NE NYITOGASSUK A TÖRTÉNELMET

1885

Két nemes vitéznek a nevét kapta fel a hír õfelsége, Rákóczi Ferenc Urunk kuruc hadaiból. Pedig ugyancsak azóta sem volt a dicsõségnek alkalma, hogy olyan magas cenzussal dolgozzék.

Ikertestvérek voltak, Imre és Gábor (a családi nevüket elhallgatom), mind a kettõ vakmerõ lovag volt, harcban szerencsés, hadi tanácsban bölcs, de különösen Imrét bálványozták a katonái. Legendák szerint nem fogta a golyó, s a kard elvesztette élét, ha a testéhez ért.

Nem is esett semmi baja, egészen 1707-ig. Sitkénél azonban a Rabutin ellen vívott csatában belefúrodott egy kartács a lábába.

S most már vége lett volna a legendának, ha Imre vitéz nem sajnálja vala a villanyozó hittõl megfosztani a kurucokat. Eltagadta a sebet, azért fekszik ágyban, híresztelé, mert a csizma törte fel a lábát, s amikor fölgyógyult, azután is mindég azzal sántított, hogy a sárga csizma szorítja. (Így keverik rossz hírbe mindenféle bolondságért a csizmadiákat.)

Hanem sántán is éppen olyan vitéz volt, s diadalról diadalra szállt híres hóka paripáján, melyet az irigy Bezerédy »Pemeté«-nek keresztelt el.

Nem érte azt többé seb, csak még egyszer, de azt már nem lehetett eltagadni.

A Gábor bátyja átment a labancokhoz. - Ez a seb halálos volt neki.

Tízezer aranyat ígért Gábornak a bécsi udvar és bárói rangot.

Elárulta ezért az összegért a hazát, pedig Gábornak is volt egy szent amulett a nyakában, azzal a visszafelé is olvasható körirattal: »Sator Arepo tenet Opera Rotas«, a kuruc asszonyok azt hitték, az ilyesmi megóvja a férjeiket a kísértetbe jövéstõl.

Imre Kassán vette a meggyalázó hírt, s maga sietett azt jelenteni a fejedelemnek.

Rákóczi az arcát a tenyerébe temette.

- A legjobb két vitézem voltatok! - sóhajtott szomorúan.

- Én magam harcolok ezentúl kettõ helyett!

Valóban kettõ helyett harcolt, két csatát nyert egyvégbe, pedig már akkor rossz pénz volt a »pro libertate«. Károlyi Sándor nem messze járt már Majténytõl.

Azonban a gyanakvó Bercsényi, akit hóbortos jósa, a híres Koncz Márton izgatott Imre ellen, nem gyõzte leveleiben figyelmeztetni a fejedelmet, hogy Imre is árulásra készül.

A fejedelem nem hitte el egészen, hanem mégis megidézte Sárospatakra, s ilyen nagylelkû modus vivendit gondolt ki:

- Ha megjelenik, akkor nem bûnös, tehát nem nyakaztatom le; ha pedig meg nem jelenik, akkor azért nem nyakaztatom le, mert nincs a kezeim közt.

Imre már tudta, mit jelenthet az audiendum, és nem tette az egyiket sem, sem õ nem ment, sem pedig nem dacolt, hanem átment újra a Dunántúlra, és addig kereste a labancokat, míg megtalálta a testvérét dandárját szétverte, õt magát elfogta, és vasba verve küldte Sárospatakra, üzenvén hû emberétõl, Bozó Mihálytól, hogy õ maga is nemsokára elmegy, s kérve kéri a fejedelmet, ne ölesse meg a bátyját, hanem csak fogságban tartsa. »Nekem is, neki is apró gyermekei vannak - írá a levelében -, az kinek gyámolra van szüksége.«

Útközben azonban kiszabadították Bozó uram kezébõl Gábort a labancok, a kíséretet lemészárolták, csak õ maga menekült meg, s futott egyenesen Sárospatakra.

Lõn tehát, midõn két hét múltán a semmit nem gyanító Imre is Sárospatakra érkezett, hogy ott a fejedelmi várban legott foglyul ejtették. A haditanács összeült, s belépett a vádló, Bozó Mihály.

Bozó Mihály azt vallotta, hogy Imre csak játékot ûzött a fejedelemmel, elfogatta bátyját, s vason küldte Patakra, de értesíté a labancokat, merre kísérik, hogy kiszabadítsák útközben. Furfanggal akarta még egy darabig áltatni a fejedelmet hûségérõl. Ki tudja, miféle céljai voltak ellene?

Imre mindent tagadott, de a hangulat ellene volt, s némileg a látszat is.

A haditanács halálra ítélte a legjobb kuruc vitézt, s le is fejezték Sárospatakon 1708-ban december 18-án.

Vérbe mártott fejét magasra emelte a hóhér, és megmutatta a népnek:

- Így járnak mindazok, akik a haza ellen vétkeztenek.

Noha látta a nép a hõsnek fejétõl elválasztott testét, alig néhány hét múlva azon hír kezdett izgatott lázongást keltve szárnyalni, hogy a nagy bajnokot élve temették a földbe, mert tetemei fölött megmozgott a föld.

A hír egész a fejedelem füléig elhatott, s hogy megnyugtassa a zsibongókat, kiásatta Imre holttestét, mely közszemlére lett kitéve.

A nép tódult az egyszerû kápolnába, s hitetlenül, fejcsóválással mondogatta:

- Csakugyan meghalt? Ez mégis különös!

--------------

De még különösebb, hogy vagy száz esztendõ múlva megtalálták a bécsi archívumban a Gábor báró nyugtáját a tízezer aranyról.

És megtalálták a Bozó Mihály uram kvitanciáját is szintén tízezer darab aranyról, amelyeket Gábor szabadon bocsátásáért, és az Imre fejéért hiánytalanul fölvett.

A bécsi aerariumnak az egyik testvér is tízezer aranyba került, a másik is. Egyenlõen becsülték meg õket.

De a magyar fõrendiházban csak az egyik testvér maradékai ülnek.

Nem a nagy szabadsághõsé, akit a golyó nem fogott, csak önfeleinek igaztalan pallosa, akinek holttestét visszakérték katonái a földtõl, aki ott pihen a sárospataki vártemplomban kettészelt nyakkal.

Hanem annak a másiknak a maradékai, kinek a neve ott van a nyugta alatt… azok ülnek ma a fõrendiházban, és hivatkoznak a történelemre.