AZ ÍRÓASZTAL MORZSÁI

1884

I. A SZÉP SZEMŰ JÓSKA

Ismertem egy fiatalembert, aki nagy szorgalommal feküdt neki a tudománynak: orvosdoktor akart lenni.

Higgadt, józan gondolkodású volt, s egyetlen ambíciója, hogy majdan szegény öreg anyját nagy kényelemmel tarthassa.

Szegény fiú lévén, sok akadállyal kellett küzdenie, nemegyszer érte kellemetlenség is. Az emberek nem sokra nézik a szegényt; ha nem szerény, azt mondják rá, hogy tolakodó, ha pedig szerény, akkor bizonyosan »gyámoltalan« a neve.

De a mi hõsünket csak megacélozza a küzdelem és a becsmérlés: »Azért is megmutatom, hogy nem vagyok a legutolsó.«

Meg is mutatta volna, ha egyszer bolondjába azt nem mondja rá valaki:

- Nini, ennek a Jóskának milyen szép szeme van!

Jóska elpirult, de azontúl mindennap a szemekre vitte a társalgást. Az a megjegyzés, hogy õneki szép szeme van, tökéletesen megölte. Elméje belezavarodott apródonkint. Megkövetelte, hogy a szemét dicsérjék. S ahol nem szemeirõl beszéltek, az olyan társaságban elálmosodott…

»Szép szemû Jóská«-nak hívták mindenfelé, s õ édesdeden mosolygott e nevezetnek.

Most már szívesebben ült az orvosi könyvek helyett a tükör elõtt, és a saját szemeiben gyönyörködött.

- Ilyen szemek, ilyen gyönyörû ábrándos szemek! Igen! Ezekkel én sokra viszem.

Megérlelõdött benne az a gondolat, hogy bele fog szeretni a király leánya, s megosztja vele a fele királyságot. Minek turkálna õ az unalmas, haszontalan könyvekben?

A szép szemû Jóska azonban rosszul számított, sem a fele királyságot nem kapta meg., sem a doktori diplomát.

Mi ott akkor abban a kis városban, ahol Jóska lakott, azt hittük, hogy ez egy sajátos bolond, - pedig azóta látom, hogy csak közönséges bolond volt, mert ilyen »szép szemû Jóska« sok van az okos emberek közt is, a bürókban, a parlamentben és mindenfelé.

II. AZ A BIZONYOS SZEMÜVEG

Abban az idõben történt, mikor még a törvényszéki bírákat ülnököknek nevezték, de ebben a mai idõben még jobban megtörténhetett volna.

Együtt ült a törvényszék bóbiskolva és kimerülve. Ez már a hatodik kriminális ügy ma délelõtt.

A fórumon ott állt egy kockás nadrágos zsidó és egy ködmönös parasztember. Nagy civakodásban voltak egymással, úgy járt a szájuk, mint a kelepelõ. Ugyancsak fül és figyelem kellett volna ahhoz, hogy a tényálladékot megértse.

No de iszen odavigyáznak az elnök, aki alig gyõzi közbeszólással (»Lassabban, lassabban, mert mindjárt ide állítom a hajdút«), s az öreg Noszlopy István, a legtekintélyesebb ülnök, kinek olyan döntõ itt a véleménye, mint Deáké a dietán. A többi ülnökök szórakozottan könyökölnek a hosszú zöld asztalon.

A nagy falióra átellenben a delet mutogatja már.

- No, elég volt, elég - szakítá meg a tárgyalást a szelíd, ragyásképû elnök -, tudjuk már az egészet. Húzódjanak hátra.

A felek a terem túlsó szögletébe vonultak, s az elnök rendes szokása szerint az ülnökökhöz fordult az ítélet iránt s legfõképp a hangadó Noszlopyhoz.

- Mit gondol, urambátyám - kérdezi halkan -, mennyi büntetést szabjunk rá?

- Azt gondolom - felelte az öreg, az õ bölcs nyugalmával -, egy fél esztendõ éppen elég lesz.

- Egy fél esztendõ? Nem bánom ugyan, de nekem egy kicsit soknak látszik egy malac miatt.

- Ej - veté oda Noszlopy hanyagul -, könnyen állja az ki, szívós a zsidó.

Az ülnökök helyeslõleg bólingáltak a fejeikkel, csak az elnök vetett csodálkozó szemeket Noszlopyra:

- A zsidó? - kérdé habozva, hogy a füleinek higgyen-e inkább vagy az eszének. - Hiszen nem a zsidó a vádlott, urambátyám!

- Canis mater - fortyant fel az öreg elpirulva és a dolmányát helyre rángatva -, ha te jobban tudod, hát akkor minek kérdezed éntõlem?

Még neki állt feljebb, amiért a zsidó elhibázta azzal, hogy nem õ lopott, hanem a parasztember lopta meg õt.

III. SZESZÉLYES LEÁNY

Úgy rémlik nekem, gyermekkoromban hallottam beszélni, hogy egy városban záporesõ után pocsolya támadt az utcán.

A föld csakhamar megszikkadt, de a hosszan elnyúló keskeny posvány ott éktelenkedett az út közepén zöldbõl barnába átcsapó undok vizével.

Egy sugártermetû fiatal leány át akart menni a túlsó oldalra. Megállt a posványnál, s aggódva méregette, át lehetne-e ugrani?

Fölemelte kissé szoknyáit, mintha neki készülne iramodni, zavart tekintete, piciny lába, formás bokái lebilincselték az odatévedt férfipillantásokat.

Hanem csakhamar lankadtan leereszti ruháit. Átugrani széles egy kicsit, az átgázolásra pedig az evelasztin cipõcskék alkalmatlanok.

Szerencsére éppen akkor ért a pocsolyához két férfi. Az egyik legott észrevette a leány zavarát, pillanat mûve volt… átnyalábolta szép derekát - s hopp, itt vagyunk! - letette a túlsó partra.

- Ez szemtelenség! - kiáltá a leány, és sötét szemeiben villámok cikáztak… - Hogyan merészkedett ön?

Látva a leány bosszankodását a másik férfi, épp oly villámgyorsan õ is átnyalábolta derekát, s visszahelyezte, ahol elõbb állt.

A kis szeszélyes arca lángba borult.

- Ez már sok - sziszegte ziháló orrlyukakkal. - Hogyan mert ön, uram?...

- Engedje meg kisasszony - felelte az nyugodtan -, de nem akartam eltûrni, hogy önnel igazságtalanság történjék!

…Ez a kis utcai jelenet eszembe jut, valahányszor a közvélemény felförmed az ellen is, aki elõre vinné, az ellen is, aki hátravinné.

Legokosabb hozzá nem nyúlni.