A BECSUKOTT KÖNYV

- Igaz történet -

1885

Kis kedves zömök emberke volt a mi tanárunk. Arról volt nevezetes, hogy Petõfi Sándort is õ tanította, mikor még azt Petrovics Sándornak nevezték. Hideg, száraz arca volt, semmitmondó szemei, melyekben sohasem látszott visszatükrözõdni semmi érzelem, se öröm, se bánat, se harag, se kevélység, semmi, semmi. Talán a pápaszemei okozták azt, melyek egészen eltakarták ez apró színtelen szemeket? De egyet azonnal észrevehetett mindenki: a félénkségét. Mindentõl összerezzent, mindenkitõl félt, mindenki iránt nyájas viseletet tanúsított, még a tanítványait sem merte erõsebben korholni, ha azok valamely helytelenséget követtek el, nyájas volt és szelíd megrovásaiban is.

A tanártársai gyönge szívûnek mondták emiatt. Csodálatos, hogy éppen azok ítélték el az öregúr modorát erõsebben, akiknek az kényelmes volt. De úgy van az mindenben a világon.

S valóban, Damos Gábor uram félénk volt, éjjel sohase mert künn járni az utcán, mert félt a rossz emberektõl, nappal is csak a népes helyeken fordult meg, mert nappal is félt: a kutyáktól.

Ilyen jó, egyszerû ember volt Damos uram, hogy dohányt lehetett volna vágni a hátán, mikor én megösmertem mint tanáromat.

Pedig különös idõk voltak akkor, és éppen nem kedvezõk a bátortalanoknak.

Ezt a földet, hol élnünk, halnunk kell, nagy veszély fenyegette. Mert ehhez a földhöz hozzátartozik a levegõje, azt pedig mi magyarok csak akkor tudjuk beszívni, ha szabad és tiszta, ha meg nem fertõztette azt semmi idegenszerû. Nagy panaszaink voltak, s ezek a panaszok végighangoztak az országon, s olyanok voltak, mint a kiáltó hangok a sziklák között, minél tovább hangzottak, annál nagyobbra növekedének. S a mi panaszainkra azok, akiktõl orvoslást követeltünk, azzal feleltek, hogy még jobban megsértettek. Ekkor aztán kitört belõlünk is a harag fönségesen. Talpra állottunk férfiasan, s mellünket kitárva daccal kiáltottunk ennek a földrésznek:

»Jól van hát. Itt állunk. Aki nem akar bennünket megtûrni jogainkkal, hazaszeretetünkkel, jöjjön idébb! Birkózzunk össze!«

Nem hordozták körül a véres kardot, mint hajdanta, csak a zászlót kellett kibontani. Alatta volt mindjárt minden magyar. Meglátták azt a zászlót akármilyen messzirõl, akármilyen sötétben. A honszeretet élessé teszi a szemeket, s világosságot szór szét az utakra, amelyeken menni kell.

Talán nem is kell mondanom, mikor volt. Mindenki emlékszik erre az évszámra. A ti apáitok, kedves olvasóim, sokáig hordozták ezt az évszámot kokárdán, a kalapjukon, még akkor is, mikor már másképp jegyezte az éveket a kalendáriumcsináló. Évszám, amelybõl mondat lett. S minõ mondat! Varázsige, melytõl melegebben dobog fel a szív, kigyúl az arc! Megelevenül az emlékezet, s felhõket lát s villámokat mögöttük, azután pedig ismét örökösen csak felhõket villámok nélkül.

Ilyen varázsige az az 1848.

Fiatal fiúk voltunk még akkor a hatodik osztályban. Az újságok még ritkák voltak, hogy gyorsan elhozták volna az események hírét. Csak hallomásból tudtuk a nagy forrongást, mely az országban volt. Egy-egy Selmecre vetõdött utazó beszélt néha valami újat, s az villámhirtelen terjedett az izgatott lakosság között.

Az emberek kimentek a város végére, ahol a zaj nem zavarta õket, s ott a földre lapulva fülükkel hallgatták a távoli ágyúdörgést. Az anyaföld volt a legbiztosabb hírvivõ a panaszos morgásával. Háború folyik valahol messze. Az ég alja kigyúlt esténkint vérpirosra, s a harmadik határból is pernyéket hozott a szél. Falvakat gyújtottak fel valahol messze…

Tudtuk, hallottuk mi is ezeket, s a mi kis szívünkben is volt akarat, volt szeretet az édes haza iránt. Bizonyos izgatottság tartott lázban bennünket is, s restellni kezdtük, hogy nekünk most a káposztás kertekben azt kell magolgatni: »Parve nec invideo…«

Irigyeltük azokat, akik ott lehetnek, ott, ahol a dicsõség van, meg a kötelesség, meg a halál. Egy fényes angyal, egy fakó asszony és egy borzalmas szörny; Istenem, de jó lehet ott közelükben!

Ez a három perszona egészen más formát adott mindennek, csak az öreg Damos maradt a régi. Minden nap feljött elõadást tartani, a régi egykedvûséggel, nyugalommal. Hanem egy napon szokatlanul halványnak látszott, midõn belépett. Amint felment a katedrába, le sem vette magáról a Kazinczy-féle hosszú kék köpönyeget, mely a sarkáig érvén, elfedte még a bokáit is. A szemeiben sajátszerû tûz csillogott…

»Haragszik-e az öreg - találgatták -, avagy pedig láza van!«

Mintha vívódnék valamivel, ajkai megnyíltak, szólni akart, homlokáról, szemeibõl szinte lekéredzkedett valami, de mintha még küzdene magával, keze is reszketett, mint a nyárfalevél, s kihullott belõle a könyv, amelybõl a prelekciót volt tartandó.

A könyv zöreje eszméletre hozta. Egy tanítvány kiugrott az elsõ padból, s átnyújtotta neki a könyvet, mely lecsúszván a katedráról a mediumra esett volt le.

Az öreg láthatólag megkönnyebbült… egyet sóhajtott, és félénken összezsugorodva, fejét a váll-lapickái közé behúzva, leült, ujjait megnyálazta, s lapozni kezdett benne:

- Hol is csak… hol is hagytuk el csak? - motyogta szórakozottan, s ujjai még mindig reszkettek. Forgatta, sokáig forgatta, de csak sehogy sem bírt ráakadni arra a helyre, ahol tegnap végeztük.

- Ej, ej - szólt bosszankodva -, talán a macskák ették meg azóta az Iliászból azt a lapot?

Megint lapozott. Feszült kíváncsisággal néztük, mert már kezdett átcsapni ez a dolog a mulatságosba. Egyszerre felugrott, mint valami kis hörcsög, s apró tenyerével odacsapott nagy mérgesen a katedrára. Majd megdermedtünk a csodálkozástól. Azután becsapta a könyvet haragosan, s így szólott harsány hangon (sohasem fogom elfelejteni a szavait):

- Fiúk! Betettem a könyvet, csukjátok be ti is a könyveiteket.

Olyan hatalmas parancsoló volt a szava, hogy mintegy versenyszóra becsuktuk könyveinket valamennyien.

- Mert a könyvek ideje elmúlt, fiaim. Majd eljön megint… Bizonyosan eljön még.

Kivette zsebkendõjét, s kigyúlt arccal letörölgette a forró izzadságcsöppeket, azután folytatta még nagyobb hévvel.

- Újra kinyitjuk õket, hanem addig… magunknak kell csinálni egy Iliászt. Megértettétek?

Nem bizony mink; egészen bele voltunk zavarodva a csodálatos viseletébe. Ekkor hirtelen félretolta vállairól a köpenyeget, s a jó öreg ott állt a katedrán, fekete karneolgombos atillában, s széles rezes kard csüggött az oldalán.

- No hát, értsétek meg egészen!

Meg is értettük. Lelkesülve ugrottunk ki a padokból, s egyszerre szívbõl kitört ajkainkból az éljen.

- Ki jön a csatatérre? - kiáltá mennydörgõ szavakkal.

- Mind egytõl egyig. Csak vezessenek bennünket.

- Majd elvezetlek én, fiaim.

S el is vezetett azután. Huszonnégyen mentünk vele, s csak öten kerültünk vissza aztán, hogy ott folytassuk, ahol elhagytuk.

Csakhogy õ vissza nem jött soha többé. Meghalt hõsileg a szélaknai csetepatéban.

Nekünk pedig, akik visszajöttünk, borús volt a Homér derûs ege azután…

De ne folytassuk, mert még belemennénk az Osszián ködös-homályos hangulatába.