A KEMÉNY GÁBOR ELŐDJE

1885

Körülbelül két évtized elõtt nagyon ismeretes alak volt Debrecenben az öreg Balla Károly bácsi.

Akármikor megtette, a legderültebb nyári napon, hogy a százrétû köpenyegével ment végig a debreceni fõpiacon, mire sajátságos mozgás, zsibongás támadt mindenfelé. A kofák kezdték felvonni a sátorokat, s a féltett portékájukat mohón kapkodták, a sétáló úri asszonyok megkettõztették lépteiket, a virágcserepeket az ablakokból egész utca hosszat kezdték kirakni az udvarokra, míg ellenben az apró gyerekeket az anyák mindenünnen hazakiabálták. »Lacika, Mariska, hol vagytok, hamar jertek, nyomban esõ lészen.«

S mindez a roppant mozgalom csupán azért kereke lett egyszerre, mert Balla bácsin rajta volt a százrétû köpenyege.

Az nem tesz semmit, hogy az égen annyi felhõ se volt, mint a tenyerem, el nem hibázza azt az öreg Balla: olyan bizonyos, hogy esõ lesz akkor, ha õ a köpenyegét fölveszi, mint a halál.

Negyven esztendõ óta kutatja az égiek titkát, naplót vezet minden óráról, jegyzékbe veszi a szelet és a nagyobbik testvérét a vihart hogy jön, hogy megy, miképp viseli magát, kitanulta egészen a járását, jegyzékbe veszi az esõt, a ködöt, egyszóval az öt ujjában van a meteorológia: elõtte ugyan el nem titkolhatnak abból egy szemernyit sem, ami az égen történik.

És valóban, Balla bácsi valóságos csodákat mûvelt a maga tudományával éppúgy, mint másfélszáz év elõtt Hatvani István uram.

Mikor 1854-ben az angol-orosz háború volt, az akkori angol hadügyminiszter egyszer csak kap egy levelet Pótharasztiból magyar nyelven.

Sokáig szaladgált vele fûtõl fához, hogy mi lehet ebben a levélben, míg végre fölkutattak egy embert, aki le tudta fordítani.

A levél így szólt:

»Miniszter úr!

A jövõ augusztus hó 10-én éjjel 1 órakor óriási vihar fog dühöngeni a Fekete tengeren: azért hát legyen vigyázattal a miniszter úr a belloglavai öbölben horgonyzó hadihajókra.

Barátságos indulattal maradtam a Tekintetes úrnak

alázatos szolgája

Balla Károly«

A hadügyminiszter jóízûen nevetett ezen a furcsa levélen, és fidibuszra gyújtott vele, de tudom, nem nevetett aztán augusztus 11-én, mikor megkapta a sürgönyt a reggelije mellé, hogy egy óriási vihar tönkre tette, összeroncsolta az angol hadihajókat a belloglavai öbölben.

Bezzeg kiszedte volna most már szívesen a szemetes kosarából az elhajított levelet, hogy a magyar jóssal érintkezésbe tegye magát, de ki tudja hol volt a levél, s mi volt a jósnak a neve.

1860-ban egy cikk jelent meg a Wanderer egyik márciusi számában, hogy június 23-án Angliában nagy vihar lesz.

A cikket el is küldte a szerkesztõ mint kuriózumot az angol kormánynak. Nem tudom melyik miniszternek jutott a kezébe (mert nem minden országban van az idõjóslásnak külön minisztere, mint minálunk), elég az hozzá, hogy a miniszter megint csak elcsapta a Wanderert (mert bizonyosan nem az akkori hadügyminiszter volt), és csak akkor tátotta szemét, száját, mikor június 23-kára beköszöntött az a rettenetes vihar, mely Windsorban a királyné kertjébõl az õs fák felét tövestõl kiszaggatta.

Az angol miniszter most már megkérdezhette volna a »Wanderer« szerkesztõségétõl, ki az a Balla? De nem tette, mert hát olyan viharok is vannak, melyek a minisztereket söprik el, s az elsöpört miniszterek aztán nem törõdnek többé semmivel.

Hanem ha az angolok nem akarták észrevenni Ballát, észrevette õt a Magyar Tudományos Akadémia (az aztán az igazi csoda, ha az Akadémia vesz észre valamit), s megválasztotta tagnak.

Ez okozta a vesztét.

Hogy magát kitüntesse, urbi et orbi kihirdette, hogy Magyarországon 1859. dec. 23-án a délutáni órákban nagy vihar lesz.

Ki volt ez neki biztosan számítva: vígan várta pótharaszti magányában a nagy vihart.

És várta az egész közönség, melyet a hírlapok közlése figyelmessé tett.

De a vihar fogta magát, nem jött el.

Képzelhetni a szegény ember kétségbeesését.

Olvastam a naplóját, amit óráról órára írt, mutatják a betûk, hogy remegõ kézzel.

Délután 3 óra. A vihar még mindég nem jön. Aggódni kezdek. Az égen semmi folt. A természetben csöndes minden. Megfoghatatlan!

Délután 4 óra. Kínos várakozásban ülök az ablaknál, a hó apró pelyhekben szitálni kezd. De még semmi remény. Megölöm magamat.

S így ír óráról órára egyre reménytelenebbül, míg végre mintegy fölkiáltani látjuk esti 6 órakor:

»Meg vagyok semmisülve. Hiába éltem. Az ég hazudik. S az emberek azt fogják hinni, hogy én hazudtam.«

A vihar elmaradt egészen, s csakugyan mindenki azt hitte, hogy a hírre kapott tudós nagy tudománya íme nem ér egy pipadohányt sem.

E kudarc után megtört az öreg kedélyben, testben egyaránt, s az Akadémia is levette róla a kezét. Nevették ezentúl.

Örömtelen napjait arra használta, hogy kinyomozza, hol és miben hibázott. Annyira bízott tudományában, hogy még akkor is hitt benne, mikor megcsalta.

Egy nap, alig néhány nappal a halála elõtt, midõn betegen feküdt már, könyvei közt babrálván még most is, élesen fölkiáltott.

A házbeliek berohantak.

- Mi baj van?

- Megtaláltam a vihart! - kiáltá lihegve, míg apró szemei dühben égtek.

- Miféle vihart?

- A kudarc okát találtam meg. Én az Akadémia almanachját használtam a számításaimhoz. No, nekem betett ez az Akadémia. El van hibázva az almanachja! Itt van, ni december 23-ika. Ide van írva »hold a földközelben«. Oh, ha tudtam volna, ha tudtam volna - tördelé a kezeit -, hogy az Akadémia kiadványaiban nem lehet megbízni? Itt van, világosan rájöttem, hogy ennek kellett volna ott állani »hold a földtávolban«. Így természetesen nem lehetett meg a vihar. Oh, én szerencsétlen!

*

Így beszélték el nekem ezt a történetet, s én azt a tanulságot merítem belõle, hogy a mi Akadémiánkban még a tudós is tudatlanná válik.