AZ AMERIKAI NYULAK

1886

Kevés ember tudja már, mik voltak valaha az »amerikai nyulak«. Pedig itt szaladgáltak Magyarországon. Itthon azért hítták õket így, mert szörnyen üldözték a kopók. Bécsben pedig azért, mert nehéz volt õket utolérni.

A Kossuth amerikai tallérjaira alkalmazták ezt a gúnyszót, csakhogy ott is, itt is másféle indokolással.

Élt pedig az amerikai nyulak idejében Aradon egy konzervatív lelkületû úriember, név szerint Bíró Bertalan. »Vén svarcgelbnek« csúfolták, mert még a szabadságharc idején sem titkolta, hogy a dinasztiához szít. Pedig egy Kossuthtal rokonságban álló Meszlényi leány volt a felesége. Vagy hogy éppen ezért szított a dinasztiához, mert a feleségével akart kötekedni?

Nagy kegyben állt odafent az udvarnál, magas érdemjele volt, sokszor kínálták elõkelõ hivatalokkal, de mert beteges volt és már nagyon öreg, semmit sem fogadott el, s egészen elzárkózva élt csöndes házában, midõn egy nap az a hír rázta meg, hogy Imre fiát elfogták a csendõrök és vasra verve vitték Kufsteinba.

Ez a csapás nagyon megtörte; sírt, jajveszékelt, szaladgált fûhöz-fához, kutatott, kérdezõsködött, miért fogták el a fiát, s miképp lehetne kiszabadítani? Míg végre azt a tanácsot kapta, hogy akármiért fogták is el, legjobb lesz, ha személyesen megy föl Bécsbe. Neki ott úgyis csak a száját kell felnyitnia, minden belehull, amit a szíve megkíván.

Felcihelõdék az öregúr, s becsomagolta nemcsak a mentét és kalpagot, de az ócska fringiát is. Mert ha már nekikezdett, kész elmenni egész a császár színe elé, s térdre borulni elõtte kegyelemért.

De nem kellett. A császár behunyta a szemét, és hátratette a kezeit. A mindenható Kempen miniszter uralkodott. Õfelsége még a kegyelmezési jogot is ráruházta az effajta ügyekben.

Még oda sem ért a vén Bíró Bertalan, Kempent már értesíté a rendõrség, hogy jön, s hogy milyen ügyefogyott aggastyán. Felülrõl is figyelmeztették: csínján kell vele bánni, meg kell neki adni, amit kér, mert ez egészen jóérzelmû ember.

De elég szívesen is fogadta a miniszter, mikor a madárképû, galambfehér hajú emberke egy nap beállított hozzá, eleibe futott, mindkét kezével megrázta a jobbját.

- Ó, ó, kedves Bíró! - kiáltá kordiális nyájassággal. - Milyen szerencse!

- Szerencsétlenség, excellenc! - vágott közbe Bíró szokott éneklõ hangján.

- Igaz, igaz, de miképp is lehetséges, én istenem, hogy ilyen derék apának a fia…

- Anyai rész, excellenc! - bökte oda Bíró Bertalan.

- Ilyen apának a fia ilyesmit elkövessen! - szörnyülközék a miniszter.

Bíró megállt elõtte peckesen, mint a cövek, meg sem moccant, csak a nagy, vastag szemöldöke mozgott idegesen fel és alá.

- És mit követett el a fiú, excellenc?

- Hát nem tudja, kedves Bíró. Azokkal a szerencsétlen »amerikai nyulak«-kal trafikált.

- Mik azok az amerikai nyulak, excellenc? - kérdé siránkozón.

- Hát nem tudja, kedves Bíró? Ama silány papírok…

- Papírok? - sziszegte. - Mit? Papírok? Hát sem nem ágyúk, sem nem bombák, excellenc, hanem papírok? Mit? Hát papírokért fogdossák el a gyerekeinket… Huh! Huh!

Kempen ijedten hõkölt hátra a szapora gesztusai elõl.

- No, no, nem kell ezen felindulni. Amit megtehetünk, megtesszük. Aztán máskor tegye meg a kedves fia is a kötelességét.

- És mi az õ kötelessége, excellenc?

- Az ördögbe is. Föl kellett volna jelentenie azokat, akik a papírokkal megkínálták.

Az öreg most üveges szemeket meresztett rá, mialatt az arca papírszínûre vált.

- Feljelenteni! - süvítette - Az én fiam? Egy Bíró Imre! Huh, huh! Meggondoltam magam, excellenc!

- Mit gondolt meg, domine spectabilis? - kérdé a miniszter elõzékenyen.

- Azt, hogy a gyerek… az én fiam…

- Nos, nos?

- Canis mater, csak hadd üljön ott, ahol van. Alászolgálja, excellenc!

S fringiája hangosan csörömpölt, amint sietve elõcsörtetett, bevágván maga után az ajtót.

Kempen bosszankodva mesélte el egy óra múlva a minisztertanácsban, hogy a magyar ember, bármilyen párton legyen is, mind rebellis. Mindössze az a különbség, hogy némelyiket több, másikat kevesebb ideig kell piszkálni, míg a »jóérzelmûség« lehámlik róla.