EGY KORONÁS TÁBLABÍRÓ

1885

Nem rég ideje annak, hogy a szegény Gyuri bácsi meghalt, és kivitték szép csöndesen a Kerepesi temetõbe.

A családi címerek, egy griffmadár karddal a csõrében, ott röpködtek a koporsója mellett, a partecédulán bõven ki voltak írva a predikátumai, elõkelõ bírói hivatala és mindennemû más címei.

- Bizony sokra vitte - mondák a koporsója után ballagó szegényebb rokonok, akik feljöttek a vidékrõl a protektort siratni benne.

- Igazi nagy úr lett! Hogy az ilyen embernek is el kell mennie, akit ennyi világi tisztesség ért.

(Mert a Tudományos Akadémiának is tagja volt Gyuri bácsi.)

Hanem a legnagyobb tisztességet, ami õt érte, csak igen kevesen tudtuk.

Azt ti., hogy Gyuri bácsi egykor koronát viselt.

Mégpedig nem valami romantikus mesebeli koronát, aminõ a Benyovszky Móricé vagy az afrikai Magyaré lehetett, hanem a legkomolyabb korona volt a fején: a Szt. István koronája.

Úgy, úgy! Ez színvalóság!

Önök hitetlenül rázzák a fejüket:

Hogy miért nem tud hát errõl a történelem?

Hanem éppen azért nevezetes dolog, mert a történelem nem tud róla; amit a történelem tud, az már nem nevezetes.

Hiszen ha elbeszélem, hát megtudhatja, ha akarja.

*

Minthogy azonban én csak annak hiszek, amit látok, ennélfogva a Gyuri bácsi saját elõadását fogom használni. Az õ lelke rajta, ha valami turpisság sülne ki. Õ úgyis könnyebben elviselheti azt most már, mint én.

»Hát, öcsém, úgy volt az, de bizalmasan mondom el a dolgot, mert nem újságba való az, hogy mi vittük a koronát Orsovára 1849-ben. Énrám volt bízva fejvesztés terhe alatt. Vigyáztam is rá, mint a két látó szememre. Egy vasládába volt becsomagolva a szekéren, s az három kemény lakattal lezárva. Egész Ceglédig rajta ültem a vasládán, s valahányszor zökkent a szekér, mindég megremegett a szívem, hogy a vasláda kiszalad alólam. Azalatt az egy nap alatt õszültem meg, öcsém.

Ceglédre érve roppant sötétség lett, a záporesõ is zuhogni kezdett, az utak meg éppen nem voltak kellõ biztonságban.

- Itt meghálunk - mondám a kocsisnak, s betértünk a vendéglõi állás alá.

Bent a vendéglõben ismerõsökre akadtam, jólelkû, hazafias úriemberekre.

- Hova mégy, Gyuri? - kérdezék.

- Egy kis dolgom van arrafelé - mondám Kecskemét tájékára mutatva.

- Mi az ördögöt viszel abban a vasládában?

- Pörös aktákat.

- Itt hálsz meg?

- Itt.

- Brávó. Mi is itt hálunk. Legalább átkártyázzuk az éjszakát.

- De én itt a kocsin maradok.

- Hisz megvesz a hideg.

- Jó bundám van.

- Megbolondultál? Mikor olyan pompás lenne ott bent a meleg, barátságos kályhánál.

- Hagyjatok nekem békét, én itt hálok a szekeren.

- Hm, akkor hát nem is pörös aktákat viszel te abban a ládácskában?

- Hát mit? - kérdém ijedten elsápadva.

- Elárultad magadat a megdöbbenéseddel. Nem szép tõled, hogy titkolózol elõttünk.

- Hát megmondom nektek õszintén, de esküdjetek, hogy egy szót sem szóltok senkinek.

Becsületszavukat adták, de különben is elõkelõ tisztek lévén, nem kellett tõlük tartanom.

- Én a koronát viszem, barátim.

- A szt. koronát?

- Azt.

Mély áhítattal nézték a vasládát, azután így szólt az egyik:

- Nagy dolog, de nem látom át, miért ne hozhatnád be?

- Nem lehet a ládát, az nagy feltûnést okozna.

- Hát akkor vedd ki belõle a koronát, és azt hozd be a köpenyeg alatt a különszobába. Senki sem látja.

Úgy is lett, bevittem a koronát a köpönyegem alatt s letettem egy alacsony almáriumra, betakarván azt a levetett köpönyegemmel.

Leültünk kártyázni, de a nyugtalanság miatt nem lehetett, mert valahányszor lépteket hallottam, vagy az ajtó ha nyílott, mindég összerezzentem: hátha beugrik valaki, és hirtelen elkapja.

Társaim észrevették nyugtalanságomat.

- Ugyan, ne okoskodj. Hiszen hárman vagyunk. S itt vannak a kardjaink is.

- Igen, de úgy el találunk felejtkezni a játék hevében, egyszer csak azon vesszük észre, hogy már elszalad vele valaki.

- Akkor hát tedd a fejedre.

- De nincs ám megbélelve.

- Nem tesz az semmit.

- De nehéz nagyon.

- Legalább nyugodt leszel.

- Az igaz, de ha valamikor királyunk lesz, és kitudódik, hogy a fejemre mertem tenni, lenyakaztatnak.

- Attól ne félj, mert mire ide kerülne a sor, akkorra már nem lesz fejed, azt már azért üttetik le, mert egyáltalján elvitted a koronát.

- Az igaz! Hát akkor, isten neki, fölteszem, ámbátor szentségtelenség.

- Csak ebben az egy esetben nem, amikor ez éppen a korona biztonsága érdekében történik.

- Terringette! Nem is áll rosszul a fejeden. Ki oszt?

…Így viseltem én, kedves öcsém, hat óra hosszat koronát a fejemen. De a világért sem kérnék többet ebbõl a mulatságból«.