A SZOMORÚ EMBER

1886

Nemrégiben keservesen panaszkodtak elõttem Nagy Jánosék, hogy az unokaöccsüket nem tudják elhelyezni, holott mívelt, képzett fiatalember, de hát nem lehet, semmi sem sikerül; pedig minden ajtókilincset megnyomnak, minden üres helyet körültapogatnak.

- Mi lehet ennek az oka? - kérdém.

- A szerencsétlen képe miatt - mondá Nagy János bácsi. - Amint ránéznek, mindjárt sehol sem kell.

- No, ez különös! Szeretném egyszer látni a fiatalembert.

- Az a legkönnyebb; odaküldöm önhöz. Ugyan süsse el, kérem, kedves uramöcsém, valahova, az isten is megáldja.

- Hja, ha lehetne! Nem vagyok én pertu a miniszterekkel, kedves bátyám.

Hanem az azért mindegy volt Nagy János bácsinak, mégis hozzám küldte mindjárt másnap az unokaöccsét. Éppen vendégem volt, mikor a dolgozószobámba belépett egy eredeti asszonynéni: azért jött, hogy tegyék be a lapba, a nyílt térbe, köszönetét a doktornak, aki a szegény boldogult férjét gyógyította.

Jószívû asszonyság volt, a szemeibõl csupa szeretet, csupa nyájasság ömlött, hanem még jobban ömlött belõle a szó. Összehordott prücsköt-bogarat a város pletykáiból, csak akkor némult el, mikor az ajtón kopogtattak, s belépett a Nagy Jánosék unokaöccse.

Nagy, hórihorgas alak, sovány, nyurga, penész színû arca úgy nézett ki, mint egy fejletlen, összenyomott barack.

- Azért bátorkodtam - mondá síri hangon -, hogy megmutassam magamat. A János bácsi küldött.

Minthogy »megmutatni« jött magát, az udvariasság is azt követelte, hogy figyelmesebben nézzem meg.

Az éhes ember eszménye volt. Egy festõnek megért volna száz forintot. Az arcbõr összetapadt a csontokon, mint a megszáradt hólyag, a szemeiben véghetetlen fájdalom, megtört fénye borongott: nyomort és alázatot fejezett ki egész lénye. Részvétre indító volt… több, úgyszólván nyomasztó látvány. A szemei alatt kék patkók, a patkók alatt egy-egy mélyedés lefelé. Mintha a természet arra rendelte volna e két vágányt is, hogy könnyeinek árja arra folyjon le.

- Bátyja említette elõttem - kezdem a társalgást vontatottan -, hogy hivatalt szeretne.

- Hasztalan minden - nyöszörögte -, a szerencsétlen arcom az oka. Nem is próbálkozom már többé. Oh istenem, istenem, be meglátogattál az ábrázatommal.

- No, nem kell olyan sötéten venni a dolgokat.

- Oh kérem, tudom én, mit beszélek. Bejutottam már egyszer díjnoknak a budai törvényszékhez, de a fõnököm elkergetett, mert azt mondta, ha rám néz, mindig sírhatnék, márpedig nem akar örökös búbánatban élni.

- Komisz ember lehetett.

- Csak olyan, mint a többi. Azután bejutottam egy biztosító társulathoz, de onnan is elbocsátottak mert, úgymond, ártok az üzletnek az éhes arcommal. Ahova csak mentem eddig, s ahol rám néztek, az volt a feleletük: »lehetetlen«. Egy doktor, akinek rengeteg levelezése van, megfogadott titkárnak: de ott meg a beteges kinézésemmel ijesztettem el a pacienseket.

- Biz ez kellemetlen dolog - vágtam közbe tompán, rekedten, érezve, hogy rajtam is erõt vett, engem is összerázott e sajátságosan szomorú alaknak a jelenléte.

- Mi lesz belõlem, mi lesz belõlem - hörgé kétségbeesetten kezeit tördelve, és a könnyei is megeredtek.

Erre megmozdult székén a vidéki asszonynéni, aki eddig szótlanul, csendesen nézegette a fiatalembert. (Nagy megerõltetésébe kerülhetett a hallgatás.)

- Ej, ej, öcsém - eredt meg a kereplõje -, no bizony érdemes is azért pityeregni. Ne sírjon, lelkem. Nem úgy van az, ahogy maga mondja. Nem olyan nagy szerencsétlenség a maga arca. Még jóra is fordulhat. Nem kell ám azt úgy venni. Hallgasson ide, lelkem, törülje le a könnyeit. Mondok magának valamit.

A fiatalember csodálkozva nézett az asszonynénire, akit tán csak most vett észre.

- Lássa, a mi városunkban is volt egy ilyen képû ember. Egyszer nagy szerencsétlenség érte a várost, odajött a király, s amikor meglátta a szomorú sovány emberkét, sírva fakadt. S a király sírása tette a várost szerencséssé. A város hálás volt a szomorú sovány ember iránt, s megválasztotta fõtisztviselõjének. S ezáltal még szerencsésebbé lett. Mert nagy hasznát vette a bús külsejû hivatalnoknak.

De már erre én is kíváncsi voltam, hogy mi hasznát vette s megkérdeztem:

- Mire használta?

- Mire? Arra lelkem, hogy azóta õ járt deputációkkal Budára a kormányhoz, Bécsbe a királyhoz, Esztergomba az érsekhez, mert sok mindenféle kérnivalója volt a városnak. S ahol a bús külsejû ember egy dikciót elnyöszörgött, ott minden szív meglágyult. Mindent megkaptak, amit akartak. Lehetetlen volt valamit megtagadni tõle, megesett rajta minden igaz lélek.

- Ez érdekes! Hát aztán mi történt?

- Az történt, lelkem, de minek vág a szavaimba, úgyis elmondtam volna, az történt, galambom, hogy egyszer csak a szegény sovány emberke hízni kezdett, s arca napról napra emberibb formát öltött. Nosza lett erre nagy rémület a városban: »most már végünk van, elpusztulunk. Többet nem kapunk semmit a hatalmasoktól«. A magisztrátus összeült, hogy ezen a dolgon segítsen.

- Hogyan?

- Hát úgy, hogy megszabták, ezentúl mennyi adag ételt kapjon a fõtisztviselõ, tésztanemûektõl eltiltották, s rendõri felügyelet alá helyezték az élelmezését, egyszóval koplaltatják.

Hangos kacagásra fakadtam, de a Nagy Jánosék unokaöccse még ettõl is csak szomorúbb, desperáltabb lett s szemei bágyadtan pislogtak, mint két halotti mécs, a szapora beszédû asszonynénire.

- Így, így, lelkem. Jöjjön maga mihozzánk, édes öcsém. Ott nagyon megbecsülik az efféle ábrázatot. Akkor aztán ehetik is az a másik kedvére, vagy ha nem, hát ketten lesznek s abból roppant haszon háramlik a nemes városra, mert egy idõben kétfelé is járhatnak a kérvényezõ városi deputációk.

A szegény fiatalember rám nézett szomorúan, mintha kérdezné, hogy mit szólok ehhez: hogy: van-e ilyen város a világon?

Vállat vontam: meglehet, hogy van.