A BALÓTHY-DOMÍNIUM

1884

Õsapák, akik ott lógtok kardosan, buzogányosan az antikvárius boltok limlomja között, mindennap nézlek, ha arra járok, de azt sem tudom, kinek az apái vagytok.

Cédula van akasztva a medveprémes mente valamelyik sarkán vagy a kalpag fölé, hogy »ára négy forint«, némelyiken hat forint, aszerint, amennyit megértek, vitézlõ õsapák!

Nem ismerünk, és mégsem vagytok idegenek. Maga a kalmár is, aki árul, kézdörzsölve morogja, ha vértõl elborult szeme rátok esik: Ejnye, be ösmerõs arc, mintha már lettünk volna üzleti összeköttetésben valamikor.

Nono, öreg kurucok, értsük meg egymást, nem kegyelmetek csinálták az üzleteket, de a kegyelmetek unokái, akik a földjeiket és arcvonásaikat örökölték.

Bizonyság ez arra, hogy az örökségnek megvan még a fele: az arcvonások.

Hanem a domíniumok bizony elmentek.

Ha úgy megelevenednének kegyelmetek, és meghallgatnának, be szívem szerint mondanám el, miként futott el az a föld lábaik alól.

Ott van példának okáért minálunk a Balóthy nemzetség.

Apámtól hallottam, hogy az öreg Balóthy Boldizsár, aki most hordszéken jár, öt szilaj lovon járt; s négyezer holdat szántott.

Áldott kövér föld volt, mind a négyezer hold egy darabban. S ez az egy darab olyan, mintha az egész világ oda volna teremtve kicsiben. Volt ott folyó végig a hosszú, széles réten, folyó hátán malom, hegy s hegy hátán szõlõ ott volt erdõ, õsvadon a fele, szelíd gesztenyékbõl a másik fele. Körülbelül ilyen lehet a paradicsom, ha nagyon szép.

Balóthy Boldizsár büszke arccal mutogatta vendégeinek a birtokát.

- Pompás fekete agyag - szólt ilyenkor, és meghasította a kampós botjával. - Kenyérre lehetne kenni, mint a vajat.

Igaz is, hogy príma klasszis talaj volt. Egyszer arra jártak a földkóstolók, s az egyik ekképp nyilatkozott:

- Mikor az Úristen a Bánátust teremtette, hát egy darab kiesett a kezébõl, s ide csöppent…

Ez a mondás nagyon megtetszett Boldizsár úrnak, és tovább szõtte:

- S valamelyik Balóthy éppen erre ment, és beleült.

Ebbõl aztán látszik, milyen régieknek képzelte Boldizsár úr a Balóthyakat, s milyen régen övék a birtok.

Napjában négyszer-ötször is elbeszélte dicsekedve:

- Elsõ foglalás! Ez nem olyan hitvány birtok ám, mint a többi! Ezt nem a királyok adták a Balóthyaknak!

Valami elõérzete lehetett, hogy annyira kevesellte a királyokat.

Mert nem õk adták a birtokot, az igaz, hanem megharagudtak, és õk vitték el. (Tudniillik azok a bizonyos négy királyok. )

Az öreg Boldizsár szenvedélyesen szeretett kártyázni, s annyi adósságot csinált, hogy a birtoknak elúszott a fele. Kétezer holdat kénytelen volt eladni. A másik kétezer holdat is csak úgy lehetett megmenteni, hogy a fia, Balóthy István, elvett egy gazdag polgárleányt (bedobta a kútba az unokák elõl az aranykulcsot); a polgár ipa pénze tette lehetõvé, hogy a kétezer hold megmaradjon az István nevén.

István egész életét arra áldozta, hogy karriert csináljon, s ez úton az elveszett birtokrészt visszaszerezze.

Megpróbált mindent, hanem mindezt a szokott hazai formában cselekedte.

Az pedig nagyon rossz forma (az ember elkölt harmincezer forintot, hogy egy három évig tartó kétezer forintos állást kapjon, s ezt nevezik Magyarországon karriernek), mert nemhogy visszaszerezte volna az õsi birtok felét, hanem még az a másik fele is majdnem elolvadt.

Mikor István elhalt ezelõtt tíz esztendõvel, fiára, Balóthy Antalra nem maradt csak kétszáz hold meg a kidûlt-bedûlt kastély.

Antal tanult az õsöktõl, se nem kártyázott, se nem politizált, hanem valamit csak kellett csinálnia: ivott. Mégis nagy haladás az apja után, olcsóbb inni, mint itatni.

A kétszáz holdacskához azonban elég egy gége. A birtokot nemsokára ellicitálták. A Balóthy-család elpusztult a vidékünkrõl, csak az emléke maradt meg.

Pestre mentek lakni, nem mentettek meg egyebet, csak a bútoraikat.

Valahol a Zöldfa utcában vettek egy szegényes harmademeleti lakást. Ott lakott az öreg nagyapa, az unoka és fiatal neje. Éppen áldott állapotban volt az asszonyka, s mikor a kis Gábor megszületett (a XXIII-ik Balóthy Gábor a családfán), akkorra már nem maradt az õsi földbõl semmi.

…De igen… az ablakban volt még egy virágcserép… egy szívós rezedavirág, mely dacára a fûtetlen szobának, nem fagyott ki a télen át. Ebben a cserépben még a porhanyós otthoni agyag barnállott. Az adott életet a virág gyökereinek… Balóthy Boldizsár be sokszor elnézte a kis virágot elborult homlokkal…

Egyszer a kis Gáborral játszott az ablaknál.

Eleven fiúcska volt XXIII. Gábor, s amint ott vickándozott kis ingecskéjében a szépapa karján, kis kövér lábával úgy meg találta rúgni azt a cserepet, hogy a nyitott ablakon át leesett a magasból, diribdarabra tört a kövezeten, s földje elszóródott a levegõben. Össze nem szedi azt soha senki többé.

Ez volt a legeslegutolsó föld a Balóthy-domíniumból.

Az öreg szemébõl egy könnycsepp esett ki, ahogy utána hajlott a lefelé röpülõ cserépnek…

Azután szelíden, szomorúan simogatta meg a kis unokát, aki valami bolondságot gagyogott összevissza.

- Látod, látod, neked is jutott még az õsök földjébõl pazarolni való.