A DZSENTRI-FÉSZEK

1885

AZ ELSŐ LÁTOGATÁS GERELYEN

Szeretem, becsülöm összes rokonaimat (mert nem tréfadolog a nexus), de mindig a legszívesebben voltam Kovács Páléknál az Alföldön, pedig távoli atyámfiai. Kényelmes házat vittek, melyből nem hiányzott semmi, még leány is volt három. Egyik szebb, mint a másik, s azonfelül jó partik, hetven-nyolcvanezer forint nézett egyre-egyre. Nyolcvanezer forintnak pedig már nagyon szép nézése van…

A véletlen úgy akarta, hogy éppen akkor érkezett a házhoz kérő, mikor ott időztem. Nyalka, szőke fürtös fiatalember, aki két predikátummal írta a nevét (lynkei és boróti Boróth Károly), csókolni való dzsentri-gyerek; ivott, lovagolt, kártyázott, s keresztnevükön emlegette a mágnásokat.

Vagy négy-öt napig legyeskedett a lányok körül, s akkor nekivágott bátran, megkérte a legidősebbet, Milikét.

- Látom vonzódnak egymáshoz - mondá az öregúr -, öcsémuram jó famíliából származik, nem ellenzem tehát a házasságot, de mindenekelőtt…

- Parancsoljon velem, urambátyám.

- Atyai kötelességem megtudakolni, hova viszi feleségét? - S mert illetlen Magyarországon az anyagiakat fürkészni, hacsak nem ilyen kerülő utakon, nyomban hozzátette: - »Mert nem szeretném, ha messze szakadna tőlem!«

- Biz az pedig messze van egy kicsit. Gerely puszta, Kassa mellett.

- Jaj, jaj - dörmögött Pál úr, csak éppen, hogy meg adja az ellenkezés színét. - Semmiféle maradékom nem járt ott. Hiszen az már egészen a világ végén van. (A fejét vakarta, mintha gondolkodnék.) Ejnye, ejnye! No iszen majd meglássuk. Szegény kis madaram, ha oly messze repül, tán nem is látom többé a fészkét. Minek is hívják azt a helyet?

- Gerely.

- Hogy legalább odataláljak, ha valamikor arra járok. Pedig most is volna dolgom Kassán.

- Bizony nagy örömet okozna urambátyám, ha meglepne.

- Kétszer sem mondom, hogy nem, ha az õszi munka meg nem hátráltat.

De nem öltögetem tovább ezt a közönséges párbeszédet, mert hiszen olyan az már, mint az ügyvédi keresetlevél, mindig ugyanaz, csak a Milike más benne, meg a Károly. A bepillantás az anyagi viszonyokba nagy idõ óta körülbelül ilyen diszkrét formában történik a dzsentri között.

Mondanom sem kell, hogy az õszi munka utunkat nem állta, engemet is rávett az öreg, s elindultunk egy szép napon a Gerely pusztát keresni.

Kassáig csak megvoltunk a vasúton, de bezzeg aztán ideges lett Pali bácsi, mikor a fuvarosok közül egyik sem tudott felõle. Hogy azt mondják, nincs olyan nevû puszta, de ha van is, nem lakhatik ott úriember.

- Te fiú, mit gondolsz? - kérdé sötét tekintetet vetve rám.

Vállat vontam, mert semmit sem gondoltam.

- Hallottad-e hírét a svihákoknak?

- Itt vagyunk a tartományukban, Pali bácsi.

- Haj, hej! No, ez szép történet lesz! De mégse hiszem, nem hihetem, hogy megcsalt volna. Hiszen olyan jó képe volt.

Végre akadt egy fiakkeros, aki emlékezett rá, hogy az uszolai országúton jobbról látta a táblácskát s festett kézzel (no, ez valósággal a gondviselés keze) s »Gerely felé« aláírással.

Természetesen mindjárt megfogadtuk. Lengyel Péternek hívták. Roppant fecsegõ fráter volt, egész úton járt a szája, a falvakban, amerre mentünk, mindén házat ösmert, s a gazdájáról tudott valami mulatságosat mondani.

- Itt ezen a gyepes portán Zsarátnoky Lajos lakik. Valaha gazdag úr volt, minden héten kétszer hozatta ki a kassai cigánybandát. Hanem egy idõ óta azt állítja, hogy süket lett, és nem hallja a muzsikaszót. Feszít, a bolond! Pedig a verebek is csiripelik, mi a baj a…

- Hát nem süket?

- Dehogy az, dehogy! Nincs már se hitele, se pénze, s készebb magát süketnek kiadni egy féléleten át, mintsem bevallani a cigánynak: »nem telik már a nótára, more…«

A luborcai pagony végén csinos mezei lakot értünk, mely vadszõlõvel volt befuttatva:

- Ez meg a Csapody Jánosé. Ni, éppen most fogják be a lovakat az udvaron. Hogy leeresztik szegények a füleiket. Hát hiszen csak honvéd-lovacskák… Huh, milyen sárkányok prüszköltek még ott tíz év elõtt! Hja, forog a világ, minden elmúlik, minden összetörik. Hanem okos ember ez a mi királyunk, kérem alássan. Nagyon, de nagyon okos ember lehet, hogy úgy kitalálta ezeket a kölcsönadott honvédlovakat. Enélkül már csak a szegény ember járna gyalog nálunk!

Lengyel uramnak mindenhez volt csípõs észrevétele. Kérfalván azt mondta káromkodva: »Itt is a borókaág uralkodik már, nem az armális.« Háncsiban fölsóhajtott ájtatosan: »Oh, én istenkém! Mikor állítod már meg a szaladozó földeket!«

Így ment ez faluról falura, mígnem az uszolai völgyhajlásnál, midõn már teljes lett a sötét színekbõl összerakott kép, elõbukkant az útmutató tábla: »Gerely felé«, és jobbra fordultunk a dûlõúton.

Milike apján nagy lelki nyugtalanság vett erõt, hogy milyen helyzetet találunk Gerelyen; a lovak csak lépésben mehettek a meredek hegyi úton, szemlátomást nõtt hát türelmetlensége, pedig szép tájék volt; hámlott kérgû nyírek, vén cserfák vetettek ránk árnyékot útközben, rezgõ fütty hangzott a sûrûségbõl. (Ezek a bolond madarak nem változnak - morogta Lengyel uram -, most is fütyülnek, mint a forradalom elõtt!) Jobbra a kopár dombon régi épület csonka düledékje barnállott, elvadult rózsák piroslottak a környéken, alant a völgy szájánál elhagyott malom búslakodik, kereke már sok esztendeje megállott, mert vize nincs többé. De ki az ördög látott ilyet, hogy a patak hagyta ott a malmot?

Mindenütt pusztulás, merre szem lát, pedig messze láthat, kivált a sziklás hegy tetejérõl, ahol egyetlen holt bükk mereszti szét töredezõ koronáját. Valami tréfás ember, aki fent járt, odaakasztott a gallyaira egy asszonyi kötényt.

Meglehet, babonából tette, meglehet, valami célzás, mintha az ormon hagyta volna a »signumot«, a zászlót, az ellenség, mely az õsi birtokot feldúlta.

- Nézz oda! - kiáltott fel e percben Pali bácsi.

Amint bekanyarodtunk a téglaégetõnél, hirtelen megnyílt a völgy tágasra, s egy vörös fedeles kastély ugrott elénk. Éppen mint a mesékben. Két búbos tornya volt, kilenc zöldzsalus ablakával mosolygott. A napfény beragyogta a címeres homlokzatát aranyosra. Csak éppen a kacsaláb hiányzott, amin forogjon.

Hanem akitõl kérdezõsködni lehessen, a juhász, ott állott a birkái mellett az út szélén.

- Miféle kastély ez, hej?

- A Boróth-kastély.

Pali bácsi örömében egy csomó hatost dobott neki, s örömteljesen hebegte: »Ez már valami, öcskös! Teringette faszekere!« Fiatalosan ugrott le a kocsiról a tornác elõtt, de senki sem jött fogadni.

- Hopp-hó! Ki van itthon?

Sehonnan semmi felelet, síri csönd honolt mindenfelé.

- Hüm! Csak nem egy elátkozott kastély, ahol az emberekbõl kövek lettek.

Az oldalt álló kisebb épületbõl szürke ruhás, kurta nyakú, zömök aggastyán ugrott elõ, arcát, mely olyan duzzadt volt, mintha üveget fújna vele, majdnem egészen benõtte a szõr, a lábain, noha õsz évadján vagyunk, vastag téli botos vala; a szemein pedig zöld ernyõ.

- Itthon van Boróth Károly úr?

- Nincs az idén - felelte az öregúr hebegve.

- Az ördögbe is - szólt Pali bácsi elszontyorodva -, hát hol van?

- A piski-i csatában - dadogta amaz.

Egymásra néztünk, hogy mire vegyük a feleleteket, midõn a magasból egy nõi szózat hallatszott:

- Ordítsanak az urak!

Hátrafordultam, hogy miért ordítsunk. Hát az udvar közepén az eperfa ágai közt takaros parasztleány ült, egyik meztelen lábszárát ingerlõn leeresztve, mert a szoknyája balszélét incselkedõ gally fölfogta. A szép piros képe össze volt majszolva eperrel.

- A számtartó úr nagyothall - mondá -, kiáltani kell neki.

- Az uraságot keressük.

- A méhesben lesz, majd elszaladok érte.

Lekúszott, mint a vadmacska, és elfutott Károlyért, aki megörült, mikor meglátott, megölelt mindkettõnket, bevezetett, helyünket nem találta, mire aztán a számtartó is látván a fordulatot, elõjött mentegetõzni; õ bizony azt hitte gubacskereskedõk vagyunk, azért mondta, hogy »nincs az idén« (mert nincs is, kérem alássan), továbbá pedig úgy rémlett neki, mintha azt kérdeznõk, hol vesztette el a hallását; azért felelte, hogy a »piski-i csatában«. (De hát nem akart õ ezzel semmi rosszat. )

Károly eközben ezerfélét kérdezett. Hogy van Milike? Mit üzent? Megtalálta-e medaliont, amit akkor elvesztett? Megvan-e még a Coki agár? (Hát persze, hogy megvan.) Beteg-e még a kis kanári? (Nincs annak, öcsémuram, semmi baja.) Míg így szóval tartott, azalatt csodálatosan elevenedni kezdett a holt kastély. Ajtók nyíltak, csapódtak az épületben, tányérok csörömpöltek, szolgálók viháncolása csengett oda-odakünn. Libériás cselédek jöttek elõ minden zúgból, mintha a földbõl támadnának.

Kovács bátyám egészen el volt kápráztatva. Hát még mikor a gazdag vacsorát feltálalták! Aztán a családi ezüst, a drágalátos lenfehérnemû a Boróthok hímzett címerével, aranycsíkos mezõn ágaskodó oroszlán, nyíllal a szájában… Hát csak szép dolog az, hiába!

- Helyes kis tanya ez, öcsémuram - mondá lelkesülten a vacsora után.

- Meglehetõs - felelte szerényen Károly -, csak az a baja, messze van a világtól.

- Eh, mit messze! - pattant fel. - Egy ugrás az egész! Aztán ez a fölséges levegõ! Ez kell az én Milikémnek.

- A levegõ kétségkívül szép dolog, de a társaság végképpen hiányzik. Nincs sehol a közelben úriember.

- Bolondság! Legalább pletykát nem csinálnak. Meglesznek maguk ketten is. Meg aztán hogy is hívják a számtartó urat?

- Antos Márton.

- Nos, az öregúr is itt lesz a téli estékre.

- Köszönöm szépen - kacagott fel Károly -, amióta ösmerem, mindig a piski-i csatát meséli.

Felkelt, s az asztal végén szuszogó öregnek, ki bambán meresztette szemeit a semmibe, pajkosan a fülébe kiáltott:

- Huhuhu! Antos bácsi! Hol hagyta el tegnap a csatát?

- Ott maradtunk, kérem - felelte jámboran -, hogy mikor Bem észrevette az oroszokat a nagyítóüvegen át…

- A Milikének igazi kincs lesz az öreg - vágott közbe élénken Pali bácsi.

- Alig várom, hogy egészen neki adhassam. Hanem ahhoz még elõbb Milike kell.

- No, emiatt csak nem fogunk fennakadni. Elhozhatja, kedves öcsémuram, akár a jövõ héten.

MÁSODIK LÁTOGATÁS

Természetesen megtörtént a lakodalom nehány nap múlva.

Károly elvitte Milikét Gerelyre, én elszármaztam Pestre, s azóta elnyelte õket elõlem a távolság.

Egy egész év elmúlt, míg egyszer arra határoztam magamat, hogy hipp-hopp, a gerelyi kastélyban termek, meglepem õket. Úgy is lett. Egy reggel ott álltam a tornácon plédemmel és a táskámmal.

- Itthon van a nagyságos úr? - kérdém egy künn ácsorgó nõcselédtõl.

- Nem lehet bemenni, mert az urak alkalmasint nincsenek még felöltözve.

- Ilyenkor? Tíz órakor?

- Mikor lustálkodjanak - felelte pajkosan -, ha most nem, a mézes napokban?

Bizalom bizalomért. Dévajkodva csipkedtem meg a gödrös arcát.

- Uccu, lelkem! Be sok lehet a méz maguknál, ha négyszáz napig tart belõle. Hisz már egy esztendeje múlt a lakodalomnak.

Rám vicsorította az apró fehér fogacskáit gúnyolódón:

- Oh, be tudja! No lám! Hát nem négy nap elõtt volt?

- Ne beszéljen bolondokat.

- Márpedig szombaton volt, és most kedd van.

- Jól van, jól, de én a Boróth úrról beszélek.

- Hát én is a Boróth úrról beszélek.

- Elég már. Menjen be, nézze meg, bemehetek-e?

Egy félperc múlva kiáltott:

- Tessék!

Csupa idegenek ültek egy asztalnál reggelizve. Két élemedett asszonyság, egy fiatal nõ fehércsipkés hálóköntösben s egy sötétbarkójú uracs.

- Mi tetszik? - kérdé az utóbbi elém lépve.

- A háziurat keresem.

- Én vagyok - szólt könnyedén.

- Boróth urat - javítottam ki magamat.

- Igenis, én vagyok.

- Ön? - hebegtem megzavarodva. - Hogy izé… hogy is tetszik mondani? Bocsánat, uram, de ez… miképp is fejezzem ki magamat? Hiszen az én Boróth barátom, aki a Milikét elvette…

- Az bizonyosan más Boróth volt.

- Nem, nem! Ez a Boróth, ez a gerelyi Boróth. Boróth Károly.

- Ah, a Károly! Hallottam valamit felõle, de nem ismerem személyesen. Én Boróth György vagyok. Kihez van különben szerencsém?

- Bibithy István.

- Bibithy! Hisz akkor hát itthon vagy - kiáltott fel kedves élénk hangon. - Ösmerem a famíliádat. Ugye, szabolcsiak vagytok? Bibithy Gáspár jó pajtásom. No, ez derék! Hamar széket ide, tudom, nem reggeliztél még. Igaz ni, anyósom, Ring Jánosné; a feleségem nagynénje, madame Monfort bécsi bankárné. Ez meg a feleségem, Mária nostra, mert most még a mindnyájunké egy hétig, de ha a mama és a néni elmegy, akkor csak Mária mea lesz.

S ezen a rossz ötletén olyan édesen tudott kacagni, hogy átragadt a derû énrám is.

- No látod - fecsegett tovább. - Hiszen elfelejted te azt lassankint, hogy más Boróth-hoz kerültél. Nem eresztlek ám haza egykönnyen.

- Én még mindig azt gondolom, hogy Károlyék tréfát csinálnak velem, s várom õket, amint valamelyik ajtón belépnek.

Mohón a szavamba vágott, majdnem bosszúsan:

- Ne feszegessük. Egy szót se többet. Teát iszol vagy kávét?

- Mert mégis furcsa, kérlek, hogy hová lettek.

- Hát tudom is én! Alkalmasint még most is élnek, ha meg nem haltak.

- Megvetted a birtokot?

Izgatottan tolt elém egy sonkás tányért.

- Nem parancsolsz ebbõl? Apropó. Pesten lakol? Természetesen jársz a kaszinóba. Mennyibe megy most point-ja a pikének?

- Nem tudom, mert… - hebegtem zavartan - mert nem olvasom a gabonaárakat.

Rám nézett e visszás feleletre, ha nem vagyok-e megbolondulva, mire elvörösödve kaptam le szemeimet a terítékrõl és edényekrõl. Ugyanazok a címerek, színes hímzések, melyek Károly idejében, s hogy még jobban elveszítsem fejemet, az öreg Antos számtartó kellett hozzá, aki éppen most ment el az ablak alatt, mint valami kísértet, nesztelen botosaiban.

- Hát megvan a számtartó is? - kiáltottam fel.

- Meg.

- És nem szólt neked semmit Károlyról?

Gyuri fejét rázta, hogy nem, s aztán kelletlenül hadarta:

- Pedig kérdeztem is Antostól, de nem ér rá a szenvedélye miatt… mindig azt a boldogtalan piski-i csatát beszéli.

Azután is elõhoztam még néhányszor Károlyt napközben, de mindig elboronálta, némelykor ijedt arccal. A szép Mária nostra egyszer közbe is szólt:

- Hogy mit emlegetnek magok?

- Semmit, édesem, semmit.

A mama mindannyiszor letette a kötését, s hiúz szemeit fürkészõn szegezte ránk. Utoljára magam is rájöttem, hogy legjobb itt hallgatagon megelégedni az egyik Boróth helyett a másikkal. Hiszen Gyuri is pompás fiú, vidám kedélyû, kellemetes. A hölgyek meg éppenséggel derék, nyájas teremtések.

Úgy jöttem, mint idegen, s úgy mentem el tõlük másnap a fogatjukon, mint százesztendõs ismerõs. A kis menyecske a kendõvel integetett búcsút az ablakból, Gyuri pedig utánam is kiabálta: »Elvárlak, öreg, minél elõbb.«

A négy fekete paripa prüszkölve röpített, míg én gondolkozva hunytam be szemeimet, hátradõlve az ülésen.

Mit is nézegettem volna? Hisz minden ismerõs volt tavalyról.

Az út, a cséza, a lovak és a szerszám a lovakon.

A csengõk most is vígan szóltak, csattok, karikák kevélyen csörögtek.

HARMADIK ÉS UTOLSÓ LÁTOGATÁS

Nemsokára külföldre kellett mennem, s a magyar dzsentrivel nem találkoztam sehol, csak a »Budapesti Közlöny«-ben, az apróbetûs részében. Járatom ezt a lapot. Érdekes. Akárcsak egy dzsentri kaszinó. Szépen egymásután oda szállingóznak az ember ismerõsei. Ott mindig találhatni valakit a societasból.

Fölnyitod a reggelid mellé, és felkiáltasz: »Ah, ni, a Kamuti Miska megérkezett!« A másik lapra fordítasz: »Ohó, már a Csetei Feri is itt van!« Ejnye no, mennyire sietnek ezek a gyerekek…

Hanem van ott aztán a tekintetes urak beérkezésén kívül néha egyéb is. Pályázatok megüresedett hivatalokra. Hja, az okos ember a kórház mellé építi a patikát!

Egy ily hivatal üresedett meg Kassán, melynek elnyerése végett rögtön odautaztam, s ha már Kassán vagyok, gondoltam magamban, átrándulok egy délután Gerelyre, megnézni, mi lett azóta az én kedves Gyuri pajtásomból. Úgy látszik, jól megvan. Nem volt hozzá szerencsém a »Budapesti Közlöny«-ben.

Éppen tisztogatták a búbos tornyú kastélyt, mikor udvarára értem, ajtók, ablakok ki voltak nyitva, béres asszonyok mosogatták a tábláikat, a túlsó szárnyát meszelték, bent súroltak, fent a fedelen pedig a tört cserepet pótolták. Az öreg Antos az eperfa alatt ült, a munkára ügyelve, szortyogtatta hosszúszárú pipáját.

Megörült, mikor meglátott, mert roppant unhatta magát.

- Mi történik itt? - kiáltám a fülébe.

- Az, ami nagyon gyakran. Menyasszonyt várunk a házhoz.

- Meghalt a Gyuri felesége?

- Gyuri! - mormogta ráncos homlokát nyomogatva. - Melyik is volt a Gyuri? A szõke? Nem. Az alacsony? Nem, nem, a barna volt az! Jaj, jaj, hol van az már! Az ördög emlékeznék mindnyájára.

- Hogyan! Már nem a Boróthoké a kastély?

Bozontos szemöldjeit felhúzta a homlokára úgy, hogy ott karikák képzõdtek a kidudorodott ráncokból, miközben a fejét rázta, és az ujjával kalimpált a levegõben annak jeléül, hogy nem értette a kérdésemet. Mint egy beteg medve, becammogott a melléképületbe, ahonnan egy tubust hozott elõ, s a markomba nyomta.

- Azt kérdeztem - ismétlém a hangcsövön át -, hogy a kastély mióta nem a Boróthoké?

- Most is az övék.

- Melyiké?

- Egyiké sem.

- Nem értem.

- Mert a mindnyájuké.

- Még kevésbé értem.

- Menjünk a kertbe - dünnyögé, óvatosan lépkedve botosaiban a maltergödrök között.

A kert végképpen el volt hanyagolva, laboda, muhar, zsálya verte fel a virágpadokat, a licéumtövis és vadbokrok elhatalmasodtak. Bozót elállta az utakat, vadkomló befonta a bozótot. Egy bolondos malac valahogy betévedt az indák, iszalagok közé, és sehogy sem bírt visszavergõdni az anyjához, aki ott feküdt röfögve hanyatt az egykori halastó piszkos iszapjában, s orrlyukain át élvezettel szítta be a szamócaillatot.

Antos úr sóhajtozva rázta ki a pipája mocskát egy hófehér liliom kelyhébe.

- Itt majd ráakad valami béres. Elteszem neki. Igaz, mirõl is beszéltünk? Emlékszem már - hogy nem érti az állapotokat. Elhiszem… hüm! Hanem én tudom a dolgot. Ez a birtok, uram, egy különc Boróthé volt évek elõtt, aki utódok és közeli rokonok híján a név kedvéért mindenét a Boróth-famíliának hagyta. Ott vagyok aláírva a végrendeletén. De a Boróthok nem osztották fel…

- Úgy?

- Úgy ám, mert egy egész falu van belõlük valahol Trencsén megyében. Egy egész falu, uram! Mi jutott volna egyre-egyre? Svihákok, nagy svihákok, így sokkal több hasznát veszik.

- Hogyhogy?

- Mind ide járnak házasodni.

- Ah, igazán? No, ez eredeti ötlet tõlük!

- Innen kérik meg a jó partikat, és ide hozzák… aztán eltûnnek egy idõ múlva, helyet adva a következõ Boróthoknak. Mert sok van ám. Csak úgy önti õket az a Trencsén megyei falucska.

- De hát mit szólnak ehhez a lányok apái és mamái, mikor megtudják?

- Mit szólnak? - tört ki Antos úr mélabúsan. - Az az õ dolguk! De mit szóljak én, hogy minden negyedévben más gazdám van. Nagy keserûség az, uram! Mikor megszokom eggyel, másik jön. Pedig jó fiúk, mind megszeretem… De lehetetlen velök… lehetetlen… elmennek, ki nem hallgatják az embert.

Elmosolyodtam panaszán.

- Ahá! pedig ugye a piski-i csatát beszéli nekik?

Összerázkódott és szürke szeme megcsillant az ernyõ alatt.

- Ott voltam személyesen! - dadogta. - Milyen nap volt az! Oh, istenem! Most harminchárom éve annak... Azaz, lássuk csak…

Hiábavaló volt minden erõlködés, átterelni még egyszer a kastély-témára.

Belezökkent a saját kerékvágásába, s ment… ment… lehetetlenség volt megállítani.