EGY HALOTT - AKINEK KIMENŐJE VAN

1886

Csodálatos esemény történt velem a legközelebbi õszi esték egyikén. Megittam szokott teámat vacsora után otthon, lefeküdtem s egy jó havanna szivarra gyújtva, végigolvastam a lapokat az ágyban.

Éppen a Lung és Gebhardt-eset volt szellõztetve a lapokban, s igen megnyugtatólag hatott rám, hogy Gebhardtnak bizalmat szavaztak a doktorok. Mert hiába, a humor jótékony befolyással van a kedélyre s a kedély jótékony befolyással van az egészségre.

Mert roppant egészséges gondolat az, uraim, hogy egy monstre deputáció a kötelességmulasztást kötelességteljesítéssé változtassa. Argumentum Asiaticum - éppen az ázsiai kolera dolgában. Hatalmasan lehetett ezen nevetni. Az ördögbe is, az orvosok vannak vádolva, de õk bizalmat szavaznak egymásnak, s ezzel minden ki van egyenlítve.

Tisztán emlékszem, hogy mosolyogva oltottam el gyertyámat s éppen kéjesen eresztettem egy füstmacskát szivaromból az orromon át, midõn az ajtó csendesen megnyílt s egy ügyvéd barátom lépett be az ajtón, aki a 73-iki kolerában halt el. A biz a… testestül lelkestül Macskási Bódi.

Az a csodálatos, hogy én e percben nem láttam ebben semmi csodálatost. Pedig becsületemre mondom, nem aludtam és nem álmodtam, valamely félkábultság volt az. Bódi után egy posztótáskát cipelt az inasa, a megboldogult Varjú Pista, aki nemsokára Bódi után halt meg és a saját költségemen temettettem el.

- Szervusz, Bódi - mondám minden félelem nélkül -, hogy jössz ide?

- Kimenõm van ma.

- Úgy? Hát mi újság a másvilágon?

- Kutyául állunk, barátom.

- Mi bajotok van?

- Nem férünk odalent. A temetõk mind tele vannak. A másvilágon minden hely el van foglalva. A népesség annyira megszaporodott, hogy zavargásoktól lehet tartani. Éppen tegnap egy hete adtak be a lelkek egy instánciát az úristenhez, hogy segítsen.

- No és mi az indorsata rá?

- Az úristen - mint biztos forrásból halljuk - a budapesti magisztrátusra bízta a dolgot. Az pedig nem ér semmit.

- Hogyhogy?

- Hát úgy, hogy azoknak nincs egyebük ellene, mint az ismeretes vörös dezinficiáló por. Az pedig csak arra való, hogy a hatóság elmondhassa: »Minden intézkedés meg van téve«. Ezt a port maga a halál találta fel, hogy az áldozatok meg ne szökjenek elõle, hanem nyugodtan várják.

- De hát, Bódi fiam - mondám -, mit törõdsz te ezzel, hiszen neked nyugalmas helyed van, hiszen téged egy tág kriptában temettünk?

- Igen, igen, de a klienseim miatt fáradozom, mert én vagyok a lelkek ügyvédje és közbenjárója.

- No és mit szándékozol tenni?

- Tudom is én. Éppen téged akartalak megkérdezni, mit gondolsz. Neked tán volna valami eszméd. Én már mindenbõl kifogytam. Most vagyok a legvégsõ stádiumon. Ha ez is dugába dõl, vége mindennek.

- Mibe jársz most?

- Magával a halállal akarok paktálni.

- A halállal? Hisz neki az ellenkezõ áll érdekében!

- No tudod, neki is megvannak a maga bajai. Szorítják, pajtás, õt is, én reménylem, hogy végre engedni fog.

- Kik szorítják?

- Hát elõször a pokolból folyton jön a tömérdek fenyegetõ leirat, hogy szûnjön meg már, mert nincs se elegendõ katlan, se elegendõ tüzelõfa. Az öreg Szent Péter is egyre írogat le a vén kaszásnak az égbõl, hogy már nem gyõzi a rengeteg munkát, éjjel-nappal a kapunál állani és beeresztgetni az érkezõket. Aztán a halál komán magán is látszik a kimerültség. Hogyne! Egyszerre négy kaszával dolgozni! Mondhatom neked, hogy engedni fog. Éppen most is azért van kimenõm, hogy tárgyaljak vele, de még eddig nem bírtunk megegyezni.

- És mik a propozícióid?

- A meghatalmazás szerint járok el. A legelsõ propozícióm az volt, hogy ki kellene eszközölni a fõvárosi kórházak bezáratását, mert oda ha egy egészséges embert visznek is be, menthetetlenül meghal. A halál a szemem közé nevetett: »Hát bolondnak hisz engem az úr, hogy én a kórházakat engedem? Azokból élek.« - Hát jól van - válaszoltam -, maradjanak a kórházak, hanem távozzék Gebhardt. - »Micsoda - ordított fel a halál dühösen. - Ön a jobb kezemet akarja levágni? Nem, soha.« Toporzékolt, káromkodott és elkergetett.

- No! És annyiba maradt?

- Nem, visszamentem egy félóra múlva és akkorra már lecsillapodott egy kicsit. De meg nekem is eszembe jutott egy ügyvédi fogás, amit szép csendesen elõadhattam neki.

- Mi volt az, kíváncsi vagyok rá?

- Elmondtam neki: Lássa, kedves halál koma, önmagának árt azzal a nagy vehemenciával. Mert ha újságokat olvas, tudhatja, hogy háborús világ van kerekedõben. Az pedig nagy szüret önnek (Meghiszem azt - vágott közbe a halál csillogó szemekkel) és egészen ingyen jön, de a háborúhoz pénz kell. Hogy pedig pénz legyen, ahhoz delegáció kell. Hogy pedig delegáció lehessen, ahhoz az szükséges, hogy a német delegátusok a törvény szerint Pestre jöjjenek. De tudja, milyen félénk a német, éppen most tanácskoznak azon, hogy ön miatt nem tanácsos ide jönni. Azért, ha egy kicsit messzebb lát az orránál, beszünteti a tömérdek halálozást.

- Ezt elég ügyesen csináltad, Bódikám.

- A halálon is fogott a szép szó s legott gondolkozóba esék: Jól van, meggondolom a dolgot, találjunk valami módot, de Gebhardtot és a kórházakat nem engedem. Ez a férfi - így szólt - nagyra van hivatva. Én fölemelem õt és olyan elégtételt adok neki, hogy az egész világ elbámul. »Mi fog történni?« kérdém remegve. A halál fölemelkedett, megrázta száraz ujjait és így szólt jóslatszerû hangon: »Lesz egy nap, amikor eggyel több kolerás ember fog meghalni a keze alatt, mint ahány megbetegszik.« »Hisz az lehetetlen!« kiáltám. »No majd meglássa« - viszonzá õ.

- Eredeti gondolat a haláltól! Hát végül mégis miben állapodtatok meg?

Éppen felelni akart Bódi, amidõn az inas hozzá lépett, és megrántotta a kabátját türelmetlenül:

- Menjünk már, tekintetes úr… menjünk.

- Ugyan, hagyj békét, Pista… ne szemtelenkedj - kiáltám -, hadd beszélgessünk egy kicsit.

- Nem lehet - dünnyögé Pista -, menjünk!

Erre én méregbe jöttem, kinyújtottam a kezemet és egy hatalmas legyintéssel úgy vágtam nyakon - az éjjeli szekrényen álló vizes edényt, hogy az száz darabra törve, szörnyû csörömpöléssel gurult le a padlóra.

Hûs szellõ csapta meg arcomat. Szétnéztem; a szoba egészen üres volt. Varjú Pistának és Macskási Bódinak híre-hamva sem maradt.

A kakas éjfélt kukorikolt a szomszéd vendéglõ udvarán.

Én pedig összerázkódtam s kiejtém szájamból a szivart, amely még égett.

Lehetetlen tehát, hogy aludtam, hogy ezt egészen álmodtam.

Valami igaz van ebben mégis, kivált most borzong bele a hátam, mikor a mai esti lapokban olvasom: hogy megbetegedett kilenc ember, meghalt tíz ember.

Ez igazán több mint teljes siker.

Hanem a számokat illetõleg mégis bevette a halál argumentumnak a delegációt.