HOGY LESZ AZ EMBER NAGY TALENTUM?

(Nekrológ egy fogról)

1886

Minden testrész közül a fogban van a legtöbb ravaszság és a legtöbb ragaszkodás az emberhez.

Míg ellenben a hálátlan ember éppen megfordítva, a szegény fogtól válik meg a legkönnyebben.

Már egy hét óta járok-kelek búsan a tisztelt Ház folyosóin, olyan arcokat vágva, mintha habaréki ember volnék.

Pedig csak a fogam fáj. Kisebb baj, de nekem nagyon kellemetlen. Mert amikor nem fáj is, sajog. Az a láthatatlan szú ott topog, fúr benne szüntelen, és rángatja az ínyidegeket. Tessék ilyenkor humorizálni az ország dolgai felett.

Két vastag könyvet olvastam már el a fogakról, az egyik háromszáznegyven lap, a másik százkilencven, de mindegyikbõl az sül ki a végén, hogy csak egy orvossága van a fognak: ki kell húzatni.

Szívesen. De a fog rögtön észreveszi szándékomat, s amint megindulok a fogorvoshoz, egyszerre elpihen a fájdalom. Ezt a gonosz játékot ûzte velem az odvas fogam egy álló hétig.

És ûzné még ma is, ha nem találkozom véletlenül az utcán az én tisztelt barátommal, Justh Gyulával, aki megkérdezte, hova megyek.

- Most már sehova. A fogamat akartam kihúzatni, de úgy látszik, õ az okosabb, megint engedett.

- Ki kell azt húzatni - mondja a képviselõ olyan hangon, mintha egy indítványt akarna keresztülvinni. - Csak te húzasd ki, fordulj vissza. Magam is veled mennék, hanem van egy módosítványom, sietnem kell a Házba.

- Tudod mit - mondom egy hirtelen gondolattal -, ha velem jössz, kihúzatom.

(Gondoltam magamban, hadd tegyek már én is valami hasznot az országnak.)

Az én tisztelt barátom gondolkozott egy darabig, aztán azt kérdezte:

- Hát fáj?

- Most nem.

- Egy csöppet sem?

- Egy csöppet sem. (Tudtam, hogy akkor velem jön. Mert hiszen benne van a kegyetlenség a programjukban.)

S ezzel megfordultunk mind a ketten, és elindultunk bikfalvi Máthé Domokos felé.

Tudom, útközben így elmélkedett magában:

»Ez sem lesz már többet olyan harapós, mint azelõtt. De minek is egy magyar írónak harminckét fog?«

Nem lévén mulatságos a foghúzás részletes leírása, elhagyom, megemlítvén pusztán azt az érdekes csalódást, melyben a legtöbb ember van, hogy tudniillik valamelyik egészséges foga fáj. Én például az alsó szájpadlásban kerestettem a fájó fogat, s a felsõben volt. (Ilyen az emberi bölcsesség, még a saját száját sem ösmeri.)

Denique elmúlt egy félóra, s én egy foggal lettem szegényebb, a képviselõházi vita pedig egy módosítvánnyal soványabb - amelyet Justh Gyula elmulasztott.

…Szegény fogam, te nekem éltél, de a hazáért pusztultál el.

Itt látom magam elõtt. Mintha egy elvált, hû barát hideg teteme volna.

Harminc éve szépen összefértünk, nekem szolgált, segített harapni, rágni, s most ilyen csúfosan kellett megválnunk, erõszakos módon.

Nekem, megvallom, fájt a válás, nem tudom, fájt-e neki is.

De mielõtt elhajítanám végképp, hadd tegyen még egy végsõ szolgálatot - hadd adjon egy beszély szüzsét. (Hiszen egy újságíró fogától kitelik az.)

Ha a sablon nekrológokat akarnám utánozni, mondhatnám, amit ilyenkor szokás mondani, de több joggal mondhatnám, mint a halottak fölött szokás, hogy: »Maradandó ûrt hagy maga után.«

Csakhogy az én néhai fogam nem szorul ily banális dicsõítésekre, kitelik az õ múltjából egy humoreszkre való anyag üres frázisok nélkül is.

Igazi »bölcsességfog« volt. Kevés híja, hogy nagy talentum hírébe nem kevert, és egy hajszálon múlt, hogy most…

De ne vágjunk eléje a fog történetének. Hadd maradjon, ami poén van benne, a végére.

Önöknek, tudom, már az is elég furcsa, hogy míg más embert az esze hoz nagy talentum hírébe, engem a fogam hozott abba.

Mégpedig éppen ez a fogam.

Hát az úgy volt, hogy már huszonkét esztendõs koromban kezdett lyukasodni, és idõnkint kegyetlenül fájt.

Tizennégy évig használtam mégis, és jól megvoltunk egymással. (Nem igaz hát, hogy a megyei választási rendszerrel még ki nem bírjuk egy kis ideig.)

Egyszer (tizennégy év elõtt) egy alföldi rokonom ezüstlakodalmára utaztam, s útközben Debrecenben megháltam a »Biká«-ban. Iszonyú fogfájás fogott elõ éjjel. Nem bírtam behunyni a szemeimet reggelig.

Kínlódva hánykolódtam ágyamban. Csak legalább valami olvasnivalót találnék.

Addig-addig kutattam, míg az éjjeliszekrény fiókja fenekén találtam egy harmadévi újságot. Soha még én újságnak így meg nem örültem.

Nézem, hát egy szaklap. Mégpedig katonai. Címe: »Honvéd«, szerkeszti: gróf Bethlen Olivér.

Sohasem láttam azelõtt a »Honvéd«-et. Kedvetlenül tettem le. Csupa katonai dolog volt benne. Ejh, gondoltam magamban, ez is jó, s elkezdtem lapozgatni. Mégis, betû az betû, szórakoztat.

Az egyik cikkben le volt írva a »Bodrogkeresztúri csata«, s térkép csatolva hozzá. - A térképen meg volt jelölve, hol állott a németség, hol a magyarság, és az egyes hadszakaszok posztja is.

»Nos - gondoltam magamban -, tanulmányozzunk át egy ilyen csatát. Hogy ugyan megértem‑e?«

Volt hozzá idõm reggelig. Elolvastam én azt a cikket ezerszer is s úgy tudtam a hegyaljai falvak fekvését, mintha ott születtem volna.

Másnap elérkeztem a rokonomhoz hol nagy társaság volt együtt, a vidékbeli dzsentri és elõkelõ honvédtisztek. Ezek közt volt Dobay ezredes is. Az asztal fölött összedisputáltak a tiszt urak éppen a bodrogkeresztúri csata fölött, melyben többen vettek volt részt.

Heves gesztusokkal, katonás nyerseséggel szórták állításaikat, de egyszerre a meghökkenés mély csöndje támadt, amikor én váratlanul közbeszóltam.

Nagybátyám rám nézett szigorúan, mintha mondaná:

- Miféle szemtelenség ez, te gyerek?

- Csak azért szólok, bácsi, mert az urak nagy tévedésben vannak.

- Hogyhogy? - függeszték rám kérdõ tekinteteiket.

- Mert nem délelõtt gyulladt ki Kisfalud, hanem délután fél háromra. A kapitány úr is téved, mert õ Ó-Liszka mellett állt, és csak akkor mozdult meg, mikor a Széll János üzenetét megkapta fél négykor.

A bámulat felszisszenése hallatszott.

- Igaz - dörmögé a kapitány. - Persze hogy Ó-Liszkánál állottam.

- A szõlõk mellett - folytatám.

Dobay ezredes rám nézett fürkészõ szemmel.

- Mikor született? - kérdé.

- 1849-ben.

- Hm! Ez megfoghatatlan!

Nagybátyám rám rivallt:

- Honnan tudod ezeket, te kölyök?

Vállat vontam.

- Honnan tudom. Hát csak tudja az ember az efféléket.

S erre aztán megeredt bennem a tudomány, az utolsó hajszálig híven elmondtam az ellenség általi megkerülésüket, egyes hadimozdulatok okait, kritikáját, s a csata olyan apró momentumait, hogy csak úgy szédültek bele.

Dobay félrehítta a nagybátyámat.

- Kié ez a gyerek?

- Az ördögé.

- Mi akar lenni?

- Benne van az elõbbi feleletemben: fiskális.

- Vétek érte. Soha még ilyen haditalentumot nem találtam. Ebbõl nagy hadvezér lenne. Beszéld rá, kérlek.

S meg is indult aztán a rábeszélés, de én csökönyös maradtam. (»Nem akarok én generális lenni a szentnek sem.«)

A kapitányok, õrnagyok cirógattak, becézgettek egész nap, egész este - hogy így, amúgy, ritkaság ilyen speciális talentum, csapjak fel katonának.

Ki tudja, mi lett volna belõlem? Mert nem az a fõ, hogy valaki tudjon, hanem az, higgyék felõle, hogy tud.

Katona nem lettem, de a haditalentum nimbusza még mai napig is kísért.

Az akkori vendégkoszorú õrnagyaiból és kapitányaiból elõkelõ katonai méltóságok lettek, s ha egyik-másikkal találkozom itt-ott, még most sem átallnak elõttem úgy beszélni a hadi dolgokról - mintha azok úgyis az öt ujjamban lennének.

Pedig azóta már a bodrogkeresztúri csatát is elfelejtettem.

Az egész hadiszereplésbõl csak a fájós fogam maradt meg.

De most már az is kvietált.