KŐHALOM

1885

A Homorod völgyébõl emelkedik ki az a bazalthegy, melyen Kõhalom vára áll, nem messze Brassótól.

Nem volt sohasem amolyan parádés vár, hol kevély várurak székeltek volna. Nagy õsök arcképei sohasem függtek a falakon, büszke címereknek, száz csatatérrõl összehordott kopjáknak, pajzsoknak semmi nyoma sincs itt.

Ez a vár nem épült dölyfös vakmerõ oligarcha számára, hanem egy szerény ügyefogyott emberke építette a maga részére.

S ennek a neve Ijedelem.

(Látszik ebbõl is, hogy már közel járunk Brassóhoz!)

Kõhalom helységének német lakói emelték Kõhalom várát közköltségen, hogy veszedelmek idején legyen hova menekülniök, biztos helyre lerakniok féltettebb kincseiket, hogy odaküldhessék asszonyaikat, gyermekeiket, ha baj van. S baj ugyan elég volt mindig a kies Erdélyországban.

Valami nagyobb történelmi múltja nem volt a várnak. Szerény polgári külseje nem takar fényes szerepet. Hanem erõsnek elég erõs volt, s ez kitûnt 1323-ban, mikor Hening szász ispán fellázadott Róbert Károly királyunk ellen. Tamás vajda ekkor legelõbb is Kõhalom várát fogta ostrom alá s az igen sokáig védte magát.

Háromszáz évvel késõbb meg Bethlen Gábornak volt baja a szászokkal, s késõbb ide záratta az ellene esküdt segesvári polgármestert, Orendi Márton uramat.

Úgy látszik, hogy ezentúl is sokszor használták börtönnek az erdélyi fejedelmek. E század elején a vár egyik bástyájában még két roppant vasbilincs függött a falon. Hát bizony ezeket sem kedvtelésbõl viselték!

Egy helyütt az olvasható a falba vésve nagy betûkkel: »Én Bánfi András, itt voltam fogva 1678 die 25 julii.«

Ki volt Bánfi András, miért volt itt fogva, krónikák föl nem jegyezték, senki sem tudja.

Hanem a két óriási bilincsrõl van egy rege.

Helvig Károly királybíró foglyul esett, s elhurcolták Konstantinápolyba, becsukták a Héttoronyba. Az a Héttorony nagy divat volt akkoriban.

Ott ült, üldögélt Helvig uram nagy búsan, már három esztendeje, de az asszonya csak nem küldte érte a váltságdíjat. Váltig sóhajtozott, töprengett, miképp szabaduljon innen. Imádkozott az istenhez naponta a menekülésért.

Volt azonban egy rabtársa is, valami Menenges nevezetû kék darabant, aki azt állította magáról, hogy boszorkány, s valahányszor a rab királybíró imádkozék, mindig dühösen morgott, és rázta a bilincseket.

- Minek imádkozol, uram?

- Hogy az isten kiszabadítson.

- Az isten nem hallgat meg, hanem próbálj egyszer az ördöghöz imádkozni, és én jótállok érte, hogy az engem menten megbíz a kiszabadításoddal.

Helvig úgy el volt keseredve, hogy csakugyan megfogadta a kék darabant tanácsát, s úgy mondta el a miatyánkot, hogy az az ördögnek szólt: »Mi atyánk, aki vagy a pokolban, stb.«

Alighogy ezt tevé, kiderült a Menenges ördögi arca, kinyitá a börtön ablakát, aztán leteríté kék köpönyegét a földre s reá ült.

- No, uram - mondá Helvignek -, fogózz a köpenyegembe te is, hunyd be a szemeidet, és fel ne próbáld nyitni, míg én nem mondom.

Úgy tett Helvig, ahogy mondva volt, s valóban egyszerre emelkedni kezdtek a köpönyegen, s repülve hasították a levegõt. Mire Helvignek szabad volt a szemeit kinyitni, már ott találták magokat Kõhalom vára elõtt, hol is levévén a bilincseiket, oda akasztották a bástyafalra.

Helvignek azonban nem volt nagy öröme a szabadulásából, mert amint hazaért, otthon mind a négy gyereke és a két leánytestvére halva feküdt. Csak a felesége élt.

Kétségbeesetten, jajveszékelve borult reájok.

- Minek sírsz - mondá a bûbájos darabant vigyorogva -, te az ördöghöz fordultál, az hát nagyon is természetes, hogy az isten meg tõled fordult el, s elszedte, akik az övéi voltak körülötted. Látod, a feleségedhez már hozzá nem fért, mert ez már miközénk való.

Helvig királybíró uram - a nép pajkos észjárása szerint - e pillanattól fogva ismét az istenhez fordult, kápolnát építtetett, búcsúkat járt, hogy most meg már az ördög is hadd haragudjék meg, és vigye el a feleségét.

De a felesége nem kellett az ördögnek sem, s ha azóta meg nem halt, ma már lehet vagy négyszáz éves.