A RENDJELEK

1885

Nemcsak a nézõknek van örömük a kiállításból, hanem a kiállítóknak is.

Az elsõ öröm a zsüriválasztás, a másik öröm a végén jön: a rendjelek.

Matlekovitsnak a leghatalmasabb segédjei a rendjelek. Ha ezek nem volnának, semmi sem volna.

Minden deszka, minden üveggöreb, minden búzaszem és minden porcelántányér azt kiáltja a kiállításon: »Rendjelet kérünk!«

Zichy Jenõ rózsái a kígyózó utak mellett mosolyogva suttogják amint az esti szél meghimbálja: »Oh felség, oh felség, végy észre minket.«

A pavilonok aranyozott tornyocskái kacéran csillognak a napfényben: »Minket illet itt a legtöbb!«

A Göndöcs mézesköpûje azt látszik a nyíláson kifelé lehelni: »Van még valami édesebb is a méznél.«

Sõt még a debreceni híres Bisutka uram kiállított szõrgubája is azt mormolja: »instálok alássan egy ezüst keresztecskét.« (Pedig vétek bevinni abba a kálvinista városba keresztet. )

Így állván a dolgok, s mert az elsõ kitüntetések már kezdenek szállingózni (ezúttal még csak az építõk számára), célszerûnek látom elmondani készletben levõ históriáimat a rendjelekrõl.

I. EBERS KÖNYVE

Ebers, de nem az az egyiptusi Ebers, hanem I. Ferenc idejebeli tudományos író csinos könyvet írt az elmebetegségekrõl. (A könyv manapság is kapható, ára két p. forint.)

A könyvet elolvasta a császár is, aki nagyon fölvilágosodott ember volt, s igen megtetszett neki az alaposan írt munka, melyet franciára is lefordítottak.

- Szeretnék az írójával megösmerkedni - mondá az udvarmesterének.

- Mikorra parancsolja, fölség?

A császár kitûzött egy napot és egy órát, s az öreg Ebers megjelent a Burgban.

- Ön írta az elmebetegségekrõl szóló mûvet?

- Én írtam, felség.

- Nagyon meg vagyok elégedve, s igen örülök a sikerének.

Az öreg Ebers dadogott valamit.

- Ön tüzetesen foglalkozott az elmebetegekkel, mert látom, finoman különbözteti meg a különbözõ elmebetegségek egyes fajait.

- Egész életemben az elmebetegeket tanulmányoztam.

- Nagyon derék munka, nagyon meg vagyok elégedve - ismétlé a fejedelem nyájasan, s biccentve kissé a fejével, ami udvari nyelven azt jelenti, hogy »elmehet kend«.

De Ebers uram õkelme még nem akart elmenni. Valami szaggatott szavak törekedtek elõ ajkairól, miközben kékült, vörösödött, és izzadott.

- Kíván még valamit mondani? - szólt a császár megütõdve.

- Oh, felség… könyörgöm… esedezem, hogy meg nem érdemlem ugyan, de hát mivel… azonban.

- Szóljon bátran.

A tudós tompa hangon, majdnem hörögve suttogá:

- Azt merészkedem kérni, hogy felséged magas megelégedése valamely látható jelben nyerjen kifejezést.

- Ah úgy! Ön rendjelet akar? Nemde?

- Azt, fölség - mondá a tudós szemérmetes lágy hangon.

- A patvarba is - kiáltott a császár nevetve. - Nagyon szívesen teljesítem óhaját a rendjelre nézve, de megjegyzem, a könyvének második kiadását bõvítse ki oda, hogy ez is egyik fajtája az elmebetegségeknek.

Az öreg Ebers nyilván nem élte meg a második kiadást, mert nem foglaltatik ott a »gomblyuk betegség«, pedig megvan, pusztít, és nincs ellene medicina.

II. AZ ISTVÁNKÁK

A rendjelek közt tudvalevõleg legtöbbet ér nálunk a Szt. István-rend. Ezt osztogatják a legszûkebben, tehát ennek van a legtöbb becse.

Báró Sina Simon, aki nagy barátságban állt báró Wenckheim Bélával, e nemes jellemû gavallér miniszterünkkel, elõvette egyszer a rendjelosztogató minisztert, hogy õ is szeretne valamit.

- Te is fiam, Brutus? No, jól van, hát mi volna a szíved szándéka?

- Egy Istvánka - mondá a báró édes hunyorgatással. - Természetesen a nagyokból.

- Hogyisne! - felelte a miniszter egyszerre elkomolyodva. - Arra ne is gondolj. Abba a fiókba bele ne nyúlj. Ott vannak a többi rendjelek fiókjai, válassz azokból. Azokból nagyon szívesen. De megmondom neked õszintén, hogy a nagy Szent István az ilyen magunkfajta embereknek nebáncsvirág. Ahhoz nem elég a nagy vagyon, nagy pozíció, ahhoz már az is szükséges, hogy itt is legyen valami…

És a miniszter megkopogtatta a homlokát.

- Nekünk nem osztogatják az efféléket, barátom. Jó nekünk egy-egy nagy Leopold is. Hiszen Leopold is derék ember volt.

Hát ebbe aztán megnyugodott báró Sina. Hiszen csakugyan derék ember volt Leopold is. Megkapta a nagy rendjelét, és viselte békességgel a nyakában. Elég szépen veszi ki magát az is.

Azalatt azonban, míg a Lipót-rend a Sina szekrényében állt, a világ forgott. Báró Wenckheim Béla király oldala melletti miniszterbõl miniszterelnökké lett - a Tisza kabinetben.

Mert a kabinet mindjárt a Tiszáé volt. Csak telekkönyvileg volt a Wenckheim nevére jegyezve.

Ott is hagyta Wenckheim csakhamar, s mikor távozott, a Szent István-rend nagykeresztjét kapta.

Amint ezt Sina megolvasta a Pester Lloydban, apprehenziós arccal sietett Wenckheimhez.

- Hát micsoda dolog ez? Hát mért kaptad te az Istvánt? Hiszen azt mondtad, hogy ezt magunkféle ember nem kaphatja, hogy ahhoz ész kell.

- Igen, azt mondtam - felelte Wenckheim zavartalanul -, s úgy is van. A korona méltányolta, hogy volt annyi eszem, elmozdulni Tiszának a lába alól.