EGY MODERN KISASSZONY ANTIK KÖNTÖSBEN

1885

El sem hinnék önök, milyen bolond leány volt hajdan Kovács Borcsa. Annyira elbizakodott lett, hogy ő a legnagyobb parti az Alföldön, s annyi sok középkori regényt olvasott el hogy tökéletesen beleélte magát az ókori királykisasszonyok szerepébe, akik előbb valami nagy dolgot kívántak az imádójuktól, s csak aztán boldogították a kezükkel.

Az első kérője ezelőtt nyolc évvel egy vasúti hivatalnok volt, névszerint Schlimmer Károly úr, csinos barkójú, magas termetű fiatalember. A lányok majd megbolondultak utána, de a mi Borbálánk hideg maradt midőn megkérette, s így szólt:

- Jöjjön el hozzám három nap múlva, egy kérdést fogok önhöz intézni.

Károly úr eljött harmadnapra dobogó szívvel, de fáradtan, halaványan, mert nem aludott azóta, mindig azon töprengett, mi lehet az a kérdés?

- A kezem az öné - így szól ünnepélyesen a szép Borcsa -, de egy föltétel alatt…

- Minden föltételt elfogadok, kisasszony.

- Azon föltétel alatt, ha helyesen felel meg kérdésemre.

- Kérdezzen, kisasszony!

- Íme, hallja tehát. Ha ön San Franciscóból New Yorkba indul, ami hét napi út a vasúton, s miután tudvalevőleg naponkint két vonat indul New Yorkból San Francisco felé, hány vonattal találkozik ön szemben?

A fiatal vasúti tisztviselő gondolkodott egy darabig, s azután remegő hangon felelte:

- Tizennéggyel, kisasszony.

- Nem találta el, uram - mondá Borcsa -, ajánlom magamat. Én sohase leszek az öné.

Ezzel otthagyta a faképnél Károly urat.

A Borcsa apja eleget zsörtölõdött emiatt, de a leány határozott maradt.

- Gyenge ítélõ tehetsége van - mondá -, én okos férjet akarok.

*

A következõ esztendõben egy katonatiszt vetett rá szemet a bálokon, és rá a böjtben megkérette.

- Én imádom kegyedet, kisasszony, s kérem a kezét.

- Én is szimpatírozom önnel, hadnagy úr, de fejtsen meg nekem elõbb egy dolgot.

- Rendelkezésére állok.

- I. Napóleon egyszer meglátogatta a kórházakat - kezdé Borcsa -, ahol egy lábadozó félkezû katonával eredt szóba, ki rá nem ismert a köpenyébe burkolt császárra.

»Önnek, úgy láttam, érdemrendje van« - szólt a császár.

»Van bizony.«

»De csak érdemkereszt.«

»Nem „csak” az, tiszt úr« - jegyzé meg kevélyen.

»De mi az még a „sas-rendhez” képest?«

»Hja, a „sas-rend”, az nem a magam formájú szegény emberek számára van kigondolva.«

»S ha én adnék önnek egy „sas-rendet”?« - szólt a császár.

»Kicsoda ön?«

»Én Napóleon vagyok.«

A katona elsápadt, és térdre készült roskadni.

»Ne ceremóniázzunk, barátom. Én megadom önnek a „sas-rendet”, de hadd hallom, mire képes ön ezért?«

»Mindenre, fölség.«

»Úgy? Fogja tehát ezt a baltát, és vágja le vele a kezét.«

A katona abban a szempillanatban fölragadta az ott heverõ szekercét, és levágta vele a kezét… hát már most, mondja meg nekem hadnagy úr, mi volt ebben a katonában a nagyobb, a hiúság-e vagy a bátorság?

Ezt kérdezte Borcsa a hadnagytól. A hadnagy ötölt-hatolt:

- Mindenesetre nagy bátorság volt, kisasszony.

Boriska felkacagott gúnyosan:

- Ha bátorság volt, hát legyen önnek is bátorsága hazavinni tõlem a kosarat. Adieu, hadnagy úr!

A Boriskát most is összeszidta az apja.

- Felületes ember a hadnagy - mentegeté magát -, sohasem lehet belõle generális.

*

Híre ment a leány nevetséges kötekedéseinek, és ostoba találós meséinek; a fiatalemberek megijedtek tõle, maga az apja is váltig pirongatta (sohasem fogsz így férjhez menni, te golyhó), s megígértette vele, hogy a következõ kérõnek már nem tesz fel kérdést.

- Ígérd meg, kedves leányocskám.

- Itt a kezem rá.

Ezen ígéret után édesapja csakhamar egy fiatal természettudóst mutatott be nála mint kérõt. A vizitkártyáján ott állott: »Koczka Ferenc, az akadémia l. tagja.«

- Ön ugye kálvinista - kérdé Boriska -, de bocsánat, édesatyám az ön nevében kikötötte, hogy semmi kérdést se m fogok önhöz intézni. Nem is teszem. Pedig már készen volt a kérdésem: azt akartam öntõl megtudakolni, miért hívják ama híres hotelt »Matschaker Hofnak«? Ön persze nem tudta volna. De elengedem önnek ezúttal, s magam beszélem el kivételképp, honnan nyerte a nevét. Tudom, hogy érdekelni fogja a történet.

- Oh, mindenesetre. Mondhatom kíváncsi vagyok rá.

- Mikor a ház fundamentumát ásták, találtak a földben egy korhadt fát, mely hasonlított egy koporsóhoz.

- Ah.

- A ládát felbontották, s abban egy kis bádog szekrény volt. Természetesen azt is fölbontották, s képzelje, mit találtak benne?

- Nem bírom elgondolni, kisasszony.

- Képzelje csak, nyolc darab kisebb-nagyobb matschakereket. Volt köztük akkora is, mint az öklöm, de persze kisebb is. S innen van a »Matschaker Hof« nevezet.

- Mindenesetre érdekes történet - vélte a természettudós.

Boriska ezúttal is fölkacagott, és beszaladt a szobába, otthagyván a kérõt a faképnél.

- Mi volt ez? - korholá ismét az öreg Kovács.

- Az, hogy ez nem tudós, hanem egy ostoba fráter, aki roppant fél elárulni tudatlanságát.

*

A következõ nyáron az elõpataki fürdõben egy fiatal színmûíróval ismerkedett meg Boriska.

A leány nyájas volt hozzá, kedvet kapott tehát pályázni. (Hiszen már eleget próbált a Teleki díjaknál.)

- Ön nõül akar engem venni? De tudja ön azt, hogy mindenkinek egy kérdést szoktam feladni?

- El vagyok szánva mindenre.

- Akkor figyeljen. Két sportsman összebeszélt, hogy õk ezentúl megfordítják a lóversenyek metódusát: felülnek a lovakra, s az vigye el a díjat, amelyiknek a lova késõbben ér be. Úgy is lett. A két úr kiállt a turfra, de nehogy a másik sanszait nevelje, egyik se akart mozdulni, hiába adta meg a versenybíró a jelt az indulásra.

»No, mozdulj már« - nógatta társát az egyik.

»Nem vagyok bolond, te mozdulj elõször« - ellenveté a másik.

S ott álltak mozdulatlanul, mindenik erõsen fogva a maga lovának a kantárját a publikum nevetségére, midõn arra megy egy idegen, és kérdi: mit állnak ott?

Megmagyarázták neki, hogy így és úgy fogadtak, s most már egyik sem akarván veszíteni, tehát mozdulni sem, a fogadás eldöntése lehetetlen.

Az idegen elmosolyodott.

»Nem éppen lehetetlen - mondá -, én kitaláltam a módját.«

Egy-két szót súgott a fülükbe, s a következõ percben már eszeveszetten száguldott a két lovas, dühösen verve és nógatva az alattuk levõ paripákat.

Mondja meg nekem, kedves íróbarátom, mit mondhatott a két sportsmannak az idegen?

A színmûíró egy félóráig törte a fejét, de nem tudta kitalálni.

- Önbõl sohasem lesz jó színmûíró - mondá Borcsa. - Önben nincs találékonyság. Isten önnel.

*

Borcsa szeszélyeinek híre ment mindenfelé. Úgy rettegett tõle a fiatalság, mint amazoktól az ókori kisasszonyoktól, akik karóba húzatták a kérõk fejét.

Borcsa nem húzatta karóba, hanem megvizsgálta a fejeiket belülrõl. S ez se valami mulatságos dolog.

Asszonyt olcsóbban is kap már az ember.

Elkerülték, pártában hagyták. Négy év telt el anélkül, hogy csak közeledett volna is valaki.

A szegény öreg Kovács már beletörõdött egészen, hogy nyakán szárad a leány, midõn egy bálon a »Damen-Wahl«-ban, maga a Borcsa választott ki egy szõke táncost, valami Bernolák nevû megyei iktatót.

- Miért nem jár ön hozzánk? - kérdé szelíden az iktató úrtól.

- Nem vagyok én ahhoz elég okos - felelte szemérmetesen.

- No, csak nem kell tõlem annyira megijedni.

- Nem értek én a talányokhoz.

- Ugyan hagyja el, régen volt az.

- De iszen hallottam én, miket kérdezett a kisasszony a vasútastól, a hadnagytól, a tudóstól és az írótól, beleveszne abba az én eszem. Egyet se tudok én azokból megfejteni.

- Jól van - szólt kacér mosollyal -, bebizonyítom önnek, hogy nem vagyok olyan kegyetlen. Nemhogy kérdeznék öntõl, hanem ha holnap eljön hozzánk, hát megmondom a San Franciscó-i vasutat.

Az iktató másnap elment Borcsáékhoz. Az illedelem kívánta.

- Hát lássa a vasúti tiszt azt mondta, hogy tizennégy vonattal találkozik útközben New Yorkig; de ez nem igaz, mert huszonnyolccal találkozik, miután az elõtte való heti vonatok is ott jönnek, különbözõ distanciákban a pályán, s ezeket se kerülheti ki.

Az iktató elkezdett egy kicsit gondolkozni, s felkiáltott:

- Valóban úgy van.

Borcsa mindenféléket beszélt neki azonkívül, kedvesen csevegett virágairól, madarairól, mikor elment, a kapuajtóig kikísérte nyájasan:

- Ha holnap ismét eljön, elmondom önnek a Napóleon-féle talány kulcsát.

Az iktató másnap is eljött.

- A katonatiszt ostoba volt - szól Borcsa -, arra felelgetett nekem, hogy a félkezû invalidusnak az a tette, hogy a sas-rendért a fejszével elvágta a kezét, bátorság volt-e vagy hiúság - holott észre kellett volna vennie, hogy lehetetlen azt a kezet elvágni, amelyben a szekerce volt.

Sokat nevettek ezen együtt, a pamlagon egymás mellett ülve.

- Holnap meg fogja ön tudni a matschakereket.

A szegény iktató harmadnap is eljött.

- A matschakerek egy ostobaság - kezdé nevetve a vénleány -, a tudós megjárta vele. A matschaker-talányban az a vicc, hogy a matschakerek semmit sem jelentenek. De az én akadémikusom tettette magát, hogy õ tudja, mik azok a kisebb-nagyobb matschakerek, s én ebbõl láttam, hogy üres ember, aki csak a látszatra dolgozik. Az ilyeneket soha ki nem állhattam. Kiadtam neki az utat.

- Jól tette, kisasszony.

Egész késõ estig trécseltek, ábrándoztak, Boriska hímzett, s az iktató a Bartók szerelmes verseit olvasta, neki.

Az elválásnál így szólt Boriska:

- Holnap meg fogja hallani a sportsmanok esetét.

Az iktató eljött a következõ nap. Hova is mehetett volna egyebüvé? Megszokta már itt tölteni a délutáni óráit. Önkéntelenül is idehozta volna a lába.

- A sportsmanok dolgához már némi találékonyság kell, s ez nem volt az íróban. Mert mikor a két versenyzõ mozdulatlanul állt a turfon a saját érdekében, az idegen csupán egyetlen, olyan modust súghatott nekik, ami azokat nyargalásra késztheté.

- S mi volt az?

- Azt súgta nekik: cseréljenek önök, uraim, lovat.

S azok rögtön lovat cserélvén, mindenik a másik lovával akart gyorsabban beérni.

*

Boriska ma egész délután zongorázott. Az iktató elandalogva, olvadó szívvel hallgatta.

Este, amikor elbúcsúzott, az iktató azt kérdé búsan a leánytól:

- Nem volt több kérõje, kisasszony?

- Nem. Több kérdést nem tettem, hanem ha mer, jöjjön el holnap, még önhöz intézek egy kérdést.

- Eljövök, kisasszony - hebegte zavartan, mert tökéletesen benne volt már a vénlány hálójában.

Másnap mikor eljött, Boriska megfogta a kezét, s csupán azt kérdezé szemérmesen, szemeit lesütve:

- Akar ön engem nõül venni?

(A költõi igazságszolgáltatás az lenne most már, hogy én az iktatóval azt feleltessem erre a könnyû kérdésre, amit a nehezekre feleltek a többiek, de bánom is én a költõi igazságszolgáltatást.)