A HINTÓ

(Tréfás kaland)

1885

Nagy bajban vagyok tisztelt olvasók, mert ehhez a történethez nem elegendõk a képek, ide térkép kellenék, mégpedig reflextérkép, mely világosan mutassa a talajt: hol lapos, hol dombos; de mivelhogy ilyen mappám nincsen, tessék kérem idefigyelni, ha azt mondom, hogy a Kermyék villája elöl széles tornáccal lapos helyen állott, ámbátor a telek görbe volt, mert már az elõrészét is roppant rútítja rézsunt balra a domborulat, ahol a kocsiszín van.

A kocsiszínnek nincs kapuja, ami elég alkalmatlan, mert a hintónak (mely azért van mindig betolva, hogy meg ne ázzék) egyik hátulsó kereke alá folyton követ kell tenni, nehogy leguruljon. (Faluhelyen többnyire így fognak ki a földrajzi fekvésen.)

Az elbeszélendõ kis kaland napján is éppen így állott a kocsiszín és benne a hintó kaviccsal alátámasztva.

Hogy milyen nap volt, kedd-e vagy szerda, nem emlékszem, pedig életemnek egyik legeseményteljesebb napja, melyen nagy veszély fenyegette elsõ szerelmemet.

Ti. a szép szöszke Kermy Rózával szerettük egymást, amirõl azonban a szülõk nem akartak venni tudomást, hanem másféle terveket szõttek vele. Éppen az említett napon érkezett a házhoz a Nemeskey família. Az öregúr, az asszony, a kamasz fiok és két nagynéne vagy harminc skatulyával. De a harminc skatulyánál is nagyobb baj volt az a kis doboz, melyet a fiatal Nemeskey hozott magával: abban már benne voltak a falusi hírek szerint a jegygyûrûk. Minden jel mutatta, hogy ma fogják tõlem elszakítani Rózámat. A helybeli elõkelõségek közül szintén hivatalosak voltak nehányan.

Semmi kétség, itt eljegyzésre készülnek!

A szomszédban laktam, alkalmam volt Rózával korán reggel, még a vendégek érkezése elõtt a kerítésen át néhány szót váltani.

- Igen, igen - suttogta szomorúan -, szüleim titkolóznak, és mosolyognak a titkukhoz. Ez nem jelenthet jót ránk nézve.

- Oh, Róza, én nem élem túl a mai napot. Magát hozzá fogják kényszeríteni.

Róza a lábával toppantott.

- Ugyan menjen, hiszen még nem is láttam. Nem, nem. Én örökké magát fogom szeretni.

- S fõbe lövöm magamat, ha…

S kihúztam oldalzsebembõl pisztolyomat.

- Jaj! Ne okoskodjék!

- Megteszem, esküszöm, ha hozzámegy, de akkor is megteszem, ha nem értesít a mai borzasztó nap kimenetelérõl, ha el nem jön megmondani, hogy tetszett a võlegény, s mi történt.

- Hiszen majd megtudja… majd elmondom holnap.

- Egész nap ne lássam? Inkább a halált lássam. Kell, hogy megnyugtassa háborgó szívemet.

- Istenem, hol? Lehetetlen az!

- Szökjön el egy félórára a vendégektõl.

- De hova? - szólt szorongva. - Tudja, el nem mehetek otthonról.

- Osonjon be például a kocsiszínbe. Én ott várom.

- Mit gondol? - mondá szemeit lesütve, szemrehányón.

- Tegye meg, ha szeret - suttogtam hévvel -, ha szeret!

- Ott leszek - rebegte, s aztán szép homlokát összeráncolva, hozzátevé -, de hogy jut be ön?

- Belopózom.

- Hátha észreveszik a cselédek?

- Beülök a hintóba, ahol nem látnak meg. Mikor várhatom?

- Uzsonna elõtt.

Déltájban, mikor bent a vendégek ebédeltek, észrevétlenül jutottam be a kocsiszínbe, s onnan a brummer hintóba nagy szívdobogás közt figyelve minden külsõ neszre. Ha tyúk futott el az udvaron, vagy pulyka rebbentette meg szárnyát, az mind az õ léptének tetszett. Rettentõ lassan telt az idõ. Hallottam, amint a vendégek kijöttek a tornácra ebéd után, majd kártya mûszavak s csengõ nõi kacaj ütötték meg a füleimet.

Bizonyosan közte van a Rózáé is.

Oh, be boldogtalan voltam.

Végre közeledõ suhogás hallatszott, az õ kis kartonszoknyájának suhogása volt.

- Itt vagyok - lihegte megtörve, fázékonyan.

- Jöjjön fel - suttogám, kezemet nyújtva, míg õ piciny lábát habozva és félénken tette a hágcsóra.

- Nem látták? - kérdém, mikor már velem szemben ült a hintóban.

- Nem, de lassan beszéljen az istenért, mert a vendégek egy része itt kártyázik a tornácon.

- Megtörtént? - hebegtem üvegesedõ szemeimet ráemelve.

- Még eddig semmi se történt, de a szüleink most tanácskoznak róla a nappaliban.

- Borzasztó! Hát a võlegényhez mit szól az én Rózikám?

- Csinos fiú! - veté oda a vállán egyet rántva, a pajkosság bizonyos nemével, ami engem végtelenül felháborított.

- Tetszik? - hörögtem indulatosan, s kivettem kétségbeesetten a pisztolyomat. - Róza meghalsz! Haljunk meg együtt.

Rám nézett reszketve, olyan fehéren, mint a hó.

- Meghalunk, Róza - ismétlém vadul -, de elõbb megcsókollak.

Elvörösödött, mint a láng. Utánakaptam, de egy erõs lökéssel hátrataszított, zökkent a hintó s a következõ percben…

…A következõ percben a kerék alá támasztott kõ elgurulván, a hintó magától indult meg a lejtõn, és megállt a tornác elõtt.

Mi csak már akkor vettük észre, mikor már ott voltunk szégyenszemre a vendégek gúnyos tekintete elõtt.

Hogy Nemeskeyék rögtön pusztultak onnan, nem csodálom, de hogy mi rögtön a föld alá nem süllyedtünk, azt mai napig is csodálom az anyjukommal, Rózával.