A MODELL

1885

Gyakran szoktam megfordulni a piktoroknál. Víg fiúk, kellemes életet visznek. Az õ mesterségük nem olyan rideg, mint a miénk, mert õk modellek után dolgoznak. A szép leányok és menyecskék nem ritkák az õ atelier-jükben.

Sok mindenféle rajzot és elbeszélést írtak már a modellekrõl. De engem mégis meglepett egy eset, melynek szemtanúja voltam.

Az egyik festõ barátom, akivel naponkint találkozni szoktam a kávéházban, egy este dicsekedett elõttünk.

- Fölséges modellt találtam. Oly szép, mint egy madonna, vagy még annál is különb. Csupa üdeség, csupa harmat.

- Hol szerezted?

- Egy emberem van, egy ex-takács, annak szoktam adni megbízást.

- Mit szándékozol festeni?

- Egy nimfát, amint vékony, majdnem átlátszó lepelben kilép a vízbõl.

- Teringette! És alkalmas?

- A legszebb arc, melyet valaha láttam, a legtökéletesebb termet, s vegyünk hozzá igazi Loreley-hajat. Észbontó leány, barátom. Oh, micsoda kép lesz az! Megnyerem vele a nagydíjat!

- S te csak a képre gondolsz?

- Hát mi másra?

- Az ördögbe is, a szép leányra.

- Eszembe sem jutott. Ha én képet festek, én csak a mûvészetemre gondolok.

- Oh, ti mindnyájan naivok vagytok. Hogy hívják a leányt?

- Molnár Zsuzsika.

- Árva?

- Nem, egy szegény szûrszabó özvegyének a nagyobbik lánykája, aki az én ex-takácsommal lakik egy pincében. Az anyja beteg, pénz kell orvosságra., azért határozta rá magát, hogy ülni fog.

- Ült már?

- Nem, holnap kezdi. De félek tõle, meggyûlik vele a bajom, mert nagyon szégyenlõs.

- Nem bánod, ha holnap meglátogatlak az atelier-edben?

- Elvárlak.

Másnap délelõtt beállítottam a mûvész lakására; hanem mikor éppen ki akarom nyitni a mûterem ajtaját, hangos nõi sírást hallok belülrõl.

Tehát a kicsike sír?

Vajon mi történhetik bent?

Biz én megtettem azt az indiszkréciót, hogy bekukucskáltam a kulcslyukon.

Károly barátom térdelt ott egy mennyei jelenség elõtt. Oh, a kópé! A farizeus! Pedig hogy fogadkozott tegnap.

No, ezt a poétikus jelenetet nem rontom el, hanem magam is végignézem.

A leány ott állt kivörösödve, mint a láng, a mellénykéjét kikapcsolta, és lehúzta a félválláról, láttatni engedve gyönyörû idomait.

A festõ elõtte térdelt összetett kezekkel:

- Oh, ne ellenkezzék. Lássa, boldogságom függ ettõl. Hiszen senki sem látja.

(Ejnye, gonosz csont! - suttogtam magamban.)

- Nem, nem, eresszen, én elmegyek - lihegte szakadozottan. - Én itt nem maradok. Én azt meg nem teszem ezért a kerek világért, amit tõlem kíván.

Az ártatlanság hava fehérlett a gyermekleány homlokán, s szûzies szemérem fénylett a könnyeken keresztül az igézõ pillák alatt.

- De hiszen nem akarok én semmi rosszat. Hát mi van abban, hogy leveti a ruháját egészen, s ebbe a finom lepelbe burkolózik? - esengett Károly.

(Oh, te mennyei birka! Hát csak errõl van szó?)

- Vegye úgy - folytatá -, mintha itt sem volnék, mintha senki sem látná.

- Nem, nem - kiáltá a leány dacosan -, eresszen.

- De gondolja meg, kisasszony, hogy dupla árt fizetek óránként, hogy édesanyja meggyógyul, ha jó ápolást nyerhet, ha kegyed pénzt visz haza.

- Meghalnék - nyögte bágyadtan -, meghalnék a szégyentõl.

- Térdeimen kérem, Zsuzsika. Örökös hálára leszek kötelezve. Itt van ez a Krisztus-kép a falon: itt esküszöm meg magának elõtte, hogy még egy illetlen tekintettel sem akarom megsérteni. Nem olyan dolog ez, amit szégyenelni kellene. A festõ csak annyi, mint az orvos. Hányszor tették meg már grófnõk és hercegnõk, hogy minta gyanánt ültek a festõknek. Vesse le már azt a mellényt. Engedje, hogy lehúzzam.

Lehúzta a másik válláról is, a leány megdermedve nézte.

- No, most a szoknyákat oldozza ki… Essen keresztül rajta! Ne féljen! Csak a macska fél, de a Zsuzsika nem fél. Édes kisasszony, ne legyen olyan gyerekes… Hiszen már nagyleány.

- Hisz éppen az, éppen az! - kiáltá szívszaggatóan.

A mûvész hozzáugrott, s egy pajkos mozdulattal kieresztette a bogot. A kis perkálszoknya lecsúszott a padlatra.

Most volt még csak igazán szép!

- No, még a többit, no még egyet…

- Nem, soha! - mondá tompán. - Eresszen, vagy tüzet kiáltok.

- Akkor hát isten neki, lemondok tervemrõl - sóhajtott fel a mûvész szomorúan -, vegye fel a ruháit, kisasszony. Hazakísérem.

Zsuzsika mohón kezdett öltözködni, s én siettem elhagyni helyemet, mert most alkalmatlan lett volna benyitni, hazamentem.

Este kötekedve kérdeztem Károlytól:

- Nos, ül-e már az új modell?

- Nem akar beválni.

- Hogyhogy?

- Nem akar levetkõzni semmi áron.

- Tehát abbahagytad?

- Nem még egészen, még mindég folynak a rábeszélések.

Másnap is kedvetlen volt, harmadnap hasonlóan szidta az emberiséget, mely fel nem fogja a mûvészet intencióit, de annál sugárzóbb arccal jelent meg harmadnap a kávéházban:

- Megvan a nimfa, barátom, azaz meglesz.

- Ne mondd! Mégis ül hát Zsuzsika?

- Ül. Rávettük.

- Csodálom, hogy ráállt.

- Gyere, nézd meg holnap.

- Hogyan? Nem szaladna el?

- Nem az, mert észre sem venné, ti. olyan föltétel alatt sikerült rávenni a vetkezésre, ha bekötjük a szemét, hogy õ magát ne lássa.

S valóban, mikor másnap a mûterembe nyitottam, ott állt csendesen, nyugodtan, átlátszó leplében meztelen, jobb lábával elõre lépve, mintha a folyamból jönne.

Gyönyörködve siklott el szemem fölséges termetén, egyetlen illetlen gondolat nem támadt bennem.

Olyannak tûnt fel, mintha az igazság istenasszonya lenne a bekötött szemeivel.

Pedig csak egy szemérmes leány volt, az ártatlanság naivitásával.

Még egyszer voltam Károlynál. Mikor azután a kép elkészült, Zsuzsikát felöltöztettük, szemeirõl levettük a köteléket, s mikor meglátta magát a képen olyan illetlen attitûdben, felsikoltott, és ájultan rogyott össze.

- Szegény leány - mondám Károlynak. - Ez ugyan sokat szenvedett ennél a munkánál.

- Mindegy, de most már megvan! - kiálta diadalittasan. - A nagydíj biztos.

- Én is azt hiszem. De igaz, mit fizettél a szegény gyermeknek óránkint? Elfelejtettem tõled megkérdezni.

- Sokat. Nem mondtam el azt mindjárt akkor?

- Nem szóltál semmit. Egy forintot?

- Bajos azt pénzbe kiszámítani.

- Hogyhogy?

- Hát úgy, hogy feleségül vettem.

- Csak tán nem bolondultál meg?

- Hja, barátom, másképp nem akart ülni. Márpedig az ember, ha alkalmas modellre talál, nem okoskodhatik kicsiségek felett.

Úgy, úgy! Ilyen bolond emberek a piktorok!