- Megkeserülitek még ti ezt a dolgot, majd meglássátok! Hacsak le nem nyakaztok, majd elõkeresem én valamennyiteknek a fejét: majd diskurálunk még mi együtt errõl a dologról. Meg lesz torolva ez a hallatlan gazság, arra esküszöm!

- Az meglehet, de most azért mégis velem kell jönnöd.

- Hiszen volnék csak otthon, az embereim között, majd megmutatnák azok nektek: merre viszen az út Kátányból kifelé!

- Minek az a sok beszéd, Feri pajtás? Hiszen azért foglak el éppen itt a pusztán, mikor egyedül vagy, hogy ne legyenek itt az embereid. Hiszen azért teszlek zárt hintóba, hogy mikor végigmegyünk a falvakon, ne lássanak, ne tudják, hol vagy, miért nem jössz. Úgy tetszessék, mintha a föld nyílt volna meg, hogy egyszerre benyeljen.

Dorogi felordított.

- Te hát tudtad, hogy itt találsz?

A csendbiztos vállat vont:

- Meglehet.

- Akkor az az asszony egy nyomorult kígyó! - kiáltá. - Õ árult el?

- Nem tudom.

Kezét halántékára tapasztá, s lankadtan dõlt egy száradó fûzfa törzséhez.

»Úgy van, neki tudnia kellett - motyogta magában. - Hiszen õ hítt, hogy ma ránduljunk a hegyekbe. Miért hítt volna éppen ma? Semmi kétség«.

Tántorgó léptekkel ment a kocsihoz és beült.

- Jól van, menjünk! - hörögte tompán.

A pandúrok felültek, a csendbiztos melléje telepedett, s a nagy, idomtalan bárka megfordult.

A kocsis õrült sebességgel hajtott a székváros felé. Szótlanul ültek egymás mellett a fogoly és a csendbiztos, csak a falvakon figyelmeztette, húzza be a fejét, hogy ne lássák.

Dorogi elfásultan engedelmeskedett, mint egy megtört gyermek. Csak néha rezzent össze, midõn a gyerekek sivító hangon utána kiáltottak a hintónak: »Éljen Dorogi Ferenc követünk!«

- Hm - mondá a csendbiztos. - Ha tudnák, hogy itt ülsz!

Késõn, estszürkületkor értek be a városba, s behajtottak egyenesen a börtön udvarába, ahol Elek István, a várnagy várta a kiszállókat nagy, rozsdás kulcscsomaggal.

Elek István jó barátja volt Doroginak, de most úgy tett, mintha sohasem látta volna az életben.

- Ez a fogoly? - kérdé a csendbiztostól.

- Ez!

- Menjen elöl - szólt, s megcsörögtette az átkozott kulcsokat.

Sok szurtos folyosón keresztül vezette mogorván, s azután kinyitott egy cellát.

- Itt marad, ebben - mondá mogorván.

Dorogi belépett, s kérõ, szelíd arcát az öreg Elek felé fordítá:

- De hát az isten szerelméért, miért cselekszik velem mindezeket?

- Hja, ki tudhassa azt, hogy a vármegye mit miért tesz!

S ezzel rácsapta az ajtót, és bezárta.

Az egész megyeházában komor, ünnepélyes csend volt. Csak a fõispán járkált még az ambituson, amint Elek István végiglépkedett az udvaron.

- Megjött a fogoly?

- Megjött, méltóságos uram.

- Jó kosztot kell neki adni, az én konyhámról. Szépen bánjanak vele. De neve nincs. Megértette, várnagy úr?

- Megértettem, méltóságos uram.

Dorogi úgy tûnt el, mintha a föld nyelte volna be. Senki sem tudott róla semmit. A kerületben el nem bírták gondolni, hova lett. Kalandosabbnál kalandosabb regék keletkeztek.

Az egyik fél azt állította, kiment Garibaldihoz, és bizonyosan puskát hoz majd azzal a bizonyos Türr Pistával.

- Ugyan mire való lenne már itt a puska? - mondogatta a másik fél. - Legfeljebb verebeket lövöldözhetnénk vele.

Olyan ember is volt, aki azt a hitet szórta, hogy a kormány fölhivatta Dorogit, és megfizette, hogy hallgasson, és álljon odébb. Ez volt a legrosszabb föltevés, tehát ezt hitték el legkönnyebben.

Az elfogatás senkinek sem jutott eszébe. Nem tudta azt, csak a csendbiztos, a fõispán, Elek István és Apczy Ágnes. Ezek pedig mélyen hallgattak róla. Még maga Borcsányi is abban a nézetben volt, hogy a sors avatkozott a dolgaiba, azért mennek most jól. Lepihent a vihar a megyében. Kezdett minden a maga kerékvágásában menni.

Új jelölt jött ugyan Pestrõl, az újságok azon hírére, hogy Dorogi csudálatos módon nyomtalanul eltûnt a földszínérõl (»Rejtélyes dolgokról suttognak az Erkementén« - többnyire e frázissal végzõdtek az illetõ újdonságok), de annak szomorú vége lett.

Valami pesti prókátor volt (mert mind pesti prókátor az, aki úgy szerencsét megy próbálni), gondolom, Timár Mihálynak hívták.

Az erkementi kerület választói már fel voltak dühödve, s midõn Doroginak híre-hamva veszett, arra is gondoltak, hátha Borcsányi sikkasztotta el valamiképp, tehát sehogy sem akartak a Borcsányi megválasztásába belenyugodni, s örömmel fogadták az új jelöltet, ki egy szombati napon érkezett meg, egy öreg, volt képviselõ társaságában. Mert az új emberek mindig visznek magokkal garde-dame-okat.

Kátányban szálltak meg, s minthogy Apczy Ágneshez nem mertek elmenni, a másik úri háznál, Doroginál meg be volt csukva minden, pap, tanító, jegyzõ kormánypárti lévén, a falusi korcsmába vettek lakást. A korcsmát egy öreg zsidóasszony haszonbérelte, s igen csinos extra szobát tartott.

Úgy volt, hogy másnap a délelõtti istentisztelet elõtt fogja megtartani az új jelölt a programbeszédjét. Szombaton délután özönlött a nép a szomszéd falvakból is meghallgatni a jövevényt.

Persze mindjárt rossz hatást tett, hogy a nagy hazafiak, a nép igaz barátai csak a púpos Szálinál vannak szállva. A nép szereti a külsõ pompát, s négy lovas hintóban óhajtja látni a jelöltjét: négylovas hintóból panaszkodjék, hogy »nincs mit ennünk, tisztelt választók!«

- Milyen a jelölt? Hogy néz ki?

Javában folytak a kérdezõsködések, s nyomban utánuk a válaszok.

- Csinos fiatalember. Megjárja. Hanem vékonypénzû legény lehet.

- Hogy jöttek? Ki hozta õket?

- Fogadott kocsin érkeztek. Vele van egy õsz öreg úr is. Azt mondják, valami nagy ember, de a képébõl nem néz ki. Láttam, mikor kiszálltak a korcsma udvarán. Egy-egy kis pakktáskát hoztak csak magokkal.

- Olyanok biz azok, mint a vándorló legények - jegyzé meg gúnyosan Naspolya Gábor, a legmódosabb gazda Kátányban.

- Majd elválik, mit fognak beszélni holnap. Mert a madarat is a hangjáról ösmerni fel, hallják kendtek.

- Nekem a neve sem tetszik. Timár! A tímár maradjon tímár!

Ilyen eszmecserék folytak szerte a faluban, de azért a hangulat nagyjában mégsem volt rossz, egész éjjel hallatszottak a kurjangatások: »Éljen Timár Mihály!«

Bent, a korcsma extra-szobájában a két nagy hazafi legalább jót reménylett a holnapi naptól. A remény színes virágaival varrták ki annak minden óráját.

- Délelõtt itt tartod meg, öcsém, a programbeszédet, délre bemegyünk a városba, ott megebédelünk becsületesen, délután pedig bejárjuk a többi falvakat, s egy-egy rövid dikciót mondasz mindenütt.

Már jóval éjfél elõtt eloltották a lámpát, és elaludtak. Timár Mihály álmában nemcsak a mandátumot bírta, de már szónoklatokat is tartott volt a Házban, sõt éppen a beszédjét olvasta a Pesti Naplóból, mely tele volt spékelve »zajos helyeslésekkel«, midõn fölébredett valami zörgésre.

- Ki az? Mi az?

Az ablakon kopogtak. Timár felugrott és odament. Egy ember állt künn.

- Mit akar?

- Sürgönyt hoztam.

- Kinek a számára?

- Lipóczy Gábor.

- Az a társam. Adja be!

A sürgöny az öreg hazafinak szólt, kit most ezért föl kellett ébreszteni.

Az öreg hazafi feltörte nagy álmosan a sürgönyt, s egyszerre elmúlt minden álmossága. A sürgönynek ez volt a tartalma: »Nõd halálán van, siess rögtön haza.«

- Hát mármost mi lesz? - kérdé elsápadva Timár.

- Kocsit fogadok a korcsmárosnétól, és megyek rögtön - mondá az öregúr szomorúan, és öltözködni kezdett.

- De velem mi lesz?

- Elmondod holnap a programbeszédet.

- Igaz.

- Hát te csak feküdj vissza, aludd ki magad nyugodtan, hogy ne légy izgatott reggel, és a hangod szépen csengjen. El ne feledd beleszõni azt a szép frázist, amit mondtam, hogy »a kormány önkényének maró vasbotja«, ahol pedig az ország bajait fested, fakadj könnyekre, édes öcsém. Mert öreg kópé vagyok, tudom, mi tetszik a parasztnak.

A jelölt visszadõlt a vánkosaira, Lipóczy pedig útra készült, felverte a korcsmárosnét, aki befogatott neki, majd sietve bepakolta a ruháit, s miután Timár jóízûen hortyogott, fel sem költötte, felült a kocsira, és elhajtott a vasúti állomásra.

Reggel, midõn fölkelt a jelölt, odaszólt az öreghez:

- Ébredez-e már bátyámuram?

Csak mikor nem kapott semmi választ, s odapillantott az üres ágyra, jutott eszébe apródonkint patrónusának éjjel közbejött esete.

»No, semmi. Majd csak tán megélek magam is.«

Egy kicsit elszenderült még, midõn nemsokára jött a bíró, három tanácsbeli és egy kortes tisztességtudó kopogtatással.

- Szabad! - kiáltá felriadva.

- Eljöttünk, kérem alássan, jelenteni, hogy a nép már gyülekezni kezd a faluháza elõtt. Jó lesz, ha a nagyságos úr is fölkel.

- Kelek, azonnal kelek! - szólt vidáman. - Várjanak meg kigyelmetek addig az udvaron.

Kiugrott az ágyból, és öltözködni kezdett.

- Ninini, hol a cipõm?

Körülnézett a szobában, majd ijedten az ágy alá guggolt, de a cipõ nem volt ott.

Rémület festekezett arcán. Kétségbeesetten hányt összevissza mindent, de a cipõ mégsem volt meg.

Azt nagy sietségében bepakolta Lipóczy.

S minthogy csak egy cipõt hozott magával, mármost hogy tartson õ programbeszédet mezítláb?

Leírhatlan komikus állapot volt ez. Mit csináljon? Elkezdett ordítani segítségért.

A künt várakozó küldöttségi tagok erre eszeveszetten rohantak oda.

- Nagy baj van! Az útitársam az éjjel, mikor gyorsan csomagolt, tévedésbõl betette pakktáskájába az én cipõmet is. Nem lehetne itt hirtelen cipõt kapni valahol?

A küldöttségi tagok nem mertek nevetni, pedig mindnyájának félreállt a szája, hanem merõ udvariasságból gondterhelten hajtották le a fejüket.

Itt bizony nem lehet. Egyetlen csizmadia volt, azt is agyonütötték. De talán jó is, hogy agyonütötték, mert topánt az se tudott készíteni.

- Pedig topán kellene, mégpedig mindjárt.

- Az lehetetlen. Legfeljebb a városba lehetne beküldeni, csakhogy az legfeljebb estére lehet itt.

A jelölt a kezét tördelte.

- A nép azonban vár, ugye?

- Mind együtt van és türelmetlenkedik.

- De hát akkor, istenem, mit csináljak?

- Most már legokosabb lesz, ha az úr újra lefekszik, és elalussza ezt az országgyûlést.

Szót szóra minek rakjak nagyhiába; az lett a vége a dolognak, hogy a pesti fiskális visszament szégyenszemre, a nép hahotái között. Tudom, megfogadta õ, hogyha mégegyszer követjelölt lesz, két pár cipõt visz ezentúl magával.

A Timár szerencsétlen fölsülése után beletörõdött a nép a változhatlanba, s midõn végre fölvirradt a választási nap, csendes volt a megye, nem történt sehol semmi rendetlenség, meglett mindenütt egyhangúlag az a jelölt, akit a paktum kijelölt.

A nép örült, éljenzett, tombolt, kurjongatott. Nagy bankettek tartattak, s fényes tósztok mondattak el.

A nép azt hitte, választott.

Oh, szegény, áldozatra szánt birkák, akik azt hiszitek néha magatokról, hogy oroszlánok vagytok.

Mért nem tudjátok már egyszer összetörni dirib-darabra azt a hamis tükröt, amely nektek ezt így mutatja.

*

A választás utáni reggelen megcsikordult a kulcs a börtönajtóban.

Maga Elek István uram is megjelent a foglárral, s beszólt az ajtón:

- Feri, itt vagy? Gyere ki! Szabad vagy!

Dorogi ráugrott, mint egy tigris, és megragadta a nyakát:

- Hát miért voltam én becsukva?

Elek István uram édes nyájassággal felelte:

- Ha én azt tudnám, Feri pajtás. Hiszen tudod, hogy én csak a várnagy vagyok.

És mindenütt ilyen kitérõ választ kapott. A hosszú ámbitusokon, amerre átment, a megyei urak vidám mosollyal üdvözölték: »Szervusz Feri« - mintha semmi sem történt volna. Maga a fõispán barátságosan szorongatta meg kezét a kapu alatt: »Hogy van hogy, barátom uram de régen láttam«. A vicispán ebédre invitálta, a szolgabíróné az ablakból intett neki a szép fehér kezével. Mindenünnen a napfény sütött rá, sohasem volt még õ ilyen népszerû.

Meg-megállt a homlokát megdörzsölni, ébren van-e? Nem álmodik-e õ arról, hogy most így szeretik itt, vagy hogy az imént álmodott a börtönbeli idõzésérõl?

S az még nagyobb csalódásba ejté, hogy amint kérdezgetni kezdett, egyszerre elborult minden homlok, és senki sem emlékezett semmire. (Ilyen csodálatos kétszínû hatalom a vármegye!)

Mit is hihetett volna egyebet, mint hogy õ van teljesen megbolondulva.

A megyei urakkal teljesen kibékülve, elérzékenyült hangulatban tért vissza Kátányba.

Otthon a cselédjei úgy fogadták, mint egy kísértetet.

- Jézus Mária, Szent József - kiáltott fel a szakácsné, keresztet vetve magára, és elfutott.

Csak a faragó béres mert vele szóba eredni, de az is babonás ember volt, és egy kört csinált magának az ámbituson, az atya, fiú és szentlélek isten nevében.

- Mondd meg, tekintetes lélek - kiáltá a bûvkörbõl Dorogi felé -, igazi ember vagy-e vagy pedig ördög, és alvilági lény vagy-e, aki a gazdánk alakját vetted magadra.

A tekintetes lélek odaugrott a faragó béreshez, s olyan csattanós pofont adott neki, hogy az legott megszabadult mindenféle babonás sejtelmektõl.

- Ejnye, hát csakugyan a tekintetes úr az?

- Láthatja kend?

- Látom már, kérem alássan. Hát hol volt a tekintetes úr annyi ideig?

- Bizony magam sem tudom megmondani. Mi újság van itthon?

- A nagyságos asszonyka már délelõtt tudakozódott a tekintetes úr után, hogy itthon van-e, de mi bizony azt hittük, az esze ment el. Itt azt beszélték, kérem alássan, hogy bizonyosan nincs már életben, ha a választásra sem jött haza. Az öreg Garabosné a templom-soron, látta a minap az eget kinyitva, ahol szent processziót járnak a népek, az angyalok kíséretében, s a processzió közt esküdözött rá, ott volt a tekintetes úr is, a volt kántorunkkal mendegéltek volna, úgymond, együtt. De biz én Tamás voltam benne, megvallom, mert az sehogy sem fért a fejembe, miképp jutott fel az a mi volt részeges, gaz kántorunk a mennyégbe?

- Ne fecsegjen kend annyit. Hát az asszony tudakozódott ma utánam?

S a Dorogi arcán piros láng lobbant fel e kérdésre.

- Igen, tudakozódott, azért hittük bolondnak, pedig nagy esze van, mert õ már tudta, hogy a tekintetes úr hazajön.

- Tudta, - susogta elborulón Dorogi, kezét a szívére nyomva. - Az a baj, hogy tudta!

- Megkért, hogy üzenjük meg, mihelyt hazajön.

Egy darabig föl s alá sétált a szobában, önmagával tépelõdve, azután tompán mondá:

- Nos, tehát üzenjétek meg neki!

S ökleit fölemelte, szeme zöldes fényt hányt, mint a kígyóé.

Még egyszer, egyetlenegyszer találkozni akart Ágnessel.

Összetöröm, szétzúzom a fejét. Az lesz neki a halálos perce, amikor lát.

Maga a favágó béres szaladt a falu túlsó szélén levõ kastélyba megvinni a hírt, hogy az úr megérkezett.

- Üzenje meg az úr, hogy õ akar-e ide jönni, vagy én menjek-e hozzá? Mert fontos megbeszélnivalónk van.

A favágó egy jó óra múlva tért vissza.

- Azt üzeni az én uram, kérem alássan, hogy õ egy tapodtat sem mozdul. Nincs már õneki semmi mondanivalója nagyságodhoz ezen a világon.

Erre ugyancsak meghosszabbodott az Ágnes ábrázata, de midõn odaállt a tükör elé, a tükörtõl azt kérdezve: »Mit szólsz ehhez, kis tükröcském?«. A tükör azt felelte: »Szép vagy, szép vagy, Apczy Ágnes, elbódítod, aki meglát«.

Kijött újra az ámbitusra.

- Ha az urad nem jött, hát majd elmegyek én õhozzá, egy jó óra múlva.

Nagy fejcsóválással ment haza a béres: »No, iszen furcsa lesz az, ha az asszony maga megy el a legényhez. Mennyi mézes pálinkát kapok én ennek az elbeszéléseért a Seregélyi kisasszonyoktól! No, lesz ebbõl olyan pletyka a vidéken, hogy isten a megmondhatója… Hanem már ezt kilesem a kulcslyukon, ha addig élek is«.

Azt az egy órát pedig igen különösen használta fel a szép asszony. Bement az öltözõ kamrájába, lehányta magáról a szép selyemruháit, kivett a szekrénybõl egy zöld rózsás szoknyát, aminõt a fiatal kackiás tót menyecskék viselnek, ahhoz ezer helyen kilyukasztott ingvállt. Az apró tillek arra valók, hogy a szép rózsaszín testbõl kikandikáljon itt-ott egy parányi darabka.

A másik szekrényben kordován csizma volt, gavalléros, ráncos; azt a piciny lábára húzta, a fejére föltette a csipke fõkötõt a két fityegõvel a fül irányában, egy garabolyt vett az egyik kezébe, s egy fehér papirost hagyott kikandikálni a pruszlik mögül.

Úgy ment el hetykén a falusi csûröknek kerülve a Dorogi házába.

Útközben találkozott a kántorral, nagy »dicsértessék a Jézus Krisztus«-t mondott. Kántor uram szembe nézte a takaros menyecskét, s élénk hangon viszonzá: »Mindörökké ámen, édes fiam« - amibõl világos, hogy még a kántor sem ösmerte meg.

A cselédek nem ösmerték meg. Éppen a faragó állt a kapunál, s leste a nagyságos asszonyt: jön-e az úton?

- Itthon van-e a tekintetes úr? - kérdé Ágnes.

- Itthon. Mit akarsz vele, húgom?

- Levelet hoztam neki.

- Add ide, majd beviszem.

- Nekem magamnak kell átadni, bátyó, mert pénz van benne.

- No, az éppen elkel most nekünk, mert ahol ni, hat ember vár már az ámbituson a választási kontóval.

- Mind adósok azok?

- Kortesek, akik a számláikat hozták. Szerencse, hogy Csiszliket agyonütötték, mert az is itt volna! No, eredj be, húgom, végezd el a dolgodat az úrral, de szaporán ám, mert olyan nagy várandóságban vagyunk, hogy könnyen ki találsz fogyni az idõbül.

A tót menyecske betipegett az ajtón. Dorogi éppen a revolverét töltötte. Sötét volt az arca, ki tudja, mit gondolt hozzá.

- Ki az? - szólt hátra nagy mogorván.

- Egy levelet hoztam a tekintetes úrnak.

Ágnes kivette a keblébõl a levelet és átadta Doroginak, az rögtön megösmerte az Ágnes írását, és izgatottan bontotta, fel.

Az asszony ránézett a reszketõ kezére, és megértette, hogy még mindig szereti ez az ember. De nem bírta megsajnálni egy percig sem. Amire egy asszony el van határozva, az azt véghez viszi, s amíg véghez nem vitte, sem nem hall, sem nem lát.

A levélbõl ezt olvasta Dorogi:

»Eljöttem, itt állok elõtted, tudom, hogy megölhetsz, de azért mégis eljöttem, mert szeretlek.«

Dorogi fölkiáltott:

- Ágnes! Te vagy?

Keze akaratlanul a pisztoly után nyúlt, de erõtlenül esett le.

- Én vagyok. Eljöttem, Ferenc - rebegte.

- Üljön le, asszonyom! Mit parancsol velem? - kérdé tompán.

- Mentegetõzni jöttem - felelte szelíden, mint egy galamb.

- Van még valami terve velem?

- Van! Meg akarlak bosszulni.

- Így már értelek, ne játszd a galambot, mert nem ösmerek rád, de játszd a kígyót, s mindjárt elemedben vagy. No, mondd meg hát, mit akarsz?

- Tönkre akarom tenni a fõispánt. Panaszt kell emelni a miniszternél, s be kell adni a kérvényt Borcsányi választása ellen, hogy megsemmisítsék.

- Mi hasznom lenne nekem abból? - morogta Dorogi bánatosan.

- Mi hasznod? Látod, nem bízol bennem? Te azt hiszed hogy én csaltalak meg, hogy én szolgáltattalak ki a vármegyének, pedig nem igaz. Tudom, hogy a látszat ellenem bizonyít, de ravaszul kivették titkaimat, kikémleltek… verje meg õket az isten.

Oly meggyõzõdéssel tudott beszélni, mintha érezné, de Dorogi kétkedve rázta a fejét.

- Ne ámíts, ne ámíts!

- Én ámítani, téged? Látod, ma minden bolondságot megteszek a kedvedért, milyen maskarát csináltam magamból, hogy idejöhessek. Nézz a szemem közé, így néznek-e ki a csalók? Gyere, no, ide közelebb.

S amint közelebb jött, bizony meg nem állhatta, hogy még közelebb ne menjen, olyan közel, hogy a szép asszony azt mondta neki:

- No, csókolj meg annak a jeléül, hogy nem haragszol.

Annyira ostoba már nem volt az én hõsöm (noha elég ostoba volt különben), hogy meg ne csókolta volna Ágnest, s amint megcsókolta, azontúl vakon hitt neki újra megint.

Ilyen bolond ereje van a csóknak!

Midõn elváltak, Ágnes ezt mondta Doroginak:

- Tehát abba maradunk, hogy holnap megírja a panaszos kérvényt a miniszterhez. Én pedig felviszem hozzá magam.

Mire hazaért Ágnes, már ott várta Bolykai báró a kis kék ebédlõben.

Elõbb levetette a parasztruhákat, csak azután ment be hozzá. Az kezet csókolt neki, a szép asszony megsimogatta az állát kedélyesen.

- Hol jártál, kis néni?

- Hol jártam? A fõispáni székedet illesztgettem össze, Örülj, mert már majdnem kész.

*

Fölment az intrikus asszony még azon a héten Budára, a miniszterhez. Elõadta ott a panaszt, telelármázta az irányadó embereket, hogy milyen rettenetes dolgot követett el Geréby gróf.

Mekkora vihar lesz ebbõl majd az összegyûlõ országgyûlésen! Megrecsegnek ettõl a miniszterek székei is! Az ellenzék így meg úgy feni már a fogát. (Akkoriban pedig még nem volt az ellenzék foga plombírozva, mint most!)

Hallatlan dolog is, kérem, egy követjelöltet elfogatni ok nélkül. A szép asszony igazi forradalmat csinált odafent, amint ezt a Geréby-kérdést fölvetette. Éppen szélcsendes idõ volt, sem háború, sem más botrány, az újságok is kaptak rajta. Hazudtak hozzá az akasztófáravalók annyit, hogy otthon a vármegye maga is hüledezni kezdett tõle. A klubban is ez volt a beszélgetés tárgya napokig.

Ágnes mindent megmozdított, különösen nagybátyját, a minisztert tudta ijesztgetni ügyesen.

- Nem lehet - mondá a miniszter az elsõ attaknál. - Nem tehetem. A miatyánkban benne van, édes húgom, hogy bocsáss meg a miellenünk vétkezõknek, de a miniszterek miatyánkjában meg inkább van, hogy bocsáss meg a miérettünk vétkezõknek.

De a mindenféle rémhírek, melyeket Ágnes kolportált s a fenyegetõ hírlapi cikkek, melyeket Ágnes sugalmazott, végre megrendítették a minisztert, úgyhogy így szólt egy nap az unokahúgához:

- Majd meglátom, mit fogok tehetni. Annyi bizonyos, hogy ezen még sokáig fogok gondolkozni.

De mint egy igazi miniszterhez illõ, mégsem gondolkozott sokáig: egy hó múlva már megjelentek a hivatalos lapban azok a cicerós betûk, melyekrõl Geréby álmodott… azaz hogy nem éppen azok a bizonyosak:

»… Geréby László grófot fölmentem, s helyébe kinevezem báró Bolykai Pált.«

Nagy szenzációt okozott a fölmentés és az új kinevezés a megyében. Ilyen tacskót neveznek ki a nyakunkra! Olyan érdemes embert dobnak el csak szeszélybõl! Forrongtak egy darabig a kedélyek, de nem sokáig. Az emberek hamar belenyugosznak a változhatlanba. S végre is mi rossz történt ezzel a fordulattal? Semmi! Egy új installáció lesz, s egy új fõispáni ebéd. Igaz, hogy egy ebéd csak egy ebéd, de az is valami!

Derengeni csak akkor kezdett az elmékben a fordulatnak háttere, mikor híre ment, hogy a kátányi kastélyban megtörtént az eljegyzés az új fõispán és Apczy Ágnes között. Ott is van már a karikagyûrû mind a kettõjök ujjain!

Ahá! Hát ez az asszony csinálta az egészet? Férjet szerzett magának, de elõbb rangot szerzett a férjének! És még azt merik mondani, hogy: hosszú haj, rövid ész! Hosszabb ennek az esze a telegramm-drótnál is!

Nagy boldogságban úszott a fiatal báró titulussal és vitulussal egyszerre, de annál jobban kétségbe volt esve Dorogi.

A bosszú nem elégítette ki, ha Ágnest újra elveszti. A kérvény sorsa is kétséges lett, melyet a képviselõházhoz beadott a Borcsányi választása ellen.

Ugyanis az a csodálatos körülmény merült föl, hogy nem lehetett volna beigazolni, mintha õ csakugyan fogságban lett volna a választás elõtti napokban.

A csendbiztos, a várnagy, a börtönõrök, az alispán mind azt vallották, hogy nem tudnak róla semmit. Dorogi megnevezte a napot, amikor a csendbiztos elfogta, a csendbiztos erre nézve alibit hozott fel, hogy õ akkor otthon betegen feküdt. Két orvostól volt róla testamentuma. Dorogi megmutatta a börtönt, ahol ült. A megyei urak bebizonyították jegyzõkönyvekbõl, hogy ott egy Irtási Gábor nevû juhász élvezte a hûvös temperamentumot. Maga a nagy birkalopó is elõállt, és vallotta.

Lehetetlen a nemes vármegyén kifogni!

Mind jobban-jobban meggyökeresedett az a nézet, hogy Dorogi Ferenc meg van õrülve.

A »kis fõispán« mindenáron bizonyítani akart volna, de nem lehetett. Minden erõlködés megtört a vármegye merev összetartásán.

A csomó mindig jobban gomolyodott. Maga a miniszter is kezdett töprengõ lenni: »Miért is mozdítottam én el voltaképpen Gerébyt?« S egy magánlevelet írt Bolykainak, hogy ne feszegesse a dolgot.

Most a fõispán is elhagyta a szegény Dorogit, akit felvittek Pestre a »Rókus megfigyelõ osztályába«: nincsen-e valami baja?

A rókusi doktor kapott rajta, és õrültnek deklarálta: elszállították a Lipótmezõre.

Még most is ott van, s most is évek múlva, abból a rögeszmébõl gyógyítják, hogy õ a börtönben ült. Váltig azt állítja szegény.

Egypár ember otthon a megyében néha bor között el-elmeséli, hogy csakugyan ott ült, de ha komolyan kérdeznék tõle, bevallaná másnap, hogy be volt csípve, bolondokat beszélt össze-vissza; nem igaz abból az egész dologból egy szó sem, de ha igaz lenne is, éppen abból kellene megtanulni, hogy a vármegyének tanácsos békét hagyni.

…Én magam sem merem feszegetni tovább.

.oOo.